Hirdetés

A szépirodalomban zöldszemű szörnyként tűnik fel a féltékenység, mint Shakespeare Otellójában is. A darab kiváló szemléltetése annak, hogy az irigység, a féltékenység és a rivalizáció mennyire tönkre tud tenni kapcsolatokat, és a féltékenység milyen pusztító viharként tudja átformálni egy szerető ember gondolatait.

Hirdetés

A féltékenység szó 1741-ben jelent meg először a magyar szakirodalomban, a féltékenykedik szó pedig a nyelvújító Kazinczy nevéhez fűződik, és 1810-ben használták először. A féltékenység eredete egy ősi magyar szó, amely az Ural mellől származik, és ami nem más, mint a fél. Ezt a szót már 1100-as években leírták, a féltékenységet 700 évvel később. Ez azért lehet, mert

a féltékenység negatív aspektusai az újkorban jelentek meg.

A kapcsolat megbontása fenyegeti a féltékeny ember társadalmi megbecsülését, társadalmi identitását is. A közösségben képviselt pozíció elvesztésének fenyegetése is féltékenységet provokálhat. Ezért éreznek féltékenységet azok is, akikben nyoma sincs szerelmi érzésnek. Visszatérve a szerelemhez, a másik elvesztése a feloldódott énhatárok nyíltságának kiszolgáltatottsága miatt az egymás közösségében felépített énünk elvesztésével fenyeget. Tehát a féltékenység inherens része az emberi kapcsolatoknak (Haraszti, 2005).

Versengő felfogások

A féltékenységet, mint minden jelenséget, több nézőpontból is meg lehet közelíteni. A féltékenységi reakció egy komplex, több motivációs tényezőből álló dolog, amely egy, az egyén számára értékes kapcsolat veszélyeztetettségéből vagy minőségromlásából ered, és nem meglepő módon belső (érzelmek, gondolkodás) és külső (viselkedés) komponenseket involvál. Alaya Pines összegyűjtötte mindazokat a perspektívákat, amelyek próbálták a féltékenység mechanizmusát egy meghatározott elméleti keretbe illeszteni, természetesen az olyan állandó tényezők figyelembevételével, mint a kultúrafüggőség, a családi háttér és személyes intim tapasztalatok.

Elsőként a pszichodinamikus felfogással kezdte, amely Freud nevéhez fűződik, és ami úgy határozza meg a féltékenységet, mint egy fájdalommal járó, ám normális folyamatot. Mivel fájdalmas, ezért az emberek úgy védekeznek ellene, hogy tudattalanul elnyomják, a saját tudattalanjukba száműzik, de tudatos kontroll alatt tartják. Freud három különböző féltékenységet határozott meg. Elsőként az ödipális konfliktushoz kötötte a kialakulását, amikor is a gyermekek elvesztik a szeretett tárgyat (pl.: anyát), ami azzal a nárcisztikus vággyal kapcsolódik össze, hogy visszaszerezze örömének forrását. Freud szerint a második típusú féltékenység a projektált, ami annyit tesz, hogy az egyén saját hűtlenségre vonatkozó tudattalan, elnyomott vágyait kivetíti párjára, majd elhiteti magával, hogy párja valóban hűtlen hozzá. A harmadik fajtája az illuzórikus, amely szintén a tudattalan fantáziákból ered a személyes hűtlenségre vonatkoztatva, de ebben az esetben inkább a paranoid vonások dominálnak, azzal fűszerezve, hogy a szeretett tárgy lehet akár azonos nemű (Freud, 1922).

Egy későbbi, rendszerelméleti felfogás a féltékenységet mint a rendszer diszfunkcionalitásának jelzőjét tekinti. Tehát ha fellép ez a kapcsolati probléma, akkor a változtatás a rendszer bármely pontján az, amivel javítani lehet a helyzeten, mert egy kismértékű változás is a rendszer változását okozza. A viselkedéslélektani megközelítés szerint a féltékenység okozója a környezet. A nézet szerint a féltékenység egy külsődleges működésmód, ami egy tanult viselkedésforma, és a változást a környezeti faktorok változásától lehet várni. A szociálpszichológiai nézőpontból a zöldszemű szörny felbukkanása egy szociális jelenség, amely kulturálisan differenciált, de az biztos, hogy minden kultúrában megtalálható. A szociobiológiai álláspontot Darwintól eredeztetik. Nézete szerint

a féltékenység univerzális jelenség,

mert az állatoknál is megfigyelhető. A darwinisták azt a nézetet vallják, hogy ez a mód egy belső motiváció alapú védekezés a pár kötelékének felbomlása ellen, és magában foglalja az exkluzivitás szükségletét is, ami férfiaknál a szexualitás, nőknél inkább az érzelmi szövetség. Az integratív megközelítés megoldással kecsegtet, mégpedig úgy, hogy különböző szinteket különít el egymástól, amit a legkönnyebben koncentrikus körökben lehet elképzelni. Az individum az első szint, ahol a személyes gyermekkori tapasztalatok kapnak teret. A második kör a pár, ami aktiválja, megerősíti, állandósítja a féltékenységet. A következő kör a kultúra, ami meghatározza, hogy mi az értékelt tárgy, annak jellemzői és a manifesztálódás módja. Ezen felül még figyelembe kell vennünk a nemi szerepeket is, ami újabb kört alkot. Az integratív felfogás egy egyenlően súlyozott megoldást nyújt, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a féltékenységet mindig az individum érzékeli, értékeli (Pines, 1992).

Mediáló tényezők

Felmerült az a kérdés, hogy a szocioökonómiai státusz, az életkor és a társadalmi nem milyen mértékben befolyásolja féltékenység megjelenését. Green és Sabini vizsgálta ezt a kérdéskört, de nem tapasztaltak jelentős eltéréseket az iskolába járó és a dolgozó vizsgálati személyek között. Ami biztos, hogy egész életünkben jelen van a féltékenység, amely védelmezi kapcsolatainkat, és magában foglal alacsonyabb rendű emocionális állapotokat, mint például a megbántás és harag. Ez érthető lehet, ha azt nézzük, hogy a harag a nyugati társadalmakban a személyközi konfliktus jellemzője, és funkciója általában az, hogy a kapcsolatokat megvédje fizikai erőszak nélkül (Oatley, Jenkins 2001).

Más kutatók viszont úgy vélik, hogy a különböző nemek a subsztanciális reproduktivitás alapján döntenek a védekezés különféle válfajairól (Buss, Larsen, Western, Semmelroth 1992). Kiemelik a paternitás alapvető költségét, amit az indiánok nagyon találóan a következőképp fogalmaztak meg: Mother’s baby fathers maybe (magyarul: anya csak egy van, az apa viszont kétséges) (Buss 2000). Buss könyvében, a Veszélyes szenvedélyben hosszan taglalja a féltékenység evolúciós aspektusait és a nemi különbségeket. Szerinte

a féltékenység egy evolúciósan szelektálódott stratégia,

a reproduktív érték növelésében játszik szerepet. Nézetei szerint a szerelembe esés is ilyen, amely szövetséget alakít ki nő és férfi között, és amely következménye a sikeres szaporodás. Daly és Wilson így fogalmaz: a féltékenység lelkiállapot, amely egy értékesnek ítélt kapcsolat vagy pozíció fenyegetettségét elhárító viselkedésre késztet. A féltékenység szexuális jellegű, ha a féltett kapcsolat szexuális.  Buss kutatásai alapján tehát férfiak és nők különféleképpen szelektálódtak a féltékenység észlelésére, amit azzal támasztott alá, hogy a nők riválisaikat attraktivitásuk alapján osztályozzák, a férfiak pedig a dominancia sorrendet veszik alapul.

Alaya Pines és Elliot Aronson a féltékenység terén úttörő munkájukban szemléltetik, hogy a féltékenység egy

védekező funkció az észlelt kapcsolati bántalmakra.

White is vizsgálta a jelenséget, és arra jutott, hogy mindkét nem féltékenysége pozitívan korrelál a kapcsolat exkluzivitásának csökkenésével, ami a partner értékelése és az önértékelés függvényében alakul (White, 1980).  A kutatók szerint akik monogámiában hisznek, azok kevésbé hajlamosak ezen érzésféleségre. A tapasztalatok is sokat számítanak. Akivel már megesett a hűtlenség kellemetlen esete, az inkább féltékeny, mint akik nem. A gyermekkori tapasztalatok sem elhanyagolhatók olyformán, hogy a gyerek az ilyen viselkedésre lesz szocializálva. Akik fantáziálnak arról, hogy mással lépnek intim viszonyba, azok is többször lesznek féltékenyek (vö.: Freud). Érdekes tény, hogy akik nem vallották magukat féltékeny típusnak, azok pontosabban választanak maguknak hasonló párt, így nem adnak lehetőséget a féltékenykedésre. Megvizsgálták még a féltékenység mintázatait, és azt találták, hogy a férfiak inkább az önértékelésüket védik ezzel a reakcióval, míg a nők pedig a kapcsolatot (Aronson, Pines 1983).

Irigység vagy féltékenység?

A féltékenység egy másik fajtája, a szociális vagy szociális-összehasonlító féltékenység, más néven irigység, alapvetően nem különbözik a romantikus féltékenységtől. Mindkét esetben valami számunkra fontos dolog leértékelődéséről van szó. A szociális féltékenységben két versengő személy és egy céltárgy szerepel. Az irigységet mint a másik tulajdonának megszerzésének a vágyát határozták meg, bár ennek más aspektusa lehet, ha az értékelt kapcsolat képezi a tulajdon tárgyát. Ekkor már féltékenységről beszélnek. Számos szerző úgy véli, hogy az önértékelés is jelentős hatással bír a féltékenység átélésében.

A szociométer hipotézis

Mark Leary az önértékelést mint interperszonális monitort tüntette fel. Különbséget tett társas-kiértékelő (pl.: irigység) és társas személyközi (pl.: féltékenység) érzelmek közt. Előbbiek mások iránt táplált érzelmeinket tükrözik, utóbbiak pedig mások felénk irányuló érzéseivel kapcsolatosak. Tény, hogy az emberek különösen érzékenyek a személyközi leértékelésre és annak jeleire, hogy mások már nem tartják annyira értékesnek a velünk való kapcsolatot, ezért az író feltételezi, hogy rendelkezünk valamiféle szociométerrel, amely folyamatosan letapogatja a társas környezetünket, és figyelemelőttes szinten működik. Amennyiben észrevesszük a személyközi leértékelés jeleit, kellemetlenül csökken az önértékelésünk. Az elutasított vagy kirekesztett személyek jellegzetes negatív érzelmeket és önértékelés csökkenést mutatnak, amely frusztrációt vonhat maga után és fordítva (Leary, Tambor, Terdal, Downs, 1995).

Összességében annyi mondható el, hogy a féltékenység egy védekező mechanizmus, ami felhívja a figyelmünket arra, hogy vagy az értékelt kapcsolatunk vagy az önértékelésünk veszélybe kerülhet. Ezt a szociométer érzékeli, majd a kiértékelési folyamat után stratégiákat hozunk létre a rivális ellen, annak függvényében, hogy melyik bizonyul a legadaptívabbnak (pl. kooperáció vagy rivalizáció). Fontos szem előtt tartanunk, hogy a féltékenység egy univerzális jelenség, amely a világ minden pontján jelen van kisebb nagyobb különbségekkel. Az érzésnek teret kell engednünk, semmi jóra nem vezet, ha elnyomjuk azt. A tény maga, hogy talán túl sem élte volna az emberiség, ha nincs féltékenység, talán erőt adhat a problémákon való túllendülésen.

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző okleveles pszichológus, jelenleg a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben dolgozik. Korábban dolgozott pszichiátriai illetve kardiológiai és mozgásszervi rehabilitációs osztályokon. A pszichológia mellett a szerző kerámiakészítéssel is foglalkozik.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ