Hirdetés

„Vége!” – mondja, a te lelkedben pedig mintha atombomba robbant volna, nagyjából olyan pusztítást okoz ez az egyetlen szó. De miért olyan fájdalmas a szakítás, miért tűnik úgy, mintha véget ért volna az élet, mintha képtelenség lenne nélküle folytatni tovább? Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus írása.

Hirdetés

Én a te párod vagyok

Önmeghatározásunk szempontjából fontos szerepet játszik a másik léte (vagy éppen nem léte). Aki párkapcsolatban él, az úgy is gondolkodik magáról. Ő amellett, hogy férfi vagy nő, hivatását tekintve ez vagy az, xy párjának is tartja magát. A párunk egyszerűen része az identitásunknak. Egy hosszabb kapcsolat esetén egész életünk egymás köré szerveződik. Közösen tűzünk ki célokat, közös elhatározások alapján teszünk erőfeszítéseket, így idővel erős „mi” tudat alakul ki. Az ember ősidőktől fogva társas lény. A történelem előtti időkben csak akkor volt esélye a túlélésre, ha társai közelében élt, szorosan együttműködve velük. A mai modern ember számára is megnyugtató a tudat, ha elmondhatja magáról, tartozik valahová, tagja valamilyen csoportnak.

A párkapcsolat is egy csoport, ha mégoly kicsi is.

Ez a csoporttagság pedig bekúszik a bőrünk alá, a másik a történetünk részévé válik, kettőnk egyéni élete összekapcsolódva egy közös halmazt alkot. Azt mondják, szavaink jelentős hatást gyakorolnak egész életünkre. Gondoljunk csak bele, párkapcsolatban élve hányszor mondjuk azt, hogy a „párom”. Minden alkalommal amikor elhangzik ez a szó, mélyebbre véssük lelkünkbe az állítást. Birtokviszonyba kerülünk egymással: én a tiéd, te az enyém (stipi stop). Így alakul ki fokozatosan egy láthatatlan határ két ember körül, ami megvéd, és biztonságot teremt. A határon belül vagyunk otthon, ott ismerősek a szabályok, ott tudjuk a legnagyobb eséllyel felmérni, mi és miért történik.

pexels-photo-24161
Aki párkapcsolatban él, az úgy is gondolkodik magáról.

Figyeljük csak meg, amikor vendégségbe megyünk barátainkhoz, milyen élesen rajzolódik ki a másságuk. Milyen gyakran előfordul, hogy rácsodálkozunk mennyire máshogy működnek ők együtt, mint ahogy mi tesszük. Máshogyan szólnak egymáshoz, más szerepeket játszanak, más érzelmi légkört alakítanak ki maguk körül. Ami nekünk hangos veszekedésnek tűnik, az szerintük csak temperamentumos szóváltás, ami számunkra már csöpögő giccsparádé, az nekik a szeretet hétköznapi kifejezését jelenti.

Ezek a kapcsolaton belüli tapasztalatok kitöltik mindennapjainkat és életünk jelentés élményeivé válnak. Amikor megszűnnek létezni, nem csak az életünk hétköznapi menetét kell átszervezni, de önmagunkat is újra ki kell találni – most már a másik nélkül.

Még a szív is beleszakad

Amikor kénytelenek vagyunk kilépni a „mi” határain túlra, mintha légüres térbe kerülnénk. „Alig kaptam levegőt!” – idézi fel Anna, miután meghallotta, hogy férje válni akar.

És ez bizony nem túlzás! Egy fájdalmas szakítás után még a legalapvetőbb életfunkciók is nehezünkre esnek. A szakítás tényleg nagyon fájdalmas élmény, amit nem csak lelki, de testi szinten is megszenvedünk. Nem csoda, hiszen pont azok az agyi területek, többek között az elülső cinguláris kéreg, kezdenek őrült aktivitásba, amik egy fizikai sérülés kapcsán lépnek működésbe. „Megszakadt a szívem!”, „Annyira fájt, azt hittem, belehalok!” – mondják, akik már átélték. De miért ilyen fájdalmas élmény a szakítás? Miért „kell a szívnek megszakadnia”?

A magyarázat az ember őstörténetében rejlik. Az evolúció biztosra ment! A faj fennmaradása szempontjából atombiztos megoldások kellettek. Vegyük csak az embergyereket: ő a leggyámoltalanabb minden emlős kicsinye közül, nála aztán nem babra megy a játék! Ha nem tudja maga mellett tartani az anyját, akkor esélye sincs a túlélésre. Ha megfigyelünk egy kétségbeesetten síró újszülöttet, láthatjuk, mennyi energiát fektet abba, hogy magára irányítsa a figyelmet, mennyire belefeszül, hogy magához hívja felnőtt gondozóját. Pontosan „tudja”, itt nincs mese:

kell a másik a túléléshez.

A sírással odahívja, aztán a mosolygásával, amitől mindenki elolvad, igyekszik ott tartani a felnőttet. Mindezt egy ősi program szerint teszi, minden tudatosság, kimódolt taktikázás nélkül, pusztán azért, hogy esélye legyen a túlélésre.

Manapság már nem halunk bele, ha elhagy a kedvesünk

De őskori elődeink számára felnőve is ugyanolyan fontos volt a társak közelsége, hiszen csoportban élve sokkal nagyobb eséllyel szálltak szembe az élet kihívásaival, a fenyegető ragadozókkal, mint magányosan kószálgatva fel és alá.

Éppen ezért alakult ki az a bonyolult, még ma is sokat kutatott rendszer, amit kötődésnek hívunk. Ez a rendszer tartja össze az emberi faj magányos egyedeit, ez csinál belőlük párt és családot, és ez tartja össze az emberek nagyobb csoportjait is. Szakításkor pedig ugyanez a rendszer sérül, és pont ezért olyan fájdalmas is. Mert a rendszer nem „értesült róla”, hogy manapság már nem halunk bele, ha elhagy a kedvesünk, hogy a modern társadalom teljesen más alapokon szerveződik, mint az az életközösség, amiben a kötődési program kialakult.

A cikk folytatásáért kattintson ide!

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ