„… a szülés és a születés, ha innen nézem, az anya, ha onnan nézem, a gyerek ügye, ez valójában egy, egységes folyamat. Ezt a különböző helyzetekben tiszteletben kellene tartani” –  vallja dr. Varga Katalin pszichológus. A szakember az ELTE professzora, a perinatális szaktanácsadói képzés egyik alapítója és az Úton… Séta a SzülésSzületéS minőségéért elnevezésű rendezvény egyik szervezője. Bár az idei Séta már július elején véget ért, ám a szülés-születés témája továbbra is ugyanolyan fontos és izgalmas.

Meséljen a Sétáról, amelyet idén már negyedik alkalommal rendeztek meg. Mi is pontosan ez a rendezvény, miért sétálnak?

Úgy hívjuk ezt a rendezvényt, hogy „Úton…”. Aztán egyre inkább „Séta” lett a neve, és a szülés, a születés minőségéért sétálunk. A rendezvény az ELTE perinatális szaktanácsadó képzés oktatóinak és végzett hallgatóinak  kezdeményezése. Van egy olyan írásmódja, hogy „SzülésSzületéS”, és ezzel is szeretnénk érzékeltetni azt, amiért voltaképpen sétálunk. Többek között, hogy a szülés és a születés, ha innen nézem, az anya, ha onnan nézem, a gyerek ügye, ez valójában egy, egységes folyamat. Ezt a különböző helyzetekben  tiszteletben kellene tartani! Például a legkézenfekvőbb, hogy

ne szakítsuk el egymástól az édesanyát és a babát közvetlenül a megszületése után.

Ezt szakszerűen bőr-bőr kontaktusnak vagy korai kapcsolódásnak hívjuk, romantikusan meg arany órának. Az a szomorú helyzet, hogy ennek mindenféle téren egyértelmű az előnye, mégis még sétálni, küzdeni és érvelni kell érte. Meg kell győzni a családokat, hogy éljenek ezzel a jogukkal. A szakembereket meg kell győzni arról, hogy a több évtizedes rutint változtassák meg, és ahhoz igazodjanak, amit a józan ész is diktál, amit a szakirodalmi vizsgálatok is egyértelműen igazolnak.

Mik a konkrét céljaik tehát ezzel a mozgalommal?

Konkrét céljaink egybeesnek azokkal, amit a WHO ajánlásaiban lehet olvasni. Különböző kategóriákba sorolnak szülészeti eseményeket, körülményeket vagy beavatkozásokat. Van olyan, ami bizonyítottan előnyös, még sincs a magyar gyakorlatban. Van olyan, ami kérdéses, és így megyünk az igazoltan hátrányosig. Ez utóbbi kategóriába soroltak közül több olyan is van, ami rutinszerűen alkalmazott a magyar szülészeti gyakorlatban. Tehát olyan szempontból nagyon egyszerű dolgunk van, hogy a WHO-nak köszönhetően egy rendkívül gazdag szakirodalom alapján össze van foglalva, mit kellene tenni. Mi a megvalósításért sétálunk!

Hogy alakul a szakmaközi kommunikáció az orvosokkal? Mennyire befogadóak, és mit lehet tenni, hogy ezek az információk eljussanak hozzájuk?

Nagyon nagyon nehéz és lassú ez a folyamat, mint a séta is. Nem futunk, hanem sétálunk, mert

azok az érvek, amiket mi hozunk fel, egyáltalán nincsenek benne az orvoslás szemléletében.

Mondjuk, hogy az anya-gyermek kötődést mi erősíti, mi nem. Csúnyán megfogalmazva: bánják is ők. Az orvosoknak az a lényeg, hogy élve távozzanak a kórházból mindketten. Még nyersebben: ha senki nem pereli be őket, úgy érzik, jól végezték a dolgukat. Ez az, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy minőség. Hogy ne csak arra menjünk, hogy darabra meglegyenek a babák, az anyák és hazamentek, hanem hogy arra is figyeljünk, hogy ennek az egész eseménysornak mi a minősége.

Emellett az, amit még kevésbé lát az, aki közvetlenül a szülészettel foglalkozik, hogy milyen hosszú távú hatásai vannak a születés környéki történéseknek. Ez is egy olyan terület, aminek mostanában egyre több szakirodalma van. Ezekből kiderül, mennyire messzire tud hatni az, hogyan szült vagy született valaki. A legkülönfélébb testi betegségek, lelki nehezítettségek, kapcsolati nehezítettségek vagy éppen könnyítettségek függhetnek attól, milyen ez az esemény. Senki sem gondolná, hogy például egy fiatal drogfüggősége összefügghet azzal, milyen gyógyszereket kapott az anyja. Pedig legalábbis négy-ötszörös eséllyel nő meg a függőség valószínűsége, ha bizonyos módon születik az illető. Ezeket a kapcsolatokat mindenféle módon, fórumon igyekszünk hirdetni.

A fiatal magyar nők, a várandós anyák mennyire tudatosak a szüléssel kapcsolatban? Mennyire van információjuk erről a témáról?

Becsületesen annyit tudok mondani, hogy nem tudom. Általánosságban egyáltalán nem tudom. De például az egyetemen (ELTE, pszichológia szak) tartunk olyan kurzusokat, ahol ez a téma. Ez alapján azt mondhatom, hogy finoman szólva, egyáltalán nem tudnak semmit. De tényleg! Pedig biológiai értelemben már szülőkorú nők. Mégis nem hogy nem szülnek, hanem gondolati szinten sem foglalkoznak ezzel. Valahogy úgy elhessegetik a témát, gondolván: majd lesz valahogy. Pedig fontos lenne

a gyermekvárás, a születés, a gyermekágy élményeinek megtapasztalása, ha csak másodkézből is.

Ebből következik – bár nyilván nem ez az egyedüli tényező – a leendő anyák hozzáállása, hogy „valaki majd kiszedi belőlem a gyereket”. A kórház, az orvosok is ebben a passzivitásban érdekeltek. Nem csoda, hogy negyven százalék körül van a császármetszések aránya.

Egy segítő szakember, egy perinatális szaktanácsadó vagy egy pszichológus miben támogathatja a várandós nőt?

A várandós nőt? Őt abban, amire neki szüksége van. Annál már eléggé ketyeg az óra, akinek a pocakjában ott a baba. Az én kedveltebb változatom az, amikor

akár évekkel előtte tudunk olyanokkal foglalkozni, akik a gyerekvállalás témában még nem járatosak,

akár óvodáig visszamenőleg. Ilyenkor még van idejük tapasztalatot szerezni, szüleikkel beszélni, olvasni, videókat megnézni, ilyen cikkeket olvasni. Idő kell ahhoz, hogy az emberek mélyebben, a saját stílusukban fel tudják dolgozni azt, ami a szüléssel vagy a születéssel kapcsolatban más, mint ahogy addig gondolkodtak.

Tehát ha jól értem, amit mond, a babavárásra való felkészülés egy komoly önismereti munka, amelyet egészen korán érdemes lenne elkezdenünk.

Igen, ám ezt nem iskolapadszerűen képzelem el, hanem valódi élmények mentén – legyen az tánc, jóga, bármi. Tapasztalatot kell szerezni arról, milyen végigcsinálni valamit, és nem az első nehézségnél kiugrani belőle. Ilyen lehet egy nagytakarítás vagy egy túra is. Ezek által meg lehet tanulni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nehéz, amikor reménytelennek tűnik, amikor úgy érezzük, sosem lesz vége. Ezek az érzések pedig mind igazak lehetnek a szülésre is. Tehát ezek az élmények a szülés emlegetése nélkül készítenek fel a nagy napra. Azt mondom, hogy sokkal inkább ilyen tapasztalatokra van szükség, mint arra a lexikális tudásra, amit az iskolában tanítanak, például hogy milyen fázisai vannak a szülésnek. Persze nem árt, ha az anyát nem éri meglepetésként, amikor a méhlepény is megszületik (nevet). De

minden minőségi élmény segíthet a szülésre való felkészülésben, amiben teljesen benne vagyunk.

Azt kérdezném, zárásképp, hogy mit üzenne az olvasóknak?

Azt, hogy kövessenek minket, minden értelemben.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ