„A pszichológia és a politika olyan, mint a foci. Mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá” – mondja Krekó Péter, szociálpszichológus. A politikai pszichológia a politikai viselkedés interdiszciplináris megközelítése, amely pszichológiai perspektíva alá helyezi a politikai aktorok magatartását. Krekó Péter szociálpszichológussal, a Political Capital igazgatójával, a politikai pszichológia létjogosultságáról, a racionális szuperlények és érzelmes választók mítoszáról, valamint a bizalmatlanságból kialakuló szélsőségek faktorairól beszélgettünk. Interjúnk első része.

Hogyan kerültél közel egyrészt a pszichológiához, majd a politikához?

Van egy közös tulajdonsága a két területnek: a pszichológiáról és a politikáról is mindenki azt gondolja, hogy ért hozzá.

Nagyon egyszerűen és természetesen értelmezhető dolgoknak tűnnek, holott mindkét jelenség értelmezésére komoly tudományterület alakult. A fociról is azt mondják, mindenki azt gondolja, ért hozzá, bár én ezt még kevésbé osztom, lévén magam is a kivételek közé tartozom.

A pszichológia irányába nem a társadalom-lélektani érdeklődés terelt. Olvastam Freud egy-két könyvét, amit briliánsnak tartottam. A mindennapi élet pszichopatológiája hatalmas hatással volt rám, de hasonlóképpen nagyon meggyőző volt a Rossz közérzet a kultúrában, az Egy illúzió jövője. Utóbbi két könyvnek egyértelműen van társadalom-lélektani vonatkozása is. Engem kezdetben alapvetően a pszichoanalízis érdekelt. Persze az egyetemi tanulmányok árnyalták a képet. A pszichoanalízis több téziséről kiderült, hogy azok nem állják ki a tudományosság próbáját. Ismert Karl Popper véleménye, aminek van igazsága: a pszichoanalitikus elmélet nem cáfolható, ezért nem is tudományos. Popper egyébként ugyanezt állította a XX. század másik nagy magyarázóelméletéről, a marxizmusról is. Hozzá kell tenni, hogy

a politikai pszichológiában a pszichodinamikai megközelítésnek, a pszichoanalízisnek – főleg akkor, amikor ellenségképekről és azok dinamikájáról beszélünk – véleményem szerint  továbbra is van helye.

De nem úgy, hogy pszichoanalitikusok a tévéképernyőn keresztül kielemzik a politikust és a személyiségét, mert azzal kapcsolatban szerintem Magyarországon inkább rossz példák vannak: a politikai elfogultságát szakmai köntösbe öltöztetve egyes kollégák előszeretettel fogalmaznak meg képernyőről szerzett benyomások alapján diagnózist.

Az érdeklődésem, a szüleim hatására is, egyre inkább a politika és a szociálpszichológia felé fordult. Szerettem volna valami olyasmit csinálni, ami a két területet ötvözi. Amikor a Political Capitalhez jelentkeztem, akkor a főprofilja még a politikai kommunikációs elemzés volt. Ez jellegzetesen olyan terület volt, ahol mindenképpen lehetett szociálpszichológiai megközelítéssel dolgozni, de kellett hozzá bizonyos politikai tudás is. Amit nekem, főleg a PC-nél sikerült elsajátítanom. Azóta is megjelenik egyes kutatásainkban, például a közvélemény-kutatások mélyelemzésén keresztül, a pszichológiai szempont.

Sokan vannak Magyarországon, akik politikát értelmeznek, de a pszichológiai szempontok sajnálatosan ritkán kerülnek elő.

Sőt, a politikai elemzésre jellemző egyfajta antipszichologizmus is, a politikai szereplők hűvös racionalitásának előfeltételezése. Ebben talán van szerepe annak a téves, de makacs elképzelésnek is, hogy a pszichológia kizárólag patológiákkal foglalkozik. A pszichológiai tudásnak több szerepe kellene hogy legyen a politika értelmezésében. Számos olyan elmélet, kutatás van, ami nálunk kevésbé ismert, de fontos magyarázóerővel bír. Fontos lenne, hogy ezeket eljuttassuk az egyébként nem olyan szűk körnek, akik a politika iránt érdeklődnek.

Milyen követendő példák vannak a politikai pszichológia területén?

Philip Tetlock mindenképpen említésre méltó. Ő az egyik legjobb és legtermékenyebb politikai pszichológus, akinek munkáit (különösen a döntéshozatalra vonatkozókat) mindenkinek érdemes olvasni, aki politikai elemzéssel és előrejelzéssel foglalkozik. Az egyik kutatási területe sok egyéb mellett az integratív komplexitás, annak a képessége, hogy

az ember egyszerre látja a dolgok sokoldalúságát és képes a különböző szempontok között konszenzust teremteni.

Vizsgálja azt is, hogy a politikai elemzőknek milyenek az előrejelzései, és hogyan lehet azokat fejleszteni. Lesújtó képet fest azzal kapcsolatban, hogy a hübrisz – a túlzott bizalom saját magunk szakértelmében – mennyire rossz előrejelzésekhez vezet: Minél befutottabb egy elemző, annál rosszabb előrejelzéseket ad. Miért? Mert annál bátrabb az előrejelzésében, és annál kevésbé hajlamos az utólagos önkorrekcióra. Ebből az is következik, hogy ha valaki komolyan akarja azt venni, hogy előrejelzést tegyen (akár politikusoknak, akár cégeknek, akár a nyilvánosságnak), akkor ajánlatos a szerénység és a folyamatos visszacsatolás. Előrejelzés után megvizsgáljuk, hogy bejött-e a jóslat. Ha nem, akkor tudatosítjuk, hogy tévedtünk; kitaláljuk, hogy miért, és megpróbáljuk legközelebb nem elkövetni ezt a hibát.

Ajánlom továbbá, hogy rehabilitáljuk egy kicsit a pszichoanalízist, Robins és Post ‘97-es könyvét, a Political Paranoia: The Psychopolitics of Hatred-et. Ez egy briliáns könyv, jó példa arra, hogy a pszichoanalízis tanait lehet nagyon okosan használni, alkalmazni, nem feltétlenül doktriner módon, inkább társadalmi patológiákat vizsgálva és azokat nem mindig egyéni pszichopatológiákra visszavezetve. Olyan témakörökről szól ez a könyv, mint az ellenségképzés vagy éppen az összeesküvés-elméletek. A XX. század számos totaliter rendszerének működésére és tömeges gyilkosságaira magyarázatot ad. Jerrold M. Post, az egyik szerző, 21 évig vezetett egy részleget a CIA-ban (Center for the Analysis of Personality and Political Behavior), amelynek az volt a célja, hogy külpolitikai aktorok viselkedését elemezze és előrejelezze, és ezzel segítse több elnöki adminisztráció munkáját – főképp a hidegháború idején, de azt követően is. Részt vett olyan politikusok, mint Szaddam Husszein felkészítésében, tehát a tudományt a gyakorlatban is magas szinten alkalmazta.

A politikai pszichológia alapvetően alkalmazott tudomány, és akkor lehet létjogosultsága, ha vannak olyanok, akik tudják is a gyakorlatban alkalmazni.

Itthon van létjogosultsága?

Egyértelműen lenne, de nincs rá kereslet. Ennek szerintem négy fő oka van. Az egyik ok szociológiai: Honnan rekrutálódnak a magyar politikusok? Leginkább jogászok és közgazdászok, illetve újabban politológusok közül. Ezek a szakmák a pszichológusétól eltérő gondolkodásmóddal rendelkeznek. A közgazdászok, politológusok, jogászok pragmatikus, gyors, határozott világa más, mint a pszichológusoké, amely merengősebb, empatikusabb, talán (jó esetben) önkritikusabb. A kettő között érdemi párbeszéd tud zajlani, de egyrészt nem ugyanaz a természet, másrészt sokszor egész egyszerűen nem találkoznak ezen szakmák képviselői, mert más közegben mozognak.

A második dolog, hogy szerintem kevés Magyarországon a politikai kérdések iránt érdeklődő pszichológus. Nekem ez a hallgatóim kapcsán tapasztalat, és egyben kihívás is. Sok BA-s pszichológushallgatóban egyáltalán nincs meg a társadalmi jelenségek iránti érdeklődés, mert inkább az individuális szintre fókuszáló pszichológia érdekli őket. Az alkalmazott szociálpszichológusnak tanuló MA hallgatók többsége pedig inkább szervezetpszichológiával akar  foglalkozni. Ez egyébként érthető, annak sokkal nagyobb a felvevő piaca. Éppen ezért külön öröm, amikor politikai területen (minisztériumban, politikusok mellett) dolgozó, tehetséges volt hallgatóimmal találkozom.  

Itt jön a harmadik pont, hogy maga a politika alapvetően nem teremt olyan hatalmas piacot, mint ahogyan azt sokan gondolják. Vannak tanácsadó intézetek, tanácsadók. Ezek politikai lojalitás alapján működnek, és ezeken a helyeken néhány száz ember dolgozik összesen, javarészt olyanok, akik politológusként tanulnak vagy hivatásosan politikával vagy kommunikációval foglalkoznak.

A pszichológusokról Magyarországon továbbá – és akkor ez a negyedik pont – az a kép él, hogy főleg patológiákkal foglalkoznak.

Hagyományosan vannak olyan szakmák, például a PR, amelyek direkt azt célozzák, hogy ezt a kis piacot betöltsék. A politika iránt érdeklődő pszichológusoknak, akik alapvetően kevesebben vannak, kisebb tér jut, de azt gondolom, hogy ezt is meg lehet törni. Ha van érdemi mondanivaló, az fontos, el kell vinni a politikushoz, és megpróbálni rábeszélni arra, hogy ez neki hasznos. Van is erre példa: Bruck Gábor, a Sawyer Miller Group volt vezetője, pszichológus, politikai tanácsadóként dolgozott a Medgyessy-kormány alatt és egyes szabaddemokrata politikusoknak; Popper Péter Horn Gyula tanácsadója volt; Németh Erzsébet, aki a közszereplésről írt könyvet, kommunikációs tréningeket tartott annak idején Fideszes politikusoknak, így Orbán Viktornak is; jelenleg az Állami Számvevőszéknél dolgozik.  Vannak tehát példák, még ha ritkák is. Hagyományosan a pszichológus szakma nem olyan erős az önmenedzselésben, az érdekképviseletben, de ebbe nem szabad beletörődni.  Ha valaki ezzel akar foglalkozni, van mondanivalója, akkor fel kell vennie azt a készséget, hogy röviden, gyorsan meg tudja fogalmazni, hogy mit tud csinálni, mit akar csinálni.

Minden politikus bizonytalan,

a politikai tanácsadók (és általában a tanácsadók) meg abból élnek, hogy a politikus folyamatosan úgy csinálja a munkáját, hogy nem biztos abban, hogy jó az, amit csinál. Mindig szüksége van külső tanácsra, visszajelzésre, visszacsatolásra.  Azért saját esetemben hozzá kell tennem, hogy bár számomra nagyon fontos a pszichológus identitás, de egy politikai think tanket vezetek évek óta, ahol alapvetően inkább a politológiai magyarázatokkal élünk, mintsem pszichológiaikkal. Én személyesen is, a közszerepléseimben is nagyobb hangsúlyt fektetek a politológiai magyarázatokra, de szerintem a két megközelítés jól ötvözhető. Hogy nagyon leegyszerűsítsem: a politológia emberképe inkább a közgazdazdaságtan emberképe, a homo oeconomicus. Például: a politikus racionális, tudja, hogy mit akar.

A pszichológia jóval nagyobb teret enged a racionalitás korlátainak és az irracionalitásnak a döntésekben.

Az utóbbi időkben egyre inkább teret nyer az emberi önmegvalósítás, a human management, human relations megközelítés. A kettő nem áll szemben egymással?

Szerintem a politikatudományban nem igazán jellemző a human relations, human management megközelítés. A hagyományos politológiai megközelítések inkább ezt a homo oeconomicus emberképet képviselik, bár a politikában ez nagyon kevéssé működik. Van egy olyan felfogásmód is, politikai elemzésben ez nagyon gyakori, hogy vannak a politikusok, akik tudatosak, mindent előre megterveznek, stratégiákat alkotnak, végrehajtják azokat racionálisan. Közben azt mondja, hogy a választó teljesen másképp működik: emocionális, csak reflektál a politikára, érzületeket követ.

Ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy két teljesen elkülönülő antropológiát alkot a politikusokra és a szavazókra.

A politikai pszichológiai megközelítés elfogadja azt, hogy igenis van tere az irracionalitásnak, az emberi tényezőknek, a human relationsnek, az emberi kapcsolatoknak a politikusok viselkedésében is. Tehát ők nem racionális szuperlények, akik mindent csak hűvös kalkulus alapján követnek. A szavazók pedig, bár olykor sokkal erősebbek az irracionális mozzanatok, racionális megfontolások is jelen lehetnek a döntéseikben. A racionalitás és irracionalitás kettőssége, a tökéletlenség és esetlegesség elfogadása, szerintem ez a politikai pszichológiai megközelítés lényege. Nem kell mindent széles magyarázóelvekkel megmagyarázni, mert sokszor egy politikai cselekvés mozgatórugója lehet személyes, és nagyon emberi, még akkor is, ha ezekbe a tényezőkbe nyilván nehezebb belelátni.

A racionális politikus és a pillanatnyi érzelmek által vezérelt választó különbsége nem teszi lehetetlenné az elemzést?

Ezek a magyarázatok egyszerűek, de nem mindig helyénvalóak. Mondok egy példát: van egy diplomáciai viszony, ami nagyon megromlik, mivel magyarázzuk? Persze, lehet azzal magyarázni, hogy érdeke a politikusnak, hogy éppen ilyen ellenségképet alkosson, hogy az adott állam gazdasági, geopolitikai érdekei ezt diktálják. És lehet azzal is magyarázni, hogy – és van ilyen is – végletesen megromlik a személyes viszony két állami vezető között, és utána a rendszer meg azt követi. Ahhoz, hogy az utóbbi lehetőségét felvessük, információkkal kell bírni a politikus környezetéből. Tehát ez egy nehezebb műfaj.

Hogyan látod a saját kutatásaid alapján, van a diszciplínának önálló legitimitása?

Egy diszciplínának rendelkeznie kell egyfajta sajátlagos szemléletmóddal, saját elméletekkel, esetleg saját módszertannal. Szükséges lépés az intézményesülés is, ami megvan a politikai pszichológia esetében. Van nemzetközi folyóirata, vannak könyvek, vannak konferenciák, tehát a kumulatív tudásanyag megvan. Kérdés, hogy van-e olyan politikai pszichológiai megközelítés, amiben konszenzuálisan vannak bizonyos axiómák, melyeket elfogadunk – inkább azt mondanám, hogy a politikai pszichológia ötvözi a pszichológia emberképét a politológia témávalásztásaival. Persze a pszichológia emberképe sem egységes. Ugyanazon viták megvannak a politikai pszichológián belül, mint a pszichológiában egyébként arról, hogy mennyire az érzelmek vezérlik az embert, mennyire a kognitív folyamatok, stb.

Amit politikai pszichológiának hívunk, az hagyományosan a pszichológiai kutatás, ami politikai témákkal foglalkozik. Például, hogy racionálisan működik-e a választó vagy sem, annak van politika-specifikus elmélete: szimbolikus politika, affektív intelligencia-elmélet, ami más, mint az érzelmi intelligencia. A modern érzelemkutatások eredményei alapján mondja meg azt, hogy bizonyos érzelmek a szavazói viselkedésre milyen hatással vannak. Például hogyan befolyásolja az információ-feldolgozást a szorongás – érdekes módon egyébként sokszor alaposabb információ-feldolgozásra késztet -, hogyan az öröm, stb. Általában azonban azt mondhatjuk, hogy

a politikai pszichológia a pszichológia jelenlegi tudásanyagát alkalmazza a politikára, mint tárgyra.

Folytatás következik.

 

MEGOSZTÁS
A szerző kommunikátor, a Mindset Politikai pszichológia rovatának szakújságírója. A Budapesti Corvinus Egyetem mesterszakos hallgatója politikai kommunikáció szakirányon, a Mathias Corvinus Collegium nemzetközi kapcsolatok szakirányát 2017-ben végezte el.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ