Hirdetés

A tudomány akkor értékes, ha értékmentes – ez már önmagában is paradoxon. Azonban a pszichológia ugyanakkora értéket kapcsol az egyén szabadságához, mint a többségi akarat manifesztációjához, a demokráciához. Egyszerre mutat értékítéletet nyílt és rejtett módon a társadalom által elfogadott normák és felfogások, valamint az egyén bensőséges kapcsolatairól. Egyfajta sajátos affinitással él a szabadság és a pszichológia kérdésköre, hiszen hogyan is lehetne összeegyeztethető a mai kultúránkra jellemző individualizmus és a felelősségtudatos csoporthoz tartozás? ‘56-ra emlékezünk.

Hirdetés

Szabadság az élet minden területén

Munkahelyünkön főnökünk irányít és szabja meg, mit és hogyan kell tennünk; ha kapcsolatban vagyunk, önként mondunk le saját szabadságunkról, hogy partnerünkkel kialakított világunkat kompromisszumok mentén továbbra is fenntartsuk és fejlesszük. Társainkkal nemzetet, államot alkotunk, törvényeket bevezetve a szabadság korlátozása mindenhol jelen van, mégis,

legtöbbször észre sem vesszük, hogy szabadságunk korlátozva van.

De mi történik akkor, ha láthatóvá válik? Miért harcolunk ellene, mi az, ami után már nem vagyunk képesek csak úgy elfogadni a határokat? Kristin Laurin és munkatársai ezekre a kérdésekre kerestek válaszokat a University of Waterloo kutatása során.

A demokrácia fenntartásának paradoxona

Kutatásuk szerint sokkal valószínűbb, hogy elfogadunk egy olyan változást, amely korlátozza szabadságunkat, ha az elkerülhetetlennek tűnik és annak bekövetkezését biztosnak látjuk. Ezzel szemben, ha úgy érezzük, képességünkben áll megváltoztatni a szabadságunkat korlátozó tényezőt, fellázadunk ellene. Ekkor még inkább elkezdjük értékelni azt, amitől eddig el voltunk tiltva. Kísérletükben a résztvevőket olyan szituációba helyezték, amelyben egy új közlekedési törvénykezést mutattak be. Az a csoport, amelyik szövegének megfogalmazását tekintve biztosnak mutatta be a jogalkotást, kevésbé értékelte zavarónak a törvény beiktatását. A másik csoport azonban, ahol csak valószínűnek mondták az új törvény beiktatását, megkérdőjelezte a jogalkotást, bosszantónak értékelve azt.

A tanulmányból kiderül, csak azok esetében alakult így az értékelés, akik maguk is sokat ülnek autóban. Ebből tehát következik, hogy a szabadságkorlátozás pszichológiai hatásai akkor nyernek teret, ha az az egyén számára releváns.

Ha a társadalom tehát úgy érzi, a törvények kőbe vannak vésve, és azok megváltoztathatatlanok, akkor kevésbé lép fel azok módosítása érdekében; holott ez vezet a demokratikus társadalmi folyamatok folytonosságához. Következtetésképp paradox módon

a demokratikus folyamatoktól való eltávolodás segít fenntartani a demokratikus állapotot.

Azáltal, hogy az emberek nem tartják valószínűnek a törvények megváltoztatását, azokat egyszersmind könnyebben fogadják el.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarországon a sztálinista terror és szovjet megszállás ellen irányult
Az 1956-os forradalom és szabadságharc Magyarországon a sztálinista terror és szovjet megszállás ellen irányult

A forradalom szülte bizonytalanság érzése

Eljön az a pont, amikor tehát azt érezzük, nekünk is van beleszólásunk országunk ügyeibe: amikor azt érezzük, nincs, ki képviseljen minket, és saját magunknak kell kiállnunk magunkért és vallott értékeinkért. A demokrácia szellemében mindenkinek joga a szabad értékválasztás és a mellette vagy ellene tartott gyülekezés. A tüntetés jelensége azt a pillanatot demonstrálja, amikor a korábban sérthetetlennek tartott uralkodó rezsim immár megdönthetőnek látszik. Ezrek és milliók vonulnak az utcára.

Charles Kurzman szociológus a következőket mondja a mindennapi emberekről, akik hirtelen az utcán találják magukat: „Az érzés egyszerre felemelő és velejéig ijesztő”. A forradalom összezavarja az embereket. A bizonytalanság határozza meg a forradalmár következő lépését és állandó eleme lesz gondolatainak. Nem tudni ilyenkor, mit hoz a holnap. Nem tudható biztosra: ha az ember kimegy az utcára, egyedül lesz, vagy millió hasonló hang tengere veszi körbe? Lelövik a rendőrök vagy talán ők maguk is csatlakoznak a revolúcióhoz? Ahhoz, hogy az ember képes legyen megbirkózni ezzel az érzéssel, a bizonytalanságot úgy próbálja leküzdeni, hogy

megszállottan a politikáról és az aktuális közéletről beszél mindenkivel

legyen az a hentes, a buszmegállóban a mellette álló, vagy akárki, akivel beszélgetésbe elegyedik. Ez talán logikusnak mondható: úgy érezzük, annál biztonságosabb egy ekkora mértékű lázadásban részt venni, minél többen vannak. Ez azonban annak a játéka, hogy képesek vagyunk megfejteni, mások miképpen döntenek. Fontos, hogy családtagjaink és barátaink védelmében idegenekkel is megnyissuk a kommunikációt, hiszen így egyre több nézőpontot ismerünk és könnyebbé válik a zaklatott állapotban a döntéshozatal.

Tudtam, hogy így lesz, hogy is lehetett volna másképp…!

„Maradjak otthon vagy menjek én is az utcára és ragadjak fegyvert?” Abban a feszült helyzetben, ahol pletykák és érzelmek uralják a frontot, a kérdés megválaszolása nem egyszerű. A döntés felelőssége látszólag átterelődik a többség akaratára; „az, hogy én hogyan döntök, a többiektől függ”. Ez az utolsó előtti pillanatban is megváltozhat egy olyan szituációban, ahol az izgatottság másodpercek alatt ad utat a terrornak: kétségbeesés a reménynek, hírek a bizonytalanságnak; folyamatosan ismétlődve. Ilyen körülmények között lehetetlen előre megjósolni az emberek attitűdjeit. Végső célunk attól függ, mit tartunk elérhetőnek. Abban a pillanatban, hogy lehetségesnek tartjuk egy diktatórikus rezsim megdöntését, az válik életünk legfontosabb céljává, szabadságunk megtestesülésévé, és lemondunk a tegnap összes álmáról cserébe.

Hogy mi lesz egy forradalom kimenetele, pont a bizonytalanság és a folyamatos döntésváltoztatás miatt megjósolhatatatlan. Mindenki, aki azt hiszi tudja, mi lesz, hazudik. Mindenki, aki azt hiszi, korábban már megmondta, szintén. A biztosság hiánya azonban a forradalom apadása és lezárta után is újabb emberi játszmákat indít el. Valakit okolnunk kell azért, ahogy alakult az áldozatokkal járó forradalom. Ezt a hatást és az utólagos bölcsességeset hívják a pszichológusok utólagos torzítás-hatásnak vagy ijesztegető determinizmusnak.

Ez a hatás utólag úgy tünteti fel az eseményt, mintha annak kimenetele előre megjósolható lett volna,

annak ellenére, hogy csak kevés vagy egyáltalán semmilyen objektív ok nem szolgált alapul arra.

„Én végig tudtam!” – gondolhatjuk tévesen. A sokoldalú jelenség meghatározó erővel bírhat arra, mi jelenik meg történelemkönyveink oldalain, vagy a bíróság hogyan próbálja meg megállapítani mások felelősségét és a történések kiszámíthatóságát.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ