Hirdetés

Tisza Kata újult erővel, továbbra is rendkívül felszabadítóan ír. Az elmúlt években foglalkozott öregedéskutatással, az írás mellett pedig coachként dolgozik. A hónap végén jelenik meg terápiás verseskötete, melyben a házasság, a válás, a gyász és a magány is teret kap, hogy egészen a traumafeldolgozásig vezesse el olvasóit. Interjúnk.

Hirdetés

Hogyan talált rá az öregedéskutatásra?

Onnan kezdem, hogy mesterképzés végén szakdolgozati témát kerestem, és miután a marginalizáció pszichológiájában merültem el, azon belül különböző stigmatizált csoportok közül lehetett választani. Úgy voltam vele, hogy a cigányságot, hajléktalanságot szerencsére már vizsgálják többen is, zsidóságról is van anyag, ám milyen érdekes, hogy az öregekről mint társadalmi csoportról nem igazán áll rendelkezésünkre konkrét, magyar kontextusba helyezett szociálpszichológiai anyag. Felvetettem ezt a témát, mivel alulreprezentált a mainstream pszichológiában. Sokakat megdöbbentett, hogy ilyen fiatalon mit akarok én az öregedéssel egyáltalán. Egy régi beidegződésem, hogy megyek az utcán, és figyelem, hogy mennyi magányos ember üldögél a padon, egyedül a parkban, és mondjuk nézi az eget. Mindig foglalkoztatott az elmagányosodás témaköre. Láttam a családtagjaimat, ahogy idősödnek és betegszenek meg.

Nem láttam azt a hálót, ami a társadalomban bármilyen támogatást nyújtana ennek a korosztálynak,

és elkezdett foglalkoztatni, hogy ha marginalizálódott csoportokról beszélünk, akkor az öregek abszolút annak tekinthetőek Magyarországon, és egyáltalán nem kerülnek fókuszba.

Egyértelműen hiánypótló a témafelvetés. Milyen szálon indult el?

A klasszikus életútkutatások a mainstream pszichológiában nagyjából 50-55 éves korig követik az embert egy fejlődési ívben, és utána mintha elkezdene stagnálni az egyén ezekben a modellekben. Azon gondolkodtam, lehet, hogy ez valamikor valid megközelítés volt, de miután az élettartam kitolódott, és 70-80-90 évet él egy ember, akkor megengedhető-e az, hogy 50 fölött azt mondom, hogy stagnál? Harminc évig nem adok neki semmi perspektívát azon kívül, hogy eddig mindent elért, innentől már csak leépülhet?

Megtetszett, hogy Eriksonnál (Eriksoni pszichoszociális fejlődéselmélet – a szerk.) van egy lehetőség arra, hogy az öregedést ne egy hanyatlásként fogjuk fel, hanem egy fejlődési ívként. A régi irodalmak krízisközpontúak voltak, tehát dichotómiában gondolkodtak: van a fiatalság, ami egy energiával teli, felfele ívelő életszakasz, és van az öregség, ahonnan már csak lefele épülünk, várjuk a halált, mint egy előszoba. Úgy éreztem, hogy ez nagyon destruktív üzenet. A terrormenedzsment-elmélet magyarázza azt, hogy minden, ami az elmúlással kapcsolatos, az (egzisztenciális) szorongást vált ki az emberből, tehát nyílván volt egy tagadása, tabusítása is a témának, hogy nem igazán foglalkozunk vele. Én akkor beleálltam, elindult ez a kutatás.

Két irányból próbáltam megközelíteni a kérdést. Az egyik az volt, hogy milyen előítéletek élnek a társadalomban az öregekkel szemben, és ezek milyen diszkriminatív eljárásokban nyilvánulnak meg? Milyen a társadalmi közeg itt, Magyarországon, amibe beleöregszünk? A másik pedig egy intrapszichikus megközelítés volt, hogy maga a Magyarországon idősödő ember hogyan internalizálja ezeket a képeket. Hogyan éli meg ő maga a saját öregedését, és milyen megküzdési stratégiák lehetnek erre egy pozitív tartományban? Hogyan lehet értelmesen megtölteni ezt az öregedést?

Többször említette, hogy tanulmányai során életutakat vizsgált. Kifejtené, hogy ez mit jelent?

Nyugdíjas klubokba kezdtem járni, megfigyeltem, hogy mi történik ott, majd interjúkat készítettem. Arra jöttem rá, hogy ha egy nyolcvanéves embert kérdezek, akkor nyilvánvalóan az egész életútján végig fog vezetni retrospektív. Ezek a mélyinterjúk életútinterjúkká váltak. Nagyon sok idős ember – miután főleg Magyarországon a jövő nem annyira perspektivikus – a múltban él, nosztalgiázik. Ekkor olyan fontos kulcsszavak jönnek elő, mint például az identitás. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez már jóval korábban, a párválasztás terén is rendkívül fontos: hogy a társad meg tudja érteni az identitásodat. Idősként pedig az, hogyan konstruálja meg a saját identitását ebben a kontextusban? Mi az, amit átörökít a múltból, van-e ennek folytonossága, vagy hol vannak a töredezettségei? Itt nem egy pillanatot nézek keresztmetszetben, hanem egy folyamatot. Visszafelől tekintve kibontakoztak kritikus és tipizálható csomópontok egy-egy életútban, amik igazán meghatározóak voltak a későbbi időskori életminőségre. Ilyen például az életközép, aminek nagy jelentősége volt a legtöbb interjúban.

Ez hány éves korra tehető?

Ez relatív, nem lehet pontosan meghatározni. A WHO (World Health Organization – a szerk.) 45 éves korra teszi, de alapvetően maga a kronológiai idő csak egyetlen dimenzió, mely keretet ad. Nem lehet idő szerint meghatározni, hogy kinél mikor áll be ez a válság vagy krízis, változás, átértékelés stb. Inkább azon múlik, hogy milyen történések kapcsolódnak ahhoz az életkorhoz, és van, akinél beállhat 35 évesen, másnál pedig 55 évesen.

Miért tud kritikus lenni az életközép?

Ez egy törékeny életszakasz. Középen állok az életútban: valószínűleg vannak már gyerekeim, akik még tőlem függenek, és ott vannak a szüleim, akik már elkezdenek tőlem függeni, akár megbetegedni, én meg ott vagyok középen egy élethajszában, amikor mindennel foglalkozom, csak magammal nem. Sok teher van a vállamon. Ekkor van egy olyan pont, amikor az egyént elkezdik olyan traumák, veszteségek érni, melyek a szorongását „behívják”, és arra késztetik, hogy átértékelje az addigi életét, ami mögötte volt, és előre nézzen, mi az, ami még rá vár. Itt szoktak leggyakrabban elhangzani azok a komoly kérdések, hogy jó-e az, ahogy én most élem az életemet? Így folytassam-e tovább, vagy hozzak valami drasztikus változást? Elváljak-e vagy maradjak benne? Belekezdjek egy új karrierbe? Azt figyeltem meg, hogy ami ott válaszként adódik ezekre a kérdésekre, az később nagymértékben meghatározza, hogy valaki egy kompromisszumot köt, innovál vagy mit csinál. Ezeket a válaszokat meghatározza a társadalmi közeg is: ha azt mondja, hogy te már öreg vagy ehhez (különösen itt válhat szét, hogy te nőként vagy férfiként éled meg azt a kort), akkor ez befolyásolja, hogy az egyén mer-e változtatni.

Fotó: Bezzeg Gyula

Azt is tudjuk azonban akár pszichológiából, akár saját tapasztalatból, hogy nehéz a szokásainknak, a megszokott biztonságnak, társadalmi kereteknek ellentmondani, akár olyasmit meglépni, amit a családom ellenezne. Mit gondol, mi az, ami segíthet egy ilyen helyzetben?

A pszichológus, a coach vagy bármilyen terápiás segítő, illetve együttgondolkodást segítő ember behoz egy külső perspektívát, ami életmentő jelentőséggel bírhat. Azt mondja, hogy kényelem, de olyasmi is van, hogy félelem. Félek a változtatástól, félek a normával ellentétes életmódtól, mert a norma nagyjából elfogadott, mindenki rábólint. Ha én normát szegek, máshogy élek, mint ahogy az elvárható, például kiszállok a házasságból nőként, három gyerekkel, akkor az egy komoly stigmát von még mindig maga után. Van egy félelem, hogy mi lesz, ha én ebbe beleállok? Egyrészt félelem attól, hogy fognak megítélni, másrészt attól, hogy egyedül maradok, ami szorongást hív elő. Az jelenhet meg továbbá, hogy izolálódom, nem beszélgetek másokkal, bezárkózom a saját életembe, félelmeimbe, ami egy nyomasztó és hibernáló állapot. Onnantól kezdve, hogy kapok egy külső perspektívát, az kihoz ebből az izolációból. Rálátok magamra egy másik szemmel, ami segíti a saját önismereti utamat, megértem önmagamat, rálátok a saját értékeimre is.

Az önismeret nagyon komoly erőforrássá tud válni,

mert megerősödök abban, hogy tudom, milyen vagyok, tudom, mit hozok, mire van szükségem, mi kellene ahhoz, hogy boldog legyen az életem, és mi az, amit el kell engednem. Sok minden a tudatosságtól erővé válik. Ennek a másik vetülete az, hogy a megrekedés fakadhat elfojtásokból. Ez a kultúra kedvez annak, hogy színjátékokat játszunk, elrejtsük a valós érzelmeinket, felületes, semmitmondó szerepeket adjunk elő, így a valódi érzelmeink, fájdalmaink, örömeink, vágyaink biztonságos elfojtásban vannak. Egy terápiás munka/coaching folyamat – ha jó –, akkor felszabadítja az elfojtásokat. Tehát a hibernált állapotból energiák, szabad érzelmek kezdhetnek felszabadulni, ami cselekvéssé transzformálható.

Hogy látja, mennyire vagyunk nyitottak a segítségkérésre?

Régen volt ennek egy erős stigmatizáltság, miszerint a bolondok járnak segítőhöz, ma ez már enyhül. A céges kultúrában mindennapossá vált a coaching. Annak is örülök, hogy egyre több férfi hagyja maga mögött, hogy ezek ilyen „női dolgok”. Úgy szocializáltak minket, hogy a fiúknak nem szabad sírniuk, és ez az egyik legkárosabb üzenet: az érzelmek elfojtására való szocializáció. Hiszen amikor először megyek el önismeretbe, szembesülök a saját hibáimmal, tévedéseimmel, berögzültségeimmel, mintáimmal, amiket gyűlöltem, de mégis hozok. Ez sokkoló tud lenni. Lebomlik a fal, ott állok meztelen, megtudom az élethazugságaimat, és nem tudok mentegetőzni tovább. Innentől már az én felelősségem, hogy ezzel kezdek-e valamit. A cél, hogy ezt átirányítsuk pozitív irányú változássá, fejlődéssé.

Fotó: Bezzeg Gyula

Olvastuk, hogy az interkultúrális pszichológia segített abban, hogy megértse a származása összetettségét. Tudna arra példát mondani, hogy az erdélyi léte mit adott számára? 

Ez egy örök meghatározó dolog lesz. Ahonnan jövünk, az az origó. Az, hogy társadalmi szinten nem domináns pozícióból indultunk, hanem eleve abba születtünk bele, hogy mi mások vagyunk, magyarok vagyunk egy román közösségben, az bizonyos szempontból stigma volt. Az én esetemben pedig többszörösen az, tekintve a komplex származásomat, mint arisztokrácia, zsidóság. Sokszorosan marginalizált pozícióba születtem bele, tele tabukkal, titkokkal, fenyegetettséggel. Nem volt összerakva a fejemben ez a többszörös kisebbségi identitáskérdés. Azt biztosan megéltem, hogy

nagyon szeretnék az lenni, aki vagyok, büntetlenül és szabadon.

Érettségi után vettem a hátizsákom, majd felültem egy Magyarországra tartó buszra. Akkor ért az a sokk, hogy ez minden, csak nem az otthon, mert megkaptam, hogy román vagyok, zsidó vagyok, nem olyan magyar vagyok, hiába beszéljük ugyanazt a nyelvet, mégis vannak különbségek, nem értjük egymást, nem értenek engem. Sok-sok évnek kellett elmúlnia, mire megtanultam, hogy mit jelent erdélyi magyarnak lenni – itteni perspektívából és az ottaniból. Megértettem, mi az a sztereotípia. Megértettem mi az, hogy megjelenik egy fiatal, fekete nő a tévében, és teljesen mindegy, mit mondd, lesz egy kategóriája. Folyamatosan nyilvánvalóvá vált, mi történt velem, és az, hogy ezt megértettem, nagy megkönnyebbülés volt. Megérteni azt, hogy

az erdélyi háttér, amiből jövök, egy olyan érzékenység, amivel minden más marginalizált csoportot érthetek belülről.

Innentől kezdve mindegy, hogy hajléktalan, cigány, meleg, migráns vagy bármilyen más marginalizációról beszélünk. Ez egy olyan transzformációs képesség, amivel a hátrányból valamilyen előnyt kovácsolhatok úgy, hogy jobban megértek másokat. Képes lehetek abban segíteni, hogy valaki a saját identitására úgy ráleljen, hogy az erővé váljon az életében. Tehát amit én akkor hátránynak éltem meg, az nekem ma már az egyik legfontosabb munkaeszközöm, legstabilabb erőforrásom.

Nemrégiben megjelent kötetét Az akik nem sírnak rendesent a pszichopróza műfajában definiálta, a Nemzetközi Könyvfesztiválon pedig egy terápiás verseskötete jelenik meg, A legjobb hely a városban te vagy címmel.

Igen, érdekes módon ez az utóbbi kötet is csak úgy „előtört”, mint az előző. Soha nem akartam verset írni, magamat abszolút prózai szerzőnek gondolom, ám a kutatások rengeteg érzelmet váltottak ki belőlem. Azt éreztem, hogy mindaz, amit az életutakból, a coachingból és saját tapasztalatokból tanultam, olyan fontos felismerések és üzenetek, amiket minél több emberhez el szeretnék juttatni, hogy egy kicsit jobb minőségben élhessenek.

•••

Gyógyító írás – irodalom a pszichológia szolgálatában

Mire gondol a költő és mire gondol a segítő szakember? Mi lehet a szerepe a szépirodalomnak a gyógyításban, az önismeretben, a terápiában? Továbbá, mi történik, amikor magunkra találunk egy-egy művet olvasva, vagy éppen kiírjuk magunkból, ami a szívünket nyomja? Májusi Pszicho-Kávéházunk alkalmával ilyen kérdésekre keressük a választ! A május 29-i esten Tisza Kata tart majd előadást, amit  Budapest egyetlen állandó pszichológiai kerekasztalának (Orvos-Tóth Noémi, Kozma-Vízkeleti Dániel, Forgács Attila, Kun Ágota) beszélgetése követ.  

Az eseményről itt olvashattok bővebben.

Jegyeket pedig itt vásárolhattok. 

A fotókat Bezzeg Gyula készítette.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ