Hirdetés

„Emlékezés: fantázia és éber tudat együttesen” – Immanuel Kant. 

Hirdetés

Emlékezz vissza az első napodra az óvodában. Emlékezz vissza jól és jegyezd meg. Idézd aztán fel a legemlékezetesebb középiskolai kalandod. Jegyezd meg azt is jól. Majd emlékezz vissza a legutolsó esküvőre, amin voltál. Bizonyára mindhárom emlék ugyanolyannak tűnik: valóságosnak. De vajon tényleg azok? A válasz az, hogy valószínűleg nem. A modern pszichológia kegyetlenül leszámol az emlékezet köznapi mítoszával: a dolgok valójában közel sem úgy történtek, ahogy emlékezünk rájuk, sőt, talán meg sem történtek! Hogyan lehetséges ez? Honnan jönnek akkor az emlékeink? Milyen hatással lehet ez a tudományos forradalom a jogra? Olvasd végig a cikkünket, és gondolkodj el újra fenti emlékeiden!

Liszt professzor egy berlini előadása során két hallgató rövid szóváltásba keveredett, kiabáltak egymással, majd az egyik pisztolyt rántott a másikra. A professzor közéjük lépett, így végül a fegyver vakon sült el. Az incidens előre megrendezett volt, a professzor megkérte a hallgatókat, hogy írják le, mi történt. A beszámolók rendkívül eltérőek voltak, mindenféle toldások és kihagyások voltak bennük, úgy, hogy a tanúk tanult hallgatók voltak, akiknek nem fűződött semmi érdeke az esemény meghamisításhoz! Miért történhetett ez?

Az igen elterjedt mítosszal ellentétben az emlékek nem a valóság állóképszerű, objektív lenyomatai, nem a megítélésünktől független pillanatfelvételek, hanem egykori tapasztalataink jelentését, értelmét és a hozzá fűződő érzelmeinket hordozó egyveleg (Schahter, 1996). Az emlékeink valójában nem tényszerű beszámolók, hanem inkább annak a megjelenései, ahogy mi magunk megéltük az eseményeket. Daniel Schacter amerikai pszichológus, a Harvard Egyetem professzora egy nagyon kézenfekvő, képzeletbeli példával mutat rá a probléma lényegére. Ha két ember érzékelését összekötnénk, és mindkettő ugyanazt látná, olvasná, érezné – hacsak nem tökéletesen identikus a személyiségük – az időszakra vonatkozó emlékeik lényegesen eltérnének.

Ügyetlen pszichológusok és sátánista szekták

A pszichoanalitikusok már az elfojtással kapcsolatos kutatásaik során rábukkantak az emlékezet törékeny természetére. A terápiás kezelésekkel kapcsolatban a kezdetekkor, már Freudnál is megjelent a kritika, hogy maga a pszichológus tesz bele, esetlegesen idéz elő traumatikus emlékeket irányított kérdéseivel a páciensben. Amerikában még műhiba perekre is van példa. Nadean Cool azért fogja sikeresen perelni 2,4 millió dollár kártérítésre terapeutáját, mert az

kezelése során gondatlanságból több hamis történetet is beültetett elméjébe.

Egy ideig teljesen meg volt győződve róla, hogy egy sátáni szektának volt a része, ahol gyereket evett és megerőszakolták, pedig ilyen események sosem történtek vele. Ennyire hihetetlen dolgokról is kialakulhat bennünk a meggyőződés?

Sok memóriakutatással foglalkozó pszichológus nem is annyira a felejtést kutatja, tehát azt, ami nem jut eszünkbe, hanem ami eszünkbe jut, és az objektív valóságnak nem felel meg, azaz a hamis emlékeket. A pszichológiai kutatások az elmúlt évtizedekben bebizonyították, hogy a memória nem olyan, mint egy adatrögzítő eszköz, ami lementi és később tisztán visszaadja az információkat, hanem rekonstruktív, azaz újrateremtő jellegű. Az emlékezet ebből következően változó és megváltoztatható, nem csak az egyén, hanem külső hatások által is.

A pszichoanalitikusok már az elfojtással kapcsolatos kutatásaik során rábukkantak az emlékezet törékeny természetére.

Tisztában vannak-e vajon az igazságszolgáltatás hétköznapi szereplői az emlékezet végtelenül szubjektív természetével? Valószínűleg nem. A jog eleve azon a feltételezésen alapszik, hogy a külvilág mindenki számára közös és megismerhető. Ha viszont az emlékezetet nem kezeljük helyén, rettenetes emberi katasztrófákat tudunk létrehozni az igazságszolgáltatáson keresztül. A DNS vizsgálatok megjelenése óta rengeteg olyan esettel kellett szembesülnie a bíróságoknak, ahol

utólag kiderült, hogy emlékezeti tévedések alapján ítéltek hosszú évekre börtönbe vagy akár halálra ártatlan embereket.

Az áldozatok ilyenkor gyakran még az igazi tettes előkerülése után is szentül állíthatják képzelt emlékeik valóságát és ártatlan „elkövetőjük” bűnösségét. Egy Egyesült Államokbeli projekt keretében több mint 300 megvizsgált esetben, 10, 20, 30 évre elítélt ember 3/4-éről derült ki, hogy a téves memória, a szemtanú vagy az áldozat hamis emléke juttatta őket börtönbe. Több kutatás is megerősítette később, hogy a legtöbb ártatlanul elítélt embert téves emlékek alapján ítélnek el. Hogy miért alakulnak ki hamis emlékeink?

Konstrukció, rekonstrukció

Az emlékezés már a kódolás során, az információ felvételénél el fog térni a valóságtól. Észlelés során is igaz az, hogy nem csak pillanatnyilag érzékelt tapasztalatink hatnak ránk, hanem korábbi tudásunk is befolyásolja a folyamatot. Így elmondható, hogy az észlelés is szervezési folyamat, amely során gyakran belső előfeltételezéseinket alkalmazzuk, ezáltal eleve torzításokkal fogjuk eltárolni az információkat. Például, ha látunk távol egy tárgyat, amit pontatlanul észlelünk, azt elvárásainkkal kiegészítve fogjuk kódolni. Attól még, mert egy tárgyat nem ismerünk fel (pl. előző példa, túl messze van), elkezdünk hipotéziseket felállítani róla. Később, ez még a tárgy tiszta érzékelésének is akadálya lesz, tehát perceptuális interferencia fog fellépni a tárgy objektív valója és előzetes elképzelésünk között. Az információ előhívása, azaz a visszaemlékezés során pedig újra konstruálni fogunk, ezt hívjuk rekonstrukciónak.

Tisztába vannak-e vajon az igazságszolgáltatás hétköznapi szereplői az emlékezet végtelenül szubjektív természetével?

A folyamat során mind belső, mind külső hatások befolyásolnak minket. Előbbiek nagyrészt belső következtetéseinkből, ok-okozati kapcsolatok felállításából, az információk logikus egységgé szervezésének az igényéből, sémáinkból, sztereotípiáinkból, és az eseményre vonatkozó értékeléseinkből jönnek. Beépítjük továbbá a felidézéskor eszünkbe jutó gondolatainkat és érzéseinket is, tehát az emlék megalkotása és értelmezése valójában erősen összefonódik. Minden előhívás módosítani fogja az emléket, így idővel a távolság csak nőni fog a valóság és az emlék között.

Hogyan manipulálják kívülről emlékeinket?

A külső befolyásolás jogilag még inkább fontos probléma, hisz a jogi szereplők szándékos manipulációs technikákat alkalmazva képesek lehetnek a per megnyeréséhez szükséges virtuális valóság létrehozására. Elizabeth F. Loftus és John C. Palmer pszichológusok 1974-es kísérletében egy autóbalesetről szóló kisfilmet mutattak egyetemista hallgatóknak. Utána egy szó variálásával tettek fel különböző kérdéseket a megfigyelőknek. A kérdést, hogy „milyen gyorsan mentek az autók, amikor egymásnak ütköztek” különböző sebességekre utaló szavakkal tették fel (ütköztek helyett koccantak / rohantak / csapódtak). A becslésekből származó eredmények megdöbbentőek:

Szó                              Becsült sebesség

Hevesen összeütköztek             40.5

Összeütköztek                         39.3

Csapódtak                              38.1

Rohantak                                34.0

Koccantak                              31.8

Az alanyok tendenciaszerűen rekonstruálták megélt emléküket a kérdés irányába. Akik a nagyobb sebességet sugalló szóval dolgozó csoportban voltak, sokszor még a felvételen egyébként nem lévő üvegszilánkokra is hajlamosak voltak emlékezni. C.R. Barclay pszichológus 1986-os kísérletében egyetemista hallgatókkal íratott naplót az őket érintő fontosabb eseményekről. Később saját feljegyzéseik alapján emlékeztette őket az átélt eseményekre, a történetekben azonban változtatásokat hajtottak végbe. Mivel a hamis elemek nem voltak meglepőek, a hallgatók idővel egyre inkább magukévá tették a módosított történetet, mígnem teljesen elhitték. Kimberley Wade pszichológus pedig 2002-es kísérletében a résztvevők felében

képes volt létrehozni egy nem létező családi hőlégballonozás emlékét.

Az alanyok gyermekkori képét egyszerűen ráphotoshoppolták egy fényképre, majd megmutatták nekik. A kísérleti személyek 50 százaléka erre emlékezni kezdett egy olyan eseményre, ami soha nem történt meg. A példák arra mutatnak rá, hogy a tanúk és egyéb laikus elemek emlékezete nagyon is kiszolgáltatott. A sugalmazott információ nemcsak az emlékezés részleteit tudja megváltoztatni, hanem teljesen új emlékeket is létre tud hozni. Hogy viszonyul tehát a bizonyítékok királynőjéhez, a beismerő vallomáshoz a pszichológia? Az emocionális stressz, a társas nyomás és a memóriánkba vetett hit gyengülése mellé a szuggesztió egy teljesen ártatlan embert is beismerő vallomásra késztethet, és akár ténylegesen is létrehozhatja a meggyőződését a bűnösségének.

Mi tehát az emlékezet és mik azok az emlékek?

Az emlékek valójában a kódolás és az előhívás során jönnek létre az idegrendszerből tárolt tudásszerű információkból, így se tiszta, se kész emlék nem létezik. Mivel a kész emlék magával az emlékezéssel keletkezik, így paradox módon idővel nem is az eseményre emlékezünk vissza, hanem az arról alkotott, később újra és újra felidézett emlékre. Ezért nagyon veszélyes például ha az első kihallgatáson irányított kérdéseket kap a tanú. Ekkor ugyanis a kérdés irányába fogja létrehozni az emléket, amire később visszaemlékszik. Az emlék újramondásával fix reprezentációvá válhat, amiknek nem sok köze lesz az eredeti valósághoz. Ilyen jellegzetes fix reprezentációs példa, amikor egy ifjúkori történetet egy baráti körben újra és újra elmondunk. Évek múltán könnyen lehet, hogy semmi köze nincs az eredeti történethez, de mindannyian emlékezni fogunk rá. Az emlékezet nem számítógépes adatbázis, se nem kamera, se nem családi fotóalbum.

Az emlékezet egy dinamikusan változó konstrukció,

amelybe újból és újból beleépítjük szubjektumunkat, régi és új tapasztalatainkat. Ebből kifolyóan hihetetlenül sérülékeny és mind a külső, mind a belső hatásoknak ki van téve. Az emlékezet egyébként társadalmi szinten is nagyon törékeny, elég, ha elnézzük a 20. századi népirtásokkal kapcsolatos kollektív emlékezet felülírására kísérletet tevő revizionista mozgalmakat. Az emlékezetünk valódi természetéről, működésének megértéséről szóló ismeretek integrálását a jogba és oktatásába fentiekből fakadóan hihetetlenül fontosnak tartjuk. Ha integráljuk a pszichológia eredményeit, egy igazságosabb igazságszolgáltatáshoz juthatunk.

Felhasznált irodalom

Csépe, V., Győri, M., & Ragó, A. (2007). Általános pszichológia: Észlelés és figyelem (Vol. 1). Osiris.

Alan Baddeley: Az emberi emlékezet, Osiris Kiadó, 2005

Baddeley, A., Eysenck, M. W., & Anderson, M. C. (2010) Emlékezet. Budapest, Magyarország: Akadémiai kiadó

Atkinson, R. L. – Atkinson, R. C. – Smith, E. E. – Bem, D. J. 1994. Pszichológia. Osiris-Századvég, Budape.

Schacter, Daniel L. (1996) Searching for Memory (Emlékeink nyomában)

Schacter, Daniel L. (2002) Az emlékezet hét bűne. Hogyan felejt és emlékszik az elme? HVG Kiadói Rt., Budapest.

Douwe Draaisma – A felejtés könyve

Tulving, E., Schacter, D. (1990). Priming and human memory systems

Tulving, E., Markowitsch, H., J. (1997). Epizodikus és deklaratív emlékezet: a hippocampus szerepe.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ