Egy ausztrál hospice nővér és blogger, Bronnie Ware haldoklókat kérdezett meg arról, mit bántak meg leginkább az életükben. Az egyik leggyakoribb mondat az volt: „bárcsak kevesebbet dolgoztam volna”Dr. Lisznyai Sándor klinikai szakpszichológus írása a munkamánia jelenségéről és dinamikájáról.

Egy kupica minden nap

Ez a szó, „tot” (magyarul „kupica”, „feles”) jelentette a matrózok napi rum fejadagját Angliában. Ez nem volt kevés: egy deci rum alapból járt mindenkinek délben, ennek többszöröse pedig nehéz helyzetben. Hasonlóan, rumot kaptak az Amerikai polgárháború katonái, majd később a modern hadviselésben ezt az amfetamin váltotta fel, ma pedig főleg a designer szerek.

A tot minden matróznak járt, tehát inkább volt kötelező, mintsem szabadon választott lehetőség. Vallási okokból lehetett szinte csak megtagadni, de akkor is illett inkább felvenni az adagot és elcserélni valamilyen szívességért vagy szolgáltatásért.

Ezt a rendszert a modern időkben (1850-től) betiltották, de a munka és a katonaság világában nem szűnt meg teljesen használatuk. Lehet, hogy munkaidőn kívülre szorult: a közös munkatársi ivászatok bár ki vannak zárva a rendes munkaidőből, de kötelező jellegüket nem veszítették el.

Aki kimarad, lemarad:

ha hívnak és nem mész el inni a munkatársakkal, kiesel az informális struktúrából, lemaradsz fontos információkról, lehetséges szövetségekről.

Egy érdekes jelenség az, amikor nem alkohol vagy drog adja ezt a rejtett kohéziót, összetartó erőt, normát, hanem maga a munka. Nem egy munkaszervezetnél

íratlan szabály a túlmunka:

ha valaki annyit és csak annyi időt tölt a munkahelyén, amennyit elvileg kötelező, szinte alá is írta a felmondását. Előre jutni, bizonyítani csak munkamániával lehetséges: kimondottan vagy kimondatlanul akkor leszel „OK” a vállalat és a vezetőség szemében, ha nem mész haza addig, amíg nincs kész az aznapi adag munka (melyet persze éppen a vállalat és a vezetőség kalibrál be bölcsen úgy, nehogy be lehessen fejezni délután 4-re).

Bárcsak ne dolgoztam volna annyit

Egy ausztrál hospice nővér és neves blogger, Bronnie Ware haldoklókat kérdezett meg arról, mit bántak meg leginkább az életükben. Az egyik leggyakoribb mondat az volt: „bárcsak kevesebbet dolgoztam volna”. A munka, a munkahelyi küzdelmek, törekvések az élet végén olyan lényegtelennek tűnnek, mint az iskolai jegyek vagy egy személyes veszekedés kicsinyes részletei.

Ennek ellenére a matrózok nem szomorú beletörődéssel itták a rumot, a katonák sem kelletlenül vették be a Dexedrint mielőtt lerohantak volna egy vietnami falut.

Ugyanígy, munkahelyeinken munkatársaink büszkén viselik a „workaholic” címkét, a pörgés, a teljesítmény magával ragad. Nem kell kényszeríteni senkit, sőt: ha egy új munkatárs nem elég „pörgős”, többnyire nem kell a vezetőségnek lépni:

a közösség kitaszítja a lustákat

(és persze azokat is, akik nem munkaalkoholisták).

A „workaholic” terminust, melyet magyarra gyakran a félrevezető munkaalkoholizmus szóval fordítanak egy Wayne Oates nevű pszichológus vezette be a köztudatba. Érdemes itt egy megjegyzés erejéig kitérni a jellemző iróniára, amely gyakran kíséri a pszichológiai kutatásokat: Wayne Oates bevallottan workaholic volt, éjt nappallá téve dolgozott, 57 könyvet írt (többek között a munkaalkoholizmusról). Ez az öngyógyító saját élmény segítette a munkáját, ugyanakkor sokat megmagyaráz abból, hogy a munkaalkoholistákat inkább „tökéletlennek” látta, szemben azzal, ahogyan egy modern pszichológus látná, azaz viselkedéses függőségben szenvedőnek.

Mindenesetre a munkaalkoholista négy típusát határozta meg. Cikkünk következő részében ezeket néhány konkrét példán keresztül mutatjuk be és lehetséges megoldásokat is kínálunk.

A szerző Dr. Lisznyai Sándor klinikai szakpszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely alapítója.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ