Pásztor Anna nem filozófus, nem pszichológus, nem tudós – még csak brit kutató sem. Anna egy alternatív rock zenekar közismert énekesnője. Gondolkodásmódja és munkássága ennek ellenére még a legképzettebb szakmabeliek életművével is versenybe száll! Interjúnkban a férfi, a női és az emberi szerepek sokféleségéről beszélgettünk.

A koncertjeiteken és a klipjeitekben te legalább annyira (ha nem jobban) „meg vagy vadítva” külsőleg, mint férfi társaid. Mindig úgy lépsz a színpadra, mint aki szórakoztat, de akivel nem lehet szórakozni. Mit jelent számodra ez az erőteljes megjelenés? Van ennek valami mögöttes tartalma?

Én nagyon szeretek szórakoztatni másokat! De a zord külső mögött alapvetően egy képlékeny és sok mindenre hajlandó perszóna lakozik. Nagyjából a második-harmadik szám között szoktam közölni a közönséggel, hogy ha van rá igény, akkor szóljanak nyugodtan, én szívesen rámászok bárki arcára és szépen helyet foglalok rajta. Egy ilyen megjegyzés azért elég felszabadító tud lenni akkor, amikor nagy komolyan, ostort pattogtatva, vérbeli dominaként mondja azt valaki. Merthogy ez a megjelenés mások számára sokszor elég kellemetlen és feszélyező tud lenni így elsőre… Kivéve talán akkor, ha egy szado-mazo buliban van az ember.

Csakhogy amennyire én egy domináns egyéniségnek nézek ki általában, legalább annyira vagyok képlékeny és szubmisszív figura mind a párkapcsolatokban, mind otthon, mind a zenekaron belül, mind a közönséggel szemben. A bandám élén állva persze nincs mese: erőt kell képviselnem. Elvégre akkor, amikor valaminek a vezetője vagy, amikor töröd a jeget, amikor előrerohansz a hadseregben, akkor egyszerűen üvöltened kell és erőt kell sugároznod. Ahhoz, hogy felruházz másokat erővel, s hogy ők aztán feljogosítsanak téged arra, hogy vezényeld őket, ahhoz bizony bátorság kell. Ám ez az én esetemben abszolúte az ő igényeik kiszolgálása érdekében történik! Én úgy vagyok domináns, hogy

a mások által nekem felkínált erőből élek, amit aztán mindig az ő szórakoztatásukba forgatok vissza.

Pontosan mit értesz ez alatt?

Olyan ez, mint amikor tévétornára szeretne otthon guggolgatni valaki, s ezért „felkéri” az egyik kedves fitneszgurut, hogy „Csak tessék, most guggoltass le!”. Na az én közönségemmel ugyanez a helyzet: „Tessék, én jól szeretném érezni magam, te pedig mondd meg nekem, hogyan!”. Szóval amikor én fellépek, akkor egyfajta ceremóniamesterként mindig fel vagyok jogosítva arra, hogy kvázi megmondjam másoknak, mit tegyenek: „Álljál! Üljél! Guggoljál! Igyál! Csókolózzál!” stb. Csakhogy ennek érdekében én előbb alámegyek mások igényeinek. Éppen ezért mindig aktívan figyelek az aktuális közhangulatra. A világért sem akarom ugyanis rányomni másokra a saját bélyegem! Hogy akkor én most mindenképpen térdre kényszerítsem a közönséget, vagy hogy mindenáron megmondjam a tutit a fiúknak. Én inkább azt szeretném, hogy a körülöttem lévő emberek boldogok legyenek, s hogy inkább az ő önkifejezésük, az ő belső rezgésük érvényesülhessen.

Akármilyen művészt hívok is meg fellépni, mindig azt mondom neki, hogy ő ragyogjon a színpadon! Azzal adjon hozzá az én műsoromhoz. Ha például háttértáncosok jönnek, akkor ők ne az én „háttértáncosaim”, hanem az én „előtáncosaim” legyenek! Menjenek elém, vegyék el tőlem a fényt, s inkább ott csillanjon meg belőlük valami extra. Ne alám legyenek rendelve, hanem az ő saját lényük jelenjen meg a színpadon. Csak hát mindehhez hozzátartozik egy elég komoly hajcsár-szerkó ugyebár… De az mindössze abban segít nekem, hogy kicsit jobban bele tudjam élni magam a vezető szerepébe.

Számodra ez alapvetően csak egy szerep vagy inkább az éned egy olyan része, ami rendszerint a színpadon nyilvánul meg?

Számomra sajnos semmi sem működik, ami nem az énem része. Hogyha nekem nem lenne részem ez a nagyon harsány vagy nyílt vagy explicit vagy szexi vagy trash vagy perverz vagy szerény vagy megtört vagy épp szerencsétlen valami, akkor azt nem tudnám csinálni. De ez persze nemcsak nekem, hanem minden egészséges személyiségnek a része.  Annyi millió perszóna lakik bennünk, hogy az hihetetlen! Ezt főleg a gyerekeken látni, amikor még „megrontatlanok” és nincsen megmondva nekik, hogy minek szabad lenni, és minek nem. Akkor még mindenki „királylány”, meg „sárkány”, meg „tűzoltóparancsnok”. Akkor még minden bennünk van! Én felnőttként egyszerűen csak újra kiásom magamból mindezt, hogy megmutathassam másoknak. Ezzel ugyanis arra ösztönzöm őket, hogy ők is válasszanak, s hogy aztán

vagy minden szerepet,
vagy legalább egy párat kipróbáljanak.

Nekem ez segít. Ez a „metamorfózis”, amin a színpadon állva keresztül megyek. Nekem ez mindig segít abban, hogy igenis merjek elrugaszkodni attól az alapállapottól, ami Pásztor Anna mondjuk otthon, mosás közben. Elvégre olyan külsővel felcsoszogni a színpadra és ott egy szál tornacipőben alakítani, azért elég nehéz lehet. Persze úgy is sikerülhet, de azért képzeld el, milyen lehet Othellót mondjuk kínaiként, smink nélkül eljátszani… Természetesen sikerülhet, csak sokkal problémásabb – a közönségnek is, meg neked is.

Néha igenis a ruha teszi az embert. Ez kétségtelen.

Elvégre ha hadvezér vagy, de közben rózsaszín papucsban csoszogsz a 300 élén, és úgy motyogod, hogy „Picikét be vagyok ugyan szarva, de azért próbálom elhinni, hogy ha utánam jöttök, akkor győzni fogunk!”, akkor megtorpan az első húsz sor, s azt mondja: „Azt a kurva! Itt aztán van baj!”. De ha kifested magad, felveszel egy combcsizmát és a legnagyobb, legfeketébb lovad sörényét markolva üvöltöd, hogy „Utánam a csatába! Ha itt csesződünk meg, akkor is nyerni fogunk!”, akkor mindenki ordítva rohan utánad. De elsőként mindenképp neked kell ezt elhinni! Előbb mindig neked kell átesned ezen a bizonyos „vezér-metamorfózison”.

Milyen érzés számodra olyan visszajelzéseket kapni, hogy másokban egy iszonyatosan maszkulin és domináns nő benyomását keltetted a színpadon? Tetszik neked, zavar téged vagy esetleg nem is érdekel?

Figyelj, hogyha én mindenáron csak a visszajelzésekre hajtanék, akkor semmit sem tudnék megélni – sem a színpadon, sem a hétköznapokban. Annyira fain, amikor egy ember ilyen mértékben ki tud tárulkozni és ennyire ki tudja élni önmagát! Ha valaki a legbelsőbb bugyraiból táplálkozik, s igazán él, akkor annak utána semmiféle vágya nincsen semmiféle visszajelzésre. Rendszerint nekem sem hiányzik, hogy utólagosan kiértékeljem a produkciómat – vagy azokat, akik a produkciómat értékelik. Hogy mi az előadásom utóélete? Nem érdekel. Ha az egy teljes, tökéletes, fantasztikus, gyönyörű másfél óra volt (amiben olyan dolgok jöttek elő, melyeknek el se merem hinni, hogy a részese lehettem), akkor minek foglalkozzam a produkcióm utóéletével?

Várom, hogy jöjjön a következő!

Persze nagyon örülök annak, hogyha fikázva vagyok. Nagyon örülök annak, hogyha tetszek. De igazán egyik reakció sem visz el olyan irányba, ami megváltoztatna. A szélsőséges imádatot és csodálatot ugyanúgy nem tudom saját magaménak tulajdonítani, mint a gyűlölködést. Merthogy az is egy óriási, gigantikus, „ég és föld” gépezetnek a része. Ami ugyanis a színpadon történik, az nem csak én vagyok. Én nem egy generátorként működök, aki csak úgy bekapcsolja önmagát, aztán a gyönyörű kis tudása meg az energiái által vihart kavar. Nagyon nem. Én csak a „fire-starter”, az „őrláng” vagyok, akit mások kapcsolnak be, s aki erre azt mondja, hogy „Akkor legyen buli, ha azt akarjátok!”. Aztán ha a közönség üvölteni kezd, akkor nyilván nagyobb lesz a láng is. És akkor utána már van üzenet, van zene, van szándék, van visszajelzés, van igenlés. Ez az óriási vihar mindig saját magától generálódik. Én csak megjelenek, hogy „Készen vagyok! Jön valaki?”.

Az emberek egyébként nem feltétlenül azt értékelik ki, hogy én mit csináltam a koncerten, hanem azt, hogy ők akkor és ott hogyan érezték magukat. Milyennek látták az egészet? Mennyire kerültek közel ahhoz vagy távol attól, amit tapasztaltak? Van olyan, akinek nagyon bejön az előadásom, mert élete adott korszakában éppen azt a valamit keresi, amit én képviselek. De persze akad olyan is, aki inkább fikázódik meg dobálózik, mert egyszerűen nem olyan állapotban van – nem azt keresi, amit az én koncertem adhat. Ez is teljesen korrekt. Miért ne irritálhatnék másokat? Van, amikor a Tévémaci is irritál téged. Máskor meg sírni tudnál rajta, olyan kis kedves, nem? Egyszóval nincs idő és nincs „miért” számomra ahhoz, hogy ezeken a dolgokon rágódjak.

Láttam, hogy nemrégiben szerepeltél egy korántsem hétköznapi konzervreklámban. Kezdetben egy csinos, zöldségeket pucoló háziasszonyt alakítasz, aki rövid időn belül megunja a házimunkát, leveszi magas sarkúját, elkeni rúzsát, végül pedig baltával és láncfűrésszel esik neki a konyhapultnak. A reklám vége mégis megható: a „metálos” kinézetű háziasszonyt kislánya eteti, miközben mindketten felszabadultan játszanak egymással. Mintha egy teljesen új nőideál születne meg a képernyőn. Mit gondolsz minderről?

Nos, az a „pin-up girl” kinézetű, ám egyre frusztráltabbá váló háziasszony lényegében a nők egy olyan „kötelező princípiumát” ábrázolja, amely nagyon sokáig biztosan jól működött a múltban. Merthogy akkor még nem hárultak a nőkre a maihoz hasonló, rendkívül összetett feladatok. Akkor még nem voltak ennyire „összekuszálódva” a nemi szerepek. (Persze hála az égnek, hogy összekuszálódtak!) Szerintem afelé halad ma a világ, hogy a szexusok eltűnjenek, s hogy az emberek inkább társak legyenek.

Ez most történik.

Sokan persze még gyakran megijednek, hogy „Jaj! Nőies férfiak, férfias nők! Mi lesz itt!?”. De nem! Az szerintem a világnak, az evolúciónak a rendje, hogy itt most már nem alá-fölérendelt szerepek, hanem olyan egyenrangú társak lesznek, akik összekapaszkodnak egymással, akik felnevelik gyerekeiket, akik megmentik a világot, s akik mindeközben haverok maradnak. Mert röhögni tudnak együtt, mert inni tudnak együtt, mert kalandozni tudnak együtt… Most már nem az van, hogy hazamegyek és megverem az egyiket, mert nem azt csinálja, amit én mondok neki. Csak eljutott idáig a világ!

Így igaz. Rengeteg minden megváltozott néhány évtized leforgása alatt.

Régen valóban nemi dominancia volt, de az egymás mellé rendeltség most már szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy valamerre továbbmozduljon a fejlődés! A női, puha, átölelő, megengedő, szerető energiáknak egyszerűen a férfiakban is jelen kell lenniük. Még az ő maszkulin mivoltuk számára is megengedhetővé kell válnia a puhaságnak, az átölelésnek, az érzékenységnek és a művészeteknek! A nőkben pedig ugyanígy jelen kell, hogy legyen a „Teremtő”, a „Kemény”, a „Harcos”, a „Világmegváltó”! Szépen egyensúlyba kerülnek majd ezek a dolgok a nemek között.

Az említett reklám éppen ezért nagyon jó jele annak, hogy ez a változás már kommersz szinten is benne van a társadalomban. A Globus zseniálisan ráérzett erre. Szerintem azért is választott ki engem a főszerepre, mert bennem elég hevesen jelen van a „férfi” és a „nő” – csakúgy, mint egyébként minden előadóban, színészben, énekesben és artistában. Elvégre Madonna is tud legalább annyira kemény lenni, mint egy férfi! Vagy vegyük például Beyoncét, akinél kecsesebb, bájosabb és Vogue-címlaposabb istennőt el sem tudunk képzelni. Holott ő is úgy bele tud állni a dolgokba, neki is olyan kemény arca tud lenni, és ő is annyira saját kézben tudja tartani az életét, hogy öröm nézni. Hihetetlen, hogy még egy ilyen nőies nőben is ennyire durván ott lüktet a macsó! Szerencsére én is hasonló örömmel élem meg az összes énemet.

Akárcsak az említett énekesnők.

Igen. Most, hogy végre tényleg benne van társadalmunkban a korábbi női princípiumok szétzúzására való vágy, szerintem tök jó ötlet és elég nagy bátorság volt előállni egy ilyen reklámmal. Úgy vélem, a nők rá fognak bólintani arra, hogy nem vétek időnként konzervvel dolgozni (s így mondjuk másfél órával kevesebbet főzni) annak érdekében, hogy végre nekik is legyen egy kis idejük filmezni, olvasni, jógázni, gyúrni vagy akár egy bokszzsákot gyepálni. Merthogy ez szerintem benne van a nőkben, csak fel kell szabadítani belőlük picikét. Pásztor Anna is mer szakítani a konvenciókkal és

széttépni azt az „uszályt”,
ami ránk van aggatva!

Jól értem, hogy a „metálos háziasszony” mellett alapvetően a „csinos háziasszony” szerepe sem volt ellenedre? Csak egyszerűen nem tette ki a személyiségedet, mint egészet?

A „pin-up girl”? Nem, egyáltalán nem volt ellenemre! Én azért valahol egy mély érzésvilágú, cicás, bújós, érzékeny csaj is vagyok. Akármennyire szeret is tombolni a „színpadi énem”, akármennyire szeretem is kiélni a vadállatot magamból, azért megvan bennem mindezek ellenpontja is. Az én puha, csendes, visszahúzódó, félénk és törékeny énem ugyanúgy ott van velem. (Különben kiborulna a bili, én meg talán még napközben is férfiak vagy nők karjaiban fetrengenék beviszkikólázva.) Szóval olyan ez, mint a libikóka: a színpadon erre dőlünk, otthon meg amarra.

A férfiak ügyében te hogyan gondolkodsz ezekről a szerepekről?

Félelmetesen hangzik ugyan, de szerintem egyfajta „semleges nem” kialakulása felé tart a világ. Ez így persze hülyén jön ki, mert úgy hangzik, mintha mindenkit kasztrálni kellene… de nem! A férfi és a női nem egybeolvadása egy emberen belül: ennek van most itt az ideje. Mindez persze egy nagyon gyors és erős szélsőségekkel megáldott folyamat, amit a régi kor képviselői eléggé dobálnak. Nyilván azért, mert ők még abban a rendszerben nevelkedtek fel, azt ismerik, abban hisznek, s ezért most félnek. Holott szerintem ez egy teljesen természetes folyamat, amely nemcsak a művészeteket, hanem az egész világot fejleszteni képes. Amikor egy ember belül egyszerre mer fekete és fehér, világos és sötét, férfi és nő, vad és szerény lenni,

akkor az egy teljes, kerek egész!

A gyerekek eleve így születnek. Ők még nem tudják, mi az, hogy fiú meg lány. Szép lassan fedezik fel a nemeket! Ők csak „havert” meg „nem-havert” látnak a világból. De azért mennyivel könnyebb már egy „haverral” leélni az életet, mintsem egy „nővel, aki majd szül nekem” vagy egy „férfival, aki majd eltart engem”? Elvégre, ha így állunk hozzá, akkor egyszerűen nem fogunk tudni jókat röhögni egymással, vagy mondjuk közösen focimeccset nézni. Mennyire baromi jó lenne már, ha olyan társakat találnának maguknak az emberek, akikkel bárhova el tudnak menni, mert közös a baráti körük?

Úgy érzem, saját tapasztalatból beszélsz.

Igen! Az én párommal például – akivel most már azért huszonhét éve ismerjük egymást – lényegében mindent meg tudunk beszélni. Amikor eljön velem vásárolni, akkor néha unatkozik ugyan a butikban, de azért hozzá tud szólni a cipőkhöz. Ő választotta ki a legjobb cipőmet! Én viszont ugyanígy hozzá tudok szólni az ő pókerjátékához, mert vagyok annyira tökös, hogy igenis szeressem a pókert. De ha éppen teniszezni vagy focizni akar velem, akkor is tudok vele játszani. Mi jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ez egy olyan egyenrangú párkapcsolat, amelyben a két fél haver is, és társ is a másik számára. Egy ilyen kapcsolattal az egész világot meg tudod váltani!

Éppen ezért, ha rajtam múlik, akkor ebbe az irányba mozdul majd el az emberiség. Én ezt hirdetem, ezt nyilatkozom, ezt képviselem. Ezért merek elmebeteg lenni, ezért merek férfias lenni, ezért merek bármi lenni. Mert fel kell szabadítani és meg kell mutatni ezeket az energiákat ahhoz, hogy mindenki ki merje próbálni őket! Így talán nem lesz annyi kétségbeesett és szorongó egyén a világon. Szerintem ha az emberek végre észreveszik rajtam, hogy milyen oltári jó is ez nekem,

akkor idővel ők is utánam
merik majd csinálni.

 

Ha érdekel, hogy milyen egy igazi Anna and the Barbies élmény, akkor a mozikban hamarosan te is meg nézheted az együttes életéről készített Álmatlan című filmet!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ