A politikai aktivizmust a pszichológia szemüvegén keresztül úgy lehet vizsgálni, hogy az egyéni motivációk és mobilizáló erők hatterében meghúzódó érzelmekkel foglalkozunk. A politikai aktivizmus és tiltakozás szociálpszichológiája címet viselő cikksorozatunk olyan gyakorlati kérdéseket tesz föl, amelyekre a választ az érzelmek szintjén kell keresni: Mitől függ, hogy ki, mikor, milyen ügyért hajlandó utcára menni? Miért nem azok tüntetnek, akiknek a legrosszabb a helyzetük? Mi van akkor, ha nem a saját csoportom érdekében demonstrálok?

A politikai aktivizmus, a demonstrációkon, szociális változásra irányuló kollektív cselekvésben való részvétel és elköteleződés az elmúlt évtizedek egyik meghatározó vizsgálati terepe a nyugat-európai társadalomtudományoknak. Minden tudományterület más aspektusait vizsgálja a tüntetéseken való részvételnek: a pszichológiát az egyéni motivációk, és a mobilizáció hátterében meghúzódó érzelmek foglalkoztatják. A szociálpszichológia mainstream elméletei leginkább a társas identitás elméletéből fakadó magyarázatokat találtak arra a jelenségre, hogy akár jól működő demokráciákban, akár elnyomó rezsimekben időről időre bizonyos társadalmi csoportok, illetve valamely politikai ideológia mellett elköteleződött, azonos értékeket valló emberek halmaza tiltakozó akciókat, megmozdulásokat szervez, hogy érvényre juttassa saját álláspontját (intézkedésekkel, törvénykezéssel, vagy a hatalom által meghatározott politikai irányvonallal szemben, vagy akár ezek mellett).

DE MITŐL FÜGG, HOGY KI MILYEN ÜGYÉRT HAJLANDÓ VÁLLALNI A FÁRADSÁGOT?

A korai magyarázó teóriák a társas identitás elméletéből indulnak ki, és azt feltételezik, hogy egy-egy szociális csoporttal való azonosuláskor a csoport pozitív értékei ránk is pozitív hatással vannak (büszkeség, a valahová tartozás érzése, pozitív önértékelés), s amennyiben ezek sérülnek, úgy motiváltak leszünk arra, hogy változtassunk ezen a helyzeten. Ugyanakkor a történelem már bebizonyította, hogy sokszor nem a legelnyomottabb csoportok azok, akik vállalják az idő- és energiabefektetést, amely együtt jár egy-egy demonstráción való részvétellel. Sőt, az elmúlt években arra is láthattunk példát, hogy valaki nem a saját csoportjáért ment az utcára, illetve hogy a társadalmi változás helyett a status quo fenntartása, a fennálló hatalom támogatása volt a cél.

Mi történik, ha nem a saját csoportom érdekében megyek ki tüntetni?

A csoportszintű dinamikán túl az egyéni különbségek határozzák meg, ki hogyan ítéli meg a fennálló helyzetet és azt, hogy mennyit hajlandó tenni ellene, esetleg érte. Hogy valaki részt vegyen a politikai aktivizmus nagyobb befektetést igénylő formáiban, meghatározó szerepet játszik az, hogy az illető hogyan értékeli a fennálló hatalom legitimitását:

  • Ha azt gondoljuk, a hatalom (vagy az általa hozott intézkedés, törvénykezés) illegitim, és a nép felhatalmazása nélkül cselekszik, sokkal inkább vagyunk hajlandóak tenni azért, hogy ez megváltozzon.
  • Egy másik jelentős tényező az észlelt igazságtalanság. Régóta ismeretes, hogy a hátrányos helyzet megélése nem objektív mérce szerint működik. Azt, hogy saját helyzetünket hogyan ítéljük meg, nem az befolyásolja, hogy a Föld lakosságának hány százalékánál jobbak az életkörülményeim, hanem az, hogy mit gondolok arról, nekem hogyan kellene élnem, a hozzám hasonlóak, a környezetemben élők hogyan élnek, illetve, hogy a múlthoz képest most hogyan ítélem meg a saját helyzetemet.
  • A harmadik alapmotívum az én- és csoporthatékonysággal kapcsolatos hiedelmek, azaz annak a percepciója, hogy képesek vagyunk-e változtatni a helyzeten (mi magunk azzal, hogy csatlakozunk a tüntetéshez, a szociális közeg azzal, hogy teret ad a tüntetésnek). Ha úgy gondoljuk, próbálkozásaink ellenére úgysem történik semmi változás az általunk fontosnak tartott ügyben, úgy nem is fogunk küzdeni azért.

Miért nem azok tüntetnek, akiknek a legrosszabb?

Az aktivizmus vizsgálata és modellezése nemcsak a kutatók számára érdekes, hanem a politikai erőviszonyok szempontjából is meghatározó lehet: az elmúlt években rengeteg példát láthattunk, hogyan tudja a politika felhasználni ezeket a fogalmakat. Az olyan kampányszlogenek, mint a „Rosszabbul élünk, mint négy éve” Magyarországon (észlelt igazságtalanság), vagy az USA-ban a Bush-kormány alatt népszerűvé lett „Not in my name” (észlelt illegitimitás) óriási társadalmi megmozdulásoknak adtak alapot.

Demonstration_antiglobalization
Az aktivizmus vizsgálata a politikai erőviszonyok szempontjából is meghatározó lehet

A fenti lista azonban nem teljes, hiszen rengeteg olyan tényezőt tártak fel a kutatók az elmúlt években, amelyek befolyásolják az aktivizmusban való elköteleződést egyéni szinten. Az elmúlt harminc év kutatásai az általunk is felvetett kérdésekre keresték a választ, sok új kontextuális és egyéni tényezőt tárva fel.

Ezeknek a fogalmaknak az áttekintése a témában megjelenő következő két cikk feladata lesz, a sorozatot pedig egy Magyarországon jelenleg is folyó aktivizmuskutatás fogja zárni.


Mi van akkor, ha nem a saját csoportom érdekében demonstrálok? A napokban nagy nyilvánosságot kapott Liget Budapest projekt ellen tiltakozó Ligetvédők tüntetése példája alapján: az aktivisták a fák védelmét tartják szem előtt, de feltehetően nem azonosulnak a védett csoporttal. Az észlelt illegitimitás, az énhatékonyságba vetett hit és az észlelt igazságtalanság sok esetben még mindig csak szükséges, ám nem elégséges feltételei annak, hogy valaki kollektív cselekvésben köteleződjön el.

Véleményalapú identitás, kollektív cselekvés

A szociálpszichológia egyik legtöbbször használt fogalma a társas identitás elmélete, amellyel a kutatók és elméletalkotók sokáig az aktivizmus motivációit magyarázták, azonban az elméleti keret néhány esetben nem alkalmas a jelenség megindoklására. Ahogyan már az előző cikkben is láthattuk, előfordul, hogy nem egy olyan csoport érdekében tüntetünk, amellyel azonosulni tudunk, hiszen például nem vagyunk tagjai az adott kategóriának. A napokban nagy nyilvánosságot kapott Liget Budapest projekt ellen tiltakozó Ligetvédők tüntetése jó példája ennek a helyzetnek: az aktivisták, akik elfoglalták a volt Hungexpo területét, a fák védelmét tartják szem előtt, ám feltehetően nem a védett csoporttal azonosulnak.

tüntetés2
A vélemény alapú csoporthoz tartozás növeli a cselekvési hajlandóság valószínűségét

Erre a problémára kínál megoldást a véleményalapú csoportidentitás. Az elmélet és a hozzá kapcsolódó kutatások azt bizonyítják, hogy egy vélemény alapú csoporthoz (tehát egy közös normákon, értékeken és hiedelmeken osztozó közösséghez) való tartozás sokkal biztosabb bejósló tényezője az aktivizmusra és a cselekvésre hajlandóságnak, mint az egyéb, társadalmi alapon szerveződő csoportokkal való azonosulás (ilyen lehet például a nem, vagy egy bizonyos társadalmi osztályhoz való tartozás). Ehhez az erős kapcsolathoz hozzájárul még a Klandermans és munktársai által felvázolt átpolitizált kollektív identitás elmélete is. A szerzők úgy gondolják, hogy

A SZÉLES TÁRSAS KATEGÓRIÁVAL VALÓ AZONOSULÁS HELYETT AZ ÜGGYEL, A MOZGALOMMAL VAGY FORMÁLIS SZERVEZŐDÉSSEL VALÓ AZONOSULÁS JELENTHETI A KULCSOT AZ ELKÖTELEZŐDÉSHEZ.

A városligeti demonstráció esetében tehát a Ligetvédők csoportja egy átpolitizált társas csoport, amellyel annak résztvevői azonosulni tudtak: az akció pedig egyelőre kitart.

A fenti két fogalom mellett fontos megemlékeznünk azokról a csoportközi érzelmekről is, amelyek felerősíthetik az aktivizmusra való hajlandóságot. A pszichológiában sokszor használt Lazarus-féle kiértékeléselmélet szerinti érzelem-fókuszú megküzdés vezethet ahhoz, hogy egy csoport tagjai az elszenvedett hátrányokat a csoport-alapú haragon keresztül éljék meg, és így jussanak el a kollektív cselekvésig. Emellett természetesen a társas támogatottság mértéke is befolyásolja az odáig vezető utat. Van Zomeren és munkatársainak elmélete alapján tehát az aktivizmusig kettős útvonalon jutunk el: az érzelmek (főként a csoport-alapú harag) és a probléma fókuszú megküzdés szempontrendszere (énhatékonyság érzése, stb.) kölcsönösen hatnak egymásra az aktivizmus tekintetében.

Egyéni érdekek – a csoport érdek mellett

Bár az eddig felsorolt struktrurális okok vizsgálata elengedhetetlen az aktivizmus vizsgálatában, pszichológusként nem mehetünk el az egyéni, egzisztenciális motivációk mellett sem. A halandóság tudata miatti szorongás egyik következménye, hogy

AZ EMBEREK TÖREKEDNEK AZ ÚGYNEVEZETT SZIMBOLIKUS HALHATATLANSÁG ELÉRÉSÉRE: IGYEKEZNEK OLYAN CSELEKEDETEKET VÉGHEZVINNI, AMELYEKRŐL AZT ÉREZHETIK, VAN ÉRTELMÜK, HŐSIESEK ÉS IDŐTÁLLÓAK.

Julia Elad-Strenger pszichológus szerint az aktivizmus egy olyan szerepet képes nyújtani az elkötelezetteknek, amely a társas szükségletek mellett az emberek individuális, az én fontossá tételére irányuló ambícióit is képes kielégíteni.


Az elmúlt évek tragédiái, a jelenkori világpolitikai helyzetet meghatározó és a közbeszédet tematizáló  események sorozata kapcsán nem mehetünk el a radikalizáció fogalma és következményei mellett sem.

Érdemes beszélni azokról a tényezőkről, körülményekről, amelyek egyéni vagy csoportos szinten képesek a szélsőségek irányába terelni az emberi viselkedést. Habár a folyamat, amelyre radikalizációként hivatkozunk, a legtöbb esetben akár egészen hétköznapi cselekedeteket* is jelenthet, a legtöbbeknek az erőszakos bűncselekményeket és a terrorizmust juttatja eszébe. Anélkül, hogy egy kalap alá vennénk ezeket az eltérő súlyú, összehasonlíthatatlan következményekkel járó tevékenységeket, fontos megértenünk:

A CSOPORT-HOVATARTOZÁSUNK KÉPES BEFOLYÁSOLNI, MILYEN CSELEKEDETET LÁTUNK MÉG A CÉL ÁLTAL SZENTESÍTETT ESZKÖZNEK, ÉS MIT TARTUNK ERKÖLCSILEG ELFOGADHATATLANNAK.

bányások

Ami a saját csoportom vagy céljaim érdekében elkövetett szabálysértés számomra szükséges, apró kihágás csupán, az a másik oldal szemében akár a demokrácia értékeit fenyegető devianciának is tűnhet.

A kutatók aszerint különböztetik meg a kollektív cselekvés formáit, hogy azok illeszkednek-e az adott társadalom normáiba (békés tüntetés, demonstráció), tehát normatív, vagy pedig sérti azokat, vagyis nem-normatív (ilyenek lehetnek az erőszakos cselekmények). Egy több, eltérő kontextusban, de hasonló célokkal készített kutatást felölelő tanulmány eredményei azt mutatják, hogy az előző cikkünkben ismertetett megküzdési útvonalak (érzelmi alapú feldolgozás és probléma-központú feldolgozás) hatással lehetnek arra, hogy a normatív vagy nem normatív eszközhöz nyúl valaki, csakúgy, mint az én-hatékonyság érzése, vagy a megvetés. A kutatás tanulságai szerint a csoport-alapú harag sokkal inkább köthető a normatív cselekedetekhez, míg a másik csoport megvetése erősen bejósolja a nem-normatív, extrém tevékenységekre való hajlandóságot. Emellett nem elhanyagolható az én-hatékonyság érzésének hatása sem: az ún. „nothing-to-lose” jelenséget is sikerült alátámasztani a kutatásokkal:

HA EGY CSOPORT TAGJAI ÚGY ÉRZIK, NINCS ESÉLYÜK CSOPORTJUK HELYZETÉNEK MEGVÁLTOZTATÁSÁRA, HISZEN STÁTUSZUK STABILAN ALACSONY, NAGYOBB ESÉLLYEL FORDULNAK MAJD RADIKÁLIS ESZKÖZÖKHÖZ.

tűz

A kutatás eredményei egyrészt némileg ellentétben állnak azzal a közmegegyezéssel, hogy a harag egy destruktív érzelem, hiszen azt találták, hogy az éppen a normatív viselkedéssel függ össze, másrészt a különböző háttérváltozók közötti interakció fontosságára hívják fel a figyelmet (pl. az alacsony, de stabil társadalmi státusz és az én-hatékonyság érzésének hiánya). Ezzel együtt fontos üzenetet küldenek a terrorizmussal foglalkozó akadémikusoknak: a szerzők szerint a témával kapcsolatos szakirodalom mindössze 3 százaléka alapszik empirikus kutatásokon, és a terrorizmus megelőzését hivatott társadalmi programok nagy többsége nem tudományos eredményeken nyugszik.

NAPJAINKBAN KIEMELT FONTOSSÁGA VAN ANNAK, HOGY ÉRTSÜK A RADIKALIZÁCIÓ MÖGÖTT MEGHÚZÓDÓ EGYÉNI VAGY TÁRSAS MOTIVÁCIÓKAT, INDIKÁTOROKAT, ÉS ENNEK ÉRDEKÉBEN TERET KELL ADNUNK A POLITIKAI AKTIVIZMUS KUTATÁSÁNAK IS.

06 70 945 6967

MEGOSZTÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ