Hirdetés

„Sokan azt hiszik, túl fájdalmas a gyermeknek egy szerettük halála. Azt gondolják, hogy nem tudják elviselni ezt, így inkább nem avatják be őt. Viszont ezzel kizárják a családi történésekből” – mondja Justyna Pronobis-Szczylik klinikai szakpszichológus, pszichoonkológus, pszichoterepeuta. Hogyan gyászolnak a gyerekek? Hogyan kezeljünk a családban a halált? Ehhez hasonló kérdések merültek fel interjúnkban.

Hirdetés

 

Hogyan ismerkedhetnek meg a halál fogalmával a gyerekek? A szülőknek mi a feladata ebben?

A gyerekek csak úgy tudhatnak meg dolgokat, ha beszélünk velük. Másként nem tudnak a halálról sem sokat. A legtöbbször a szülők nyitottságán múlik, hogyan ismerkednek meg a halál fogalmával a gyerekek. Ha a szülők természetes témaként kezelik, akkor megvan a biztonságos közeg a beszélgetésre. A gyerekek fejlődésében is fontos az, hogy beszéljenek a szülőkkel a halálról. Mindenkinek segít feldolgozni egy szerettük elvesztését, ha van tér és alkalom erről beszélni. Egyszer az egyik páciensemtől, aki a rák negyedik stádiumában volt, azt kérdezte a kétéves fia: „Anya, lehet egy kérdésem? Ha meghalsz, az enyém lehet a laptopod?”  Ezt az anyuka a betegsége alatti legviccesebb mozzanatként értékelte. Hiszen nincs ebben semmi rossz. A gyerekek így dolgozzák fel és értik meg a halált.

Stephen Levine Who dies című könyvében beszél arról, hogy a halál egy természetes dolog az életben. Olyan, mint a születés. Sokszor a mi egészséges működésünkről tanúskodik, hogy természetesen kezeljük-e a halál témáját. A gyerekek általában nyitottak, viszont van, hogy a szülők nem akarnak erről beszélni. Pedig ma már online is elérhető néhány irányelv arra vonatkozóan, hogy a halállal kapcsolatban miről és hogyan beszéljünk a különböző korú gyerekekkel. Én is írtam egy mini útmutatót szülőknek arról, hogy hogyan beszéljünk a gyerekkel, amikor az egyik szülő haldoklik. Mindig a koron és a gyermek érdeklődésén, kérdésein múlik, hogy pontosan milyen témákat érdemes érinteni.

A szülő által teremtett, egyszerre nyitott és biztonságos környezetben alakulhat ki őszinte beszélgetés

Hogyan befolyásolja egy szülő, és hogyan egy gyerek halála a család működését?

A szakirodalom szerint

a gyermek halálát a legnehezebb feldolgozni.

Még a szülő vagy a házastárs halálát sem olyan nehéz, mint a gyermekét. Legtöbbször nagyon súlyos ez a gyászfolyamat, patológiás is lehet. Sokszor fontos lenne emiatt, hogy meglegyen a lehetőség a pszichológiai segítség igénybevételére. Úgy tudom, Budapesten nagyon jól szervezett, kiépített hospice ellátás van, aminek az élén egy rendkívül kedves és aktív nő, Muszbek Katalin áll. Ő például olyan szülőknek indított csoportokat, akik elveszítették a gyermeküket.

Hogyan mondjuk el a gyereknek, hogy valaki meghalt vagy meg fog halni?

Jobb akkor beszélni ezekről a dolgokról, amikor történnek. Sokan meg akarják óvni a gyereküket, úgy gondolják, hogy túl nehéz nekik ezzel szembesülni. Pedig fontos, hogy meglegyen a gyerekeknek is a lehetőségük arra, hogy elköszönjenek. Egyes esetekben be kell menni a kórházba, hogy azt mondhassák: „Apa, nem akarom, hogy elmenj”  vagy: „El szeretnék köszönni. Ezt a rajzot csináltam neked, és hoztam neked virágot.”  Nem jó, ha kizárjuk a gyerekünket a családi történésekből, mert azt hisszük, túl fájdalmas, ami történik. Sokan például ugyanilyen okokból úgy gondolják, nem jó dolog, ha egy kisgyerek részt vesz egy temetésen.

Tehát úgy gondolja, hogy nem jó dolog otthon hagyni a gyerekeket egy közeli családtag temetésén?

Egyszer járt hozzám terápiára egy férfi. A beszélgetés közben kiderült, hogy nem vett részt az anyja temetésén. Az édesapja meg akarta védeni, mert négyéves volt, amikor ez történt. Sosem mondta el neki, hogy az édesanyja haldoklik, soha senki nem beszélt erről otthon. Ezért ő azt hitte, hogy az anyjának pszichiátriai problémái vannak és szanatóriumba ment, és egyszer majd hazajön. Miután kiderült, hogy meghalt, ez a férfi rettentő dühös lett az apjára, amiért az sosem mondta, hogy az anyja meghalt. Igazságtalanságnak élte meg ezt, és elhagyatva érezte magát. Nem vitték el a temetésre sem, ezzel kizárták a családból, és nem adták meg neki az esélyt arra, hogy meggyászolja az édesanyját, megélje az elvesztését. Negyvenévesen jött terápiára teljesen megtörten. Úgy érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Nem ment át a gyász folyamatán. Úgy érezte, valami baj van vele, és nem ezért nem sikeres az életben. A terápia után pedig azt mondta: „Most már tudom, hogy nem velem van a baj. Ami velem történt, az a baj.” 

Ez a példa a szülő elvesztésével volt kapcsolatos. Mit gondol, ugyanez a helyzet akkor is, ha a nagyszülő hal meg?

Ha az én kisgyerekem valamelyik nagyszülője haldokolna, bevinném a kórházba, hogy elköszönhessen. Beszélgetnék vele erről. Mondanám neki, hogy: „Sajnos Nagyapa nagyon beteg, valószínűleg meg fog halni egy éven/héten/napon belül. Most bemegyünk hozzá a kórházba, hogy elköszönhessünk.”  Majd utána elvinném a temetésre is. Hiszen aż a hely az, ahol lehet sírni, szomorúnak lenni.

A gyerekek gyászfolyamatának is része, hogy jelen legyenek a temetésen.

Ez nekik is segít, hogy felfogják, valakit elvesztettek. Ha sírna, mondanám neki, hogy a sírás jó. Hogy én is sírok, és jól teszi, ha sír. Megosztanám vele ezeket. Fontos, hogy a gyermek tudja, miért sírok. Másként azt hiheti, az ő hibája. Ő csinált valamit rosszul, és bűnösnek érezheti magát emiatt. Ha a család gyászának a gyermek is részese, akkor segítjük abban, hogy egészségesen tudja túltenni magát ezen a hatalmas fájdalmon.

A gyerekek tehát több dologgal képesek megküzdeni, mint hisszük. Elég, ha bevonjuk a család életébe ilyen tekintetben is, és beszélünk vele a halálról?

Igen, ha szerető, elfogadó módon beszélünk vele. Ha kifejezheti az érzéseit az általunk teremtett biztonságos hangulatban, közegben. Lehet, hogy mérges lesz (ami teljesen természetes). Fontos, hogy elfogadjuk ezt a dühöt is, és bármilyen érzelmet, ami megjelenik.

Van még esetleg valami olyan dolog, amit feltétlenül érintenünk kell, ha a gyerekekről, a családról és a halálról beszélünk?

A gyerekeknek részt kell venniük abban, ami a családban folyik. Ha nincs információáramlás, kommunikáció, akkor becsapva érezhetik magukat és igazságtalanságot élhetnek át. Fontos, hogy mindig megfelelő stílusban beszéljünk velük. Próbáljunk nem szépítve beszélni, és nevén nevezni a dolgokat, érzéseket. Szükségük van arra, hogy szavaik legyenek, amit mi taníthatunk nekik. Ezeket mi adjuk a kezükbe szülőként, ezért fontos, hogy képesek legyünk a halálról beszélni. Néha nem is beszélni, hanem hallgatni a gyermeket, figyelni a szükségleteire. Nem nagyon különleges dolgok ezek, az együttlét, a közös játék, az időtöltés is elég. Természetesen egy felnőttnek is nehéz ez az időszak. El vagyunk foglalva azzal, hogy mi történik bennünk, mi hogyan legyünk túl ezen. Viszont a mi felelősségünk, hogy ne hagyjuk a gyerekeket magukra. Mert ami nekünk nehéz, az nekik hatványozottan.

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológia mesterképzésének tanácsadás-és iskolapszichológia szakos hallgatója. A Mindset Pszichológia Család & Gyermekpszichológia rovatának szakújságírója. A humánerőforrás-menedzsmentben szerzett tapasztalatokat, valamint önkéntes szolgálatot végez az egyik magyarországi, szenvedélybetegek számára fenntartott segélyvonalnál. Fontosnak tartja a pszichológiai kutatások és a gyakorlati felhasználhatóság összekapcsolását. Kedvenc terápiás irányzatai közé tartozik a rendszerszemléletű család-és párterápia, meseterápia, sématerápia, zeneterápia.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ