Ahogy egyre idősebbé válunk, mintha felgyorsulna körülöttünk az idő. Furcsának tűnhet, hogy életünk legutóbbi 3 éve ugyanannyi ideig tartott, mint a 17 és 20 éves korunk között eltelt 3 év. Miért észleljük gyorsabbnak az évek múlását, ha a napok és órák a megszokott tempójukban telnek? Tehetünk valamit a lassítás érdekében?

Képzeljünk el egy homokórát. A közepén lepergő homokfátylat szemlélve olyan érzésünk lehet, mintha magát az időt néznék, amint lassan, egyenletesen, de feltartóztathatatlanul halad. Minél többször fordítjuk meg azonban az órát, észrevétlenül ugyan, de annál gyorsabban peregnek le benne a homokszemek. A belül lévő szemcsék egyre jobban kimélyítik a középső nyílást, és közben egyre simábbra csiszolják egymást. Így gyorsul fel az idő az idősödő homokórákban. De mi a helyzet velünk, emberekkel?

Az ember nem homokóra

Egy fontos különbség például, hogy

belső óránk nem jár egyenletesen.

Az idő csigalassúsággal telik unalmas várakozás közben, míg egy izgalmas beszélgetés alatt csak úgy röpül. Az időnek ezt a fajta észlelését, mikor az éppen folyamatban levő események hosszát becsüljük meg, hívjuk primer észlelésnek. Ahogy azt valószínűleg mindenkinek volt módja tapasztalni, primer időérzékünk könnyen félrevezethet minket. Mivel ez a jelenség rendkívül jól vizsgálható, az elmúlt száz évben sok kutatási adat gyűlt össze a témában.

Szubjektív időérzékünket leginkább a tudatunkban lévő tartalmak határozzák meg
Szubjektív időérzékünket leginkább a tudatunkban lévő tartalmak határozzák meg

Van az idő észlelésének egy másik fajtája is. Szekunder észlelésről beszélünk akkor, amikor visszatekintve egy olyan rövidebb-hosszabb életszakaszunk tartamát becsüljük meg, ami már elmúlt. Kiindulási pontunkat (mely szerint nem sokban hasonlítunk egy homokórához) még valószínűbbé teszi, hogy primer és szekunder érzékelésünk hajlamos teljesen ellentmondani egymásnak.

A klasszikus jelenségről számos író is megemlékezett már, köztük például Thomas Mann, A varázshegy című művében. A hegyvidéki szanatóriumban tartózkodó főhős, Hans Castorp számára rendkívül lassan telnek az eseménytelen hétköznapok (primer), ám a hónapok és évek valósággal elsuhannak az egymásba olvadó végtelen szürkeségben (szekunder). Természetesen ez a paradox hatás nem csak az unalomnál jelentkezik: az izgalmas órák ugyan gyorsan telnek, de később aztán hosszúnak tűnő, tartalmas évekké állnak össze.

Visszatekintve, hozott ítéleteinknek is megvannak tehát a maguk pontatlanságai (melyek közé címadó problémánk is tartozik). Ám mivel ezek a pontatlanságok emlékeinkre épülnek, sokkal kevésbé vizsgálhatók egyértelműen, mint a primer észlelés esetén. Ennek ellenére akadnak hitelesnek tűnő magyarázatok, mint például a Jean-Marie Guyau által felvázolt elmélet.

Az idő nyelve a tér nyelve

A francia pszichológus-filozófus szerint nagyon hasonlóan gondolkodunk a térről és az időről. Ezt remekül érzékelteti, hogy az időt általában egy balról jobbra haladó egyenesen ábrázoljuk, amin vonalakkal jelöljük az előtt, alatt és után fogalmakat. Az idő vonala gyakran még a testünkön is keresztülhalad: ebből a szemszögből a múlt a hátunk mögé, a jövő pedig elénk kerül.

9681096812_d2956b473e_b
Guyau szerint a jövő nem csak nyelvünkben, de gondolkodásunkban is előttünk helyezkedik el

Mivel belülről annyira térszerűnek érzékeljük az időt, ezért arra is a perspektíva törvényei vonatkoznak, mondja Guyau. Ahogy a térben is elhelyezkedéstől és viszonyítási pontoktól függ, milyen közelinek vagy távolinak látunk egy tárgyat, időérzékünknél sincs ez másként. Azonban míg a térnél optikai illúzióról beszélünk,

az idő esetében belső optikánk csap be minket.

Tudjuk, hogy térben egy szakasz hosszabbnak tűnik, ha kezdő és végpontja között tárgyak helyezkednek el. Guyau elmélete szerint ez érvényes lehet az idő szakaszaira is. Tehát egy év annál hosszabbnak tűnik, minél több tárgy, azaz fontos emlék esik a határai közé. Vagyis egy eseményekben gazdag év hosszabbnak tűnik, mint egy egyhangú év.

Reminiszcencia-effektus

A puzzle utolsó darabkája egy reminiszcencia-effektusnak keresztelt jelenség. Emlékezetkutatók megfigyelték, hogy ha idős emberektől emlékek elmondását kérik, akkor ők jóval több emléket mondanak a húszas éveik környékéről, mint akármelyik más korszakból. Úgy tűnik, ez a hatás 60 év körül kezdődik, és a kor előrehaladtával egyre erősebben jelentkezik.

A legvalószínűbb kínálkozó magyarázat szerint ekkor történnek az identitást kialakító és megszilárdító események. Ide kapcsolódik még az első emlékek halmaza is: csak azt emeljük ki első alkalomként, aminek aztán folytatása van. Ezért az ilyen típusú emlékek egy-egy történetszál kezdetét is jelölik. Később azokból az eseményekből lesznek a fontos emlékeink, amelyek olyanná tettek minket, amilyenek vagyunk. Ezeket az eseményeket szervezzük aztán egységes, az életünkről szóló történetekké (erről korábbi írásunkban olvashat bővebben).

A gyorsuló idő megfékezése

Minden tudásunk megvan immár a gyorsuló idő rejtélyének megfejtésére. Idős korból visszatekintve azért tűnhetnek éveink egyre rövidebbeknek, mert a legtöbb kiemelkedő emlékünk 20 éves kor körülről való. Ezért Guyau belső optikájának törvényei szerint ekkor tűnik leghosszabbnak egy év. Ehhez képest minden későbbi év egyre kevesebb eseményt tartalmaz, és ezért egyre rövidebbnek tűnik, az idő gyorsulásának látszatát keltve ezzel.

Igyekezzünk megszakítani elfásultságunkat, és minél több tartalommal megtölteni éveinket

Ha ezzel valóban sikerült megoldanunk a rejtélyt, akkor egyszersmind kulcsot kaptunk a gyorsuló évek illúziójának mérséklésére is. Nincs más dolgunk, mint megfogadni Guyau jó tanácsát, aki így szól hozzánk: „Ha meg akarod nyújtani az idő perspektíváját, akkor, ha módod van rá, töltsd meg ezer új dologgal. Vállalkozz fárasztó útra, a világot megfiatalítva magad körül fiatalítsd meg önmagad!”

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ