Bár a veszekedés a legtöbb emberben negatív képeket kelt, szögezzük le: építő viták márpedig vannak, sőt, azt is megkockáztatjuk, hogy szükségesek egy kiegyensúlyozott kapcsolat működéséhez. 

Persze a rózsaszín köd időszakában még mindenki ódzkodik a veszekedés gondolatától is, de előbb-utóbb két ember között nézeteltérés támad(hat), és ha nem tanulunk meg okosan vitázni, ennek vagy az lesz az eredménye, hogy ordibálva egymásnak esünk, vagy az, hogy nem merjük kimondani, ami zavar.

Nézzük az előbbit: miről is ismerhetünk fel egy nem konstruktív veszekedést? Először is, gyakran elhangzik, hogy te mindig, te soha, te állandóan. Másodszor, előjönnek a minősítések: persze, hogy nem csináltad meg, mert lusta vagy, mert megbízhatatlan vagy, mert ostoba vagy, és társaik. Harmadszor: egy idő után csak ugyanazt ismételgetjük, és meg se halljuk, a másik mit akar mondani – nem egymással, egymás ellen kommunikálunk. Negyedszer: a vita kölcsönös megértés és a kompromisszum helyett inkább ajtócsapódással vagy kanapén alvással végződik.

A rossz vitakultúra másik példája a konfliktuskerülés, ami gyakran passzív-agresszív viselkedésben vagy játszmázásban nyilvánul meg. Bár a felek próbálnak úgy tenni, mintha nem lenne konfliktus, ez a forma talán még rosszabb, mert konfliktus nagyon is van, azonban a felszínre kerülése nélkül esély sincs a megoldásra. Lehet, hogy azt hisszük, a problémák eltussolásával megmentjük a kapcsolatunkat, hosszú távon azonban csak romboljuk ezzel a viselkedéssel.

A konstruktív vita

Az építő veszekedés mindezek ellentéte:

amikor nem minősítünk, nem általánosítunk, megértésre és kompromisszumra törekszünk.

Valamelyik ponton persze rendre elbukunk mert emberek vagyunk, de tanulással és gyakorlással ez is fejleszthető.

Kezdjük ott, hogy vannak fizikai feltételei is: szükséges hozzá valamennyi higgadtság, hiszen kutatási eredmények bizonyítják, hogy ahogy a pulzus megy felfele, úgy a gondolkodás szintje lefele, és egy idő után nemhogy a másikra, már arra sem tudunk odafigyelni, mi mit mondunk. Másrészt, ha már a harag nem jó tanácsadó, az éhség és a fáradtság még rosszabb – hát még a kettő együtt! Érdemes tehát figyelni a vita körülményeire, és nem akkor belekezdeni, amikor a párunk fáradtan, éhesen hazajön a munkából, mert elég kevés az esélye, hogy megértő hallgatóságra találunk majd benne.

A kölcsönös megértésben az is kulcsfontosságú, ahogy az üzeneteinket megfogalmazzuk. Ahelyett, hogy arra helyezzük a hangsúlyt, a másik milyen, azt mondjuk el, mi hogy érezzük magunkat attól, ahogy viselkedik. A kettő között óriási a különbség! Míg egy igazságtalan általánosítással egyből védekezést, felháborodást váltunk ki, érzéseink kifejezésével megnyílhat az út egymás felé. (Csak zárójelben jegyezzük meg: igazságos általánosítás amúgy nincs – persze, ha valaki másodszor csinált valamit, az már „mindig”.) Az én-üzenetek („én úgy érzem, hogy…”, „nekem ez rosszul esik, mert…”) az építő veszekedés alapjai, hiszen agressziómentesen tudjuk általuk kifejezni a problémáinkat.

Pál Feri atya gyakran elmondja az előadásain, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Ha ezt nem vesszük számításba, hatalmas viták kerekedhetnek egy egyszerű félreértésből is. Ezért végül az is fontos, hogy tudjuk, üzeneteink miként csapódnak le a másikban. Ha megkeressük, pontosan milyen megjegyzés vagy viselkedés váltotta ki a vitát, és ezt ki hogyan értelmezte, a legtöbbször kiderül, hogy semmi rossz szándék nem volt a másikban, csupán hozzánk jutott el egészen máshogy az üzenet saját tapasztalataink, félelmeink vagy vágyaink szűrőjén át.

És hogy miről ismerhetünk fel a legegyszerűbben egy konstruktív vitát? Ha a végén azt érezzük, mindketten kiálltunk a saját érzéseink mellett, és kölcsönösen megértettük egymást. Míg a konfliktuskerülésnél pont az előbbi, az agresszív vitánál az utóbbi hiányzik – mindenki eldöntheti, neki melyik téren kell még inkább fejlődnie. Egy jó kapcsolatban nem az a cél, hogy ne legyenek viták: hanem, hogy általuk fejlődhessen, erősödhessen a kapcsolat.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ