Az ezredforduló óta világszerte megnövekedett a terrortámadások száma. Sokan pontosan emlékszünk, hol voltunk és éppen mit csináltunk akkor, amikor a híreket hallottuk vagy olvastunk az egyes esetekről. Akik a terror sújtotta területen vagy annak közelében voltak, gyakran számolnak be bűntudatról. Hosszú ideig hordozhatják magukban a veszteség súlyát: pedig közvetlenül nem érintettek, nem látták saját szemükkel, nem voltak jelen a támadáskor. Hogyan éli meg a terrorcselekményt az, aki ott sem volt? Hogyan hat egy terrortámadás a választók kormányba vetett bizalmára? Cikkünkből kiderül.

Az egyre sűrűsödő terrortámadások következtében az emberek sebezhetőbbnek érzik magukat, a közhangulatot átitatja a félelem és bizonytalanság. Emiatt egészen sötét szemüvegen keresztül nézik a világ történéseinek alakulását. A terrortámadások ugyanis nem csak a közvetlen túlélők mentális egészségére vannak hatással.

A PTSD akutan, a traumatikus esemény után pár nappal jelenik meg, késleltetett formája azonban több hónap elteltével is jelentkezhet. Tünetei lehetnek rémálmok, flashbackek, szélsőséges viselkedés: ingerlékenység, sírás. Gyakori, hogy a PTSD-vel küzdők kerülik az olyan helyzetet, amelyek a traumára emlékeztetik őket, illetve erős szorongást élhetnek meg hasonló helyzetekben.

Több kutatás született azt vizsgálva, hogyan küzdenek meg a megtámadott városok lakói a PTSD tüneteivel. Például egy, a madridi lakosokon három hónappal a 2004-es terrortámadás után végzett kutatás szerint nőtt a PTSD-vel és depresszióval küzdők száma. A szeptember 11-i terrortámadás után végzett felmérés megmutatta, hogy ez a növekedés időleges: a New Yorkon kívül élők 17 százalékának volt PTSD-re utaló tünetei, hat hónappal később ez a szám 5,6 százalékra esett. Felmerült a kérdés: a közvetlenül nem érintettekben hogyan alakultak ki a tünetek?

A másodlagos viktimizáció és a PTSD „terjedése” a médiához köthető: az újságcikkek, híradók műsorain keresztül a támadásokat és az ezekhez köthető érzéseket újraéljük. Ezért nagyon fontos, hogy

egy hírt milyen részletességgel és nyelvezettel közöl az adott médium.

A terrorcselekmények, háborúk, de a nemi erőszak túlélői is gyakran élnek meg a felidézés közben kiszolgáltatottság-érzetet, bűntudatot. Saját maguk hibáztatása jelenik meg gondolati szinten: könnyebb arra gondolniuk, hogy elkerülhették volna a helyzetet, mint szembenézni vele. Bár náluk ez egyfajta énvédő mechanizmus, a gondolatot általában erősíti és kiforgatja a média, ami a társadalmi megítélés szempontjából kifejezetten káros.

A félelem adekvát válasz a terrortámadásokra, de megváltoztatja viselkedésünket.

Nem csak a közvetlen környezetünkkel viselkedhetünk máshogy. A politikai döntéseinkre és a kormányba vetett bizalmunkra is hatással van. 9/11 előtt az USA kormánya nem örvendett nagy népszerűségnek, de a támadások után a védelembe vetett bizalom évtizedek óta nem látott szintre növekedett. A nagymértékű, sok áldozatot követelő terrorcselekmények után az emberek sokkal inkább bíznak abban, hogy a kormányuk megvédi őket a jövőbeni támadásoktól.

A kormányba vetett bizalom azonban félelem nélkül is kialakulhat, van ugyanis egy protektív faktor: a harag. A haragból táplálkozó emberek olyan energiákat nyerhetnek, amelyektől erősebbnek, stabilabbnak érezhetik magukat, míg aki fél, kontrollvesztett és kevésbé energikus. A félelem gyanakvást szül,

A bizalmatlan légkör pedig hatással van a választó viselkedésére,

haraggal vegyítve könnyebben fordulnak a szélsőségek felé. A bizonytalanság felébreszti a „valakihez menekülés” igényét, így a választópolgár könnyebben csatlakozik mozgalmakhoz, követ olyan vezetőket, akik azt prédikálják: ismerik az utat, biztonságos őket követni.

A félelemkeltés viselkedésre gyakorolt hatása régóta ismert, és a politikai kampányok része. Erejét ismerve mind egyéni, mind kollektív felelősségünk kerülni a vele való visszaélést.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ