Hogyan lesz valakiből politikus? Mi a hasonlóság az amerikai és a magyar politikusok kommunikációjában? Kommunikációs stratégiákról, a politikusok beszédhibáiról és aktualitásokról is beszélgettünk Kisházy Gergellyel, a COVA tanácsadó cég pszichológusával, politikai tanácsadójával.

Logopédia, pszichológia és politikai tanácsadás – röviden így foglalhatnám össze szakterületeit, munkájának különlegessége, hogy a hármat egyszerre alkalmazza. Már a Bárczi-n látta ezt az irányt vagy a politikát később csatolta a segítő vonalhoz?

A Bárczira azért mentem, mert fogalmam sem volt mit tanuljak, a családban volt logopédus és az osztályfőnököm szerint az a szakma telis-tele van lányokkal, ezek voltak a pályaválasztásom motivációs hátterei. A rendszerváltás környékén a közélet iránt nem lehetett nem érdeklődni, a kezdeti kialakulatlan motiváció után pedig egyre világosabbá vált, hogyan lehet beszédtechnikai szempontból foglalkozni közszereplők kommunikációjával. Abban az időben a maihoz képest jóval egyszerűbb volt belépőt szerezni a Parlamentbe, egy-egy párt vagy politikus mellett – nyilván ingyen – dolgozni, így fejleszthettem a ’94-es választáskor például a FKGP menedzsmentjét. Az akkori képzési folyamat alapján úgy tűnt, az országgyűlési választás után, ciklus közben mégsem a beszédtanárok támogatására van a legnagyobb igény. Az ilyen jellegű tanácsadási helyzetek a választás közeledtével pörögnek fel azóta is, és ciklus közben egy-egy kínosabbnak ígérkező médiaszereplés előtti rapid felkészítésben merülnek ki.

A Bárczin tanultaknak azóta is sokszor vettem hasznát,

ha igazságügyi szervezetpszichológusként vagy politikai tanácsadóként már nincs segítő eszköz a kezemben, logopédiai, beszédtechnikai megközelítésekkel még mindig elérhető a kívánt cél.

A gyakorlatban azért inkább közös halmazt alkotnak a módszerek?

Igen, beszédkivitelezés nincs pszichológia nélkül és fordítva is igaz ez, de politikusa válogatja, melyiküknél mi a hangsúlyos. Érdekes milyen gyakran találkozom olyan közszereplőkkel, akikről a személyes tanácsadási-fejlesztési folyamat során derül ki, hogy már koragyerekkorukban is voltak beszédalapú problémáik, megkésett vagy akadályozott volt a beszédfejlődésük, ezért beszédhibáik, beszédzavaraik (leginkább a dadogás, hadarás) tünetei miatt már ekkor is logopédiai segítséget kaptak. A beszédpszichológián belül is utolérhetők olyan irányzatok, amelyek állítják: van kapcsolat a gyermekkori elakadással, nehézséggel, krízissel való megküzdés és a későbbi magas presztizsű, minél nagyobb hatalommal bíró szerep választása között.

Kíváncsi vagyok, Trump mennyit dadoghatott… Ő kommunikációjában is a tipikusan határokat feszegető és azokat átlépő elnök, sikerének egyik titka viszont, hogy sokan tudtak ezzel azonosulni. Mennyire lehet tervezett az ő – inkább improvizatívnak tűnő – kommunikációja?

Trump kommunikációja valóban épít az improvizatív elemekre, de megválasztásának vizsgálatában az is lehet kutatási szempont, hogy beszédviselkedés alapján mennyire volt elegük a szavazóknak a kimért, ritkán bakizó, kommunikációs szempontból folyamatosan jól teljesítő korábbi vezetőkből. Más elnököt szerettek volna. Clinton első női elnökként ugyan lehetett volna (legalább nemében) más, de üzeneteit a korábbiaknak megfelelő megformált, diplomatikus kommunikációval hozta. Az elégedetlen szavazóknak vonzóbb volt Trump igazán más, nem vérbeli politikusi, egyszerűbb, a lehető legkönnyebben követhető, szerényebb intellektussal sem értelmezhetetlen beszédmintája.

Ez Magyarországon is utolérhető: a 70-es évek szürkén monoton, unalmasan lapos, álmosítóan egyhangú politikai és politikusi kommunikációja után micsoda felüdülés volt hallgatni még beszédhibásan, stressztünetekkel terhelve is a következő generáció szónokait. Vagy, ha a parlamenti kommunikáció addig nagyon merev és

egyszer csak valaki végig rakja narancsokkal az üléstermet, az lehet vonzó,

mert sosem volt még ilyen, nem merte senki megtenni addig. Az ilyen kommunikáció általában nem spontán, így Trump esetében is lehetett tervezett, bár ő nem az a politikus, aki kifejezetten hallgatna a tanácsadóira, így róla inkább beszélhetünk ősi-ösztönös, mint tanult kommunikátorról. Itthoni példaként összevethető Kósa Lajossal: vélhetően őt is felkészítik egy sajtótájékoztató tervezett kognitív vonalára, de ha úgy érzi, közelebb kerülhet a saját szerepéből megszólítandó választókhoz, improvizál.

Tény, hogy általában szórakoztatóak a frakcióvezető sajtótájékoztatói, az irónia sok vádaskodó kérdésnél eszköz is lehetne, ha jól használná. Sokszor viszont már végletekbe esik: célzott tréning vagy a felszínre bukkanni akaró improvizatív humorista van e mögött?

Ha valaki ironizál, az erős intellektuális hátteret és rugalmas személyiségprofilt sejtet: egyrészt fel kell ismerni a helyzetet, másrészt gyorsan, adekvátan kell reagálni, ehhez nem hátrány az olvasottság, a műveltség, a politikusi lét előtti tanulással töltött hosszabb időszak. Egy csoporton, így egy párton belül is jó, ha mindenkinek megvannak a szerepei: mikor kell a szellemest, a sármőrt, mikor a szakértőt vagy a határozottat előhúzni.

Kósa Lajosra vélhetően nem az intellektuális jövőképalkotó, a filozófiai értékteremtő szerepét osztották

aktuális csoportján belül, ez a kommunikációs viselkedésmintáiban gyakran utolérhető.

A legtöbb kommunikációs tréning egészen könnyen átadható tudást tartalmaz. Hogyan rejtsük el a stressztüneteket a beszédünkben, milyen nyelvi szerkezetekkel lehetünk meggyőzőbbek, hitelesebbek a választók előtt, ezek gyorsan tanulhatók. Ha olyan változásokat hallunk egy-egy politikus kommunikációjában, mint a tömegek könnyebb megszólítását célzó rövidebb mondatok használata vagy a beszédritmus lassulása, az idegen szakszavak mellőzése, egyszerűbben érthető szinonim kifejezések alkalmazása, akkor ezek nem minden esetben tréningeken begyakorolt kompetenciajavulások, előfordul, hogy a politikus önmaga kezd el hinni abban, hogy üzenete többekhez jut el, ha érthetően beszél és ez a pszichológiai váltás jótékonyan befolyásolja a kommunikációját is. Sok közszereplő, politikus jóval rosszabb kommunikációs mintákat ad, mint azok a társaik, akikkel vélhetően együtt ültek ezeken a képzéseken: náluk nyilván nem sikerült még áttörni a lélektani gátat.

„Nem baj az, ha a politikus a tréningen tanultakat a munkája során több síkon, eltérő helyzetben is alkalmazza.”
„Nem baj az, ha a politikus a tréningen tanultakat a munkája során több síkon, eltérő helyzetben is alkalmazza.”

A tréningen tanultak elsajátítása és mindennapokba építése a kommunikáción túl mennyire formálja a viselkedést? Nem mélyíti a szerepkonfliktusokat?

A politikussá válásban az a legfontosabb – a stabil énkép és érett önismeret mellett –, hogy a saját motivációjával tisztában legyen az egyén. Ha emellett nincs vonzó kisugárzása, első látásra szerencsétlen dilettánsnak tűnik, hebeg-habog amikor komolyabb kérdéseket tesznek fel neki, akkor még mindig fejleszthető: ezek a kompetenciák jól tanulhatók, hiányosságok árnyalhatók. Nem szigorúan a személyiséggel dolgozunk ilyenkor, hanem kommunikációs kompetenciákkal. Persze, ha van valamilyen klinikai pszichológiába hajló tünet (eddigi politikai tanácsadói munkám során leginkább az impulzuskontroll zavarral találkoztam) azzal azért érdemes foglalkozni.

Nem baj az, ha a politikus a tréningen tanultakat a munkája során több síkon, eltérő helyzetben is alkalmazza, ha képes azzal azonosulni, őszintén hisz benne és valóban segíti az aktuális kommunikációt. Az sem mindig jelent elakadást, ha a munkakörhöz kötött helyzetekben és azon kívül, például otthon eltérő a beszédviselkedés. Ha ez nem jelent felesleges energiabefektetést, nem kelt feszültséget, nem akadálya az elvárt működésnek, akkor vállalható. Ha ezzel ellentétes, akkor érdemes eldönteni, melyik viselkedésminta, melyik beszédmagatartás az, amelyik közelebb áll a személyhez és épp az optimális működés miatt valamelyiket elengedni. Egész közelről láthattam működőképes példát arra, hogy

aki korábban egészen mással foglalkozott, de mindenképp politikus akart lenni, megcsinálták annak.

Az ilyen kliens nem lesz más ember, egyszerűen csak bizonyos kompetenciái megerősödnek, tudatosabbá válnak. Ezzel szemben, ha valakit tetőtől talpig „újrahúznak”, az már lehet látványosan bizarr, mert természetesség nem lesz már a viselkedésében. Ha korábban is ismertük őt, akkor még erősebb lehet ez a hatás, ezért szerencsésebb, ha a felkészítés a közszereplővé válás előtt történik.

Tény, hogy a társadalom nagy része politikai apátiába fordult, nem bíznak a politikusokban. Az ilyen „politikusgyárak” azért eléggé mélyítik a kiábrándultságot. Mekkora a trénerek felelőssége?

Az erőtlen apátia, a politikusok elutasítottsága jól mérhető, ciklus középen inkább utolérhető, választáshoz közeledve csökken ez a kiégett motiválatlanság.

Ha a belvárosban dolgozunk és sűrűn futunk össze munkaidőben kávézgató vagy épp szirénázva közlekedő politikussal, ha rendszeres olvasói vagyunk a közbeszerzésekről szóló döntéseknek, akkor a mélyülő apátiát könnyebb szinten tartanunk.

Közösségi rendezvényen azonban gyakran megfigyelhető, hogy a közmédiában a tanult jó arcát mutató politikust, még ha sokat is tett az apátia elmélyüléséért, nem csak saját párttársai fogadják kötelező imádattal, az ottlévők odafordulnak,

élvezik a híres ember közelségét, a „közülük ment, közéjük jött” tekintéllyel bíró politikus ottlétét.

A közpénzfelhasználás jelenlegi jellege mélyíti az apátiát, de a nem hivatalos kommunikációs események – és egy szalagátvágás vagy a halászléfőző versenyen való részvétel is ilyen lehet – emberibbé tehetik az egyébként elérhetetlennek és korruptnak tűnő politikust, így közelebb hozhatják őt az addig apátiában ülő választókhoz. Ezekben a helyzetekben is a hangsúly a politikus viselkedésén, kommunikációján van: erre pedig fel lehet készülni. Egy-egy képzés így közvetve az apátia csökkenéséért tehet néhány apró lépést, tiszta kezet, üvegzsebet, vonzóbb közösségi döntéseket persze az sem adhat nekik.

Mi a helyzet a folyamatos sorosozással? Elérnek ezzel az apátiába fordultak ingerküszöbéhez?

Több összetevős ez a narratíva, marketingpszichológiától az EU-hoz való viszonyon át a párt vagy a családi költségvetésig befolyásolja sok minden. A menekültkérdéssel kapcsolatos korábbi plakátkampány hatása mérhető volt, a Soros-plakátoké már most megkérdőjelezhető, a minősége is más, mint az előzőknek: egyre primitívebb, nyelvészetileg és esztétikailag is alacsony fokon kidolgozott.

Az ország ugyan teleszórva, mégis jelentős azoknak a száma, akiknek fogalmuk sincs, ki az az ember a plakáton.

A veszélye (vagy a hatása) épp ezért óriási: ha nincs ironikus ellenkampány, a központi akaratnak ellentmondó, más megközelítést is megmutató üzenetfelület, akkor a beletörődött, apátiába forduló szavazóknak elég lesz a választás előtti finoman visszautaló marketingpszichológiai húrpendítés: máris jöhet a választói alkalmazkodás, később az elfogadás vagy akár az ismételt elköteleződés.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ