Hirdetés

A manapság könnyen elérhetővé vált pszichológiai témájú írások által egyre többen fókuszálunk saját lelki komfortérzetünkre, egyre több megvilágításból nyílik lehetőségünk kapcsolataink felülvizsgálatára. Vannak azonban bonyolultabb helyzetek, ahol elmosódhat a határ az én és az ő között, amikor a sok megvilágítás inkább összezavar, mintsem segíthetne, amikor már nem tudjuk, hogy a baj ő, vagy én. Kérdéseinket a személyiségzavarban szenvedő emberekkel kapcsolatban élők helyzete inspirálta, az ő interperszonális elképzeléseik önmagukról, hiedelmeik saját értékeikről, választásaik tudattalan befolyásoló tényezőiről. E konkrét szituáció buktatóiról és nehézségeiről, benne rejlő lehetőségekről kérdeztük Bódi Virágot, aki a szegedi Pszichiátriai Klinika pszichológusa. Interjúnk.

Hirdetés

Azok, akik kapcsolatban állnak egy személyiségzavaros emberrel, előnyükre tudják-e fordítani a nehézségeiket, van-e bármilyen általános megoldás?

Egyrészt sok múlik azon, hogy az illető tisztában van- e azzal, hogy valamilyen betegsége van. A borderlineos személyre például általánosan jellemző, hogy nem mentalizál. Nem tudják megsejteni, hogy mi van a másik fejében, így egy hétköznapi szituáció nála sok félreértésre adhat okot, ő úgy gondolhatja egy késés miatt, hogy őt nem szeretik, nem becsülik, átverik. Kísérletek bizonyítják, hogy a borderline személyiségzavarral küszködő páciensek a semleges arckifejezést támadónak ítélik meg. Így könnyen találhatják magukat játszmában a partnerek, mivel az előélet tapasztalataiból okulva tudhatják, hogy a párjuk instabil, nem kiegyensúlyozott, így egy természetesnek vélt pillanatnyi rosszalló tekintetet vagy esetenkénti elbambulást például igyekeznek kimagyarázni, hogy elkerülhessék az ezzel járó abnormálisan naggyá duzzasztott konfliktust.

Itt felvetődik a kérdés, hogy melyik ponttól tekinthető deviánsnak a másik érzékenysége, mert egy hétköznapi szituációban is jellemző lehet egymás reakcióinak a túlreagálása, vagy például egy nő kiéleződhet a párja arckifejezéseinek félreértelmezésére, amit utána teljesen valósnak hisz.

Rossz passzban bárki lehet. A borderline személyiségzavaros ember azonban nagyon szélsőséges, azt láthatom például, hogy tegnap még nagyon jó kedve volt, és történt valami – vagy egyáltalán nem is történt semmi- ma pedig nagyon lehangolt. Ebben az esetben, ha visszautal a párja az egy nappal ezelőtti jó hangulatára, a másik nem is fog emlékezni arra, hogy tegnap milyen volt, és miért volt olyan, és ma miért ilyen.

Hol húzható meg a tapintatosság és a figyelmesség határa? Minek tudható be a személyiségzavaros emberek vonzereje?

Azt konkrétan nehéz megválaszolni, hogy milyen párt választunk magunknak. Ha valaki impulzív, az lehet vonzó is akár. Másrészt, egy borderline történetében sajnos benne van az is, hogy hasítanak. Ez azt jelenti, hogy időközönként felértékelik, majd leértékelik a párjukat. A felértékelés időszakában a problémás fél csodálatosnak látja a párját, ami nyilvánvalóan imponál, akár ebbe is bele lehet szeretni.

Amikor az a rész jön, ahol a párját degradálja valami miatt,

akkor elképzelhető, hogy a párjának annyira jól esett az előzőleges felmagasztalás, hogy mindenképp megpróbálja újra megteremteni azt az állapotot, amikor ő idealizálva volt. A függőség is lehet egy verzió, a borderlineosnak mindenképp van, és ha a másiknak is, akkor így mindketten élhetik a kölcsönös függést. Viszont amennyiben mindketten tudnak róla, hogy az egyiküknek vannak depresszív szakaszai, akkor ezt is el lehet fogadni, ha különleges embernek tartják a másikat, akkor teljes egészében elfogadhatják őt, mivel ez arról szól, hogy a lenti kedélyállapotot nagyon nyomatékosnak, a fenti állapotot viszont könnyen felejthetőnek élik meg.

Ha tudatosítjuk magunkban, hogy ilyen helyzetben vagyunk, az nekünk milyen fejlődési lehetőségeket kínál?

Ez mindenképp nehéz, mert ha akár terápiában is egy ilyen emberrel vagyunk, az még a szakembernek is komolyabb önismereti előképzettséget követel. El tudom képzelni, hogy párkapcsolatban ugyanez a minta valósul meg, mert el kell gondolkodnia a másiknak azon, hogy milyen reakciót és miért érthetett félre a párja.

Hogyan kezelhető a manipuláció? Csak az számít manipulációnak, ha a másikat a saját előnyünkre és a másik hátrányára befolyásoljuk?

A manipulációban benne van az, hogy uralkodni akarok a másik felett, hogy irányítani akarom. Például ha te ezt nem csinálod, vagy megcsinálod, akkor felvágom az ereimet. Lehet, hogy végeredményben jónak számít, amit el akar érni vele, mert mondjuk boldog akar lenni a másikkal, és együtt akar vele maradni, de ez akkor is manipuláció. Mondhatjuk, hogy mindenképpen deficitje van az empátiás képességekben, mert nem érti, hogy amit csinál, az a másiknak rossz. Sok elmélet szól arról, hogy miért lesz valaki borderline, de a legtöbb esetben valamilyen abúzus előfordul. Rossz családi körülmények közt nincs egy olyan gondozó, akitől el tudnák sajátítani ezeket a készségeket, vagy hogy hogyan olvassanak a másik arcáról. Az ő számukra az egész emberi kapcsolat témakör egyfajta veszélyzóna, ahol akár hormonálisan is kimutatható, hogy ők sokkal nagyobb stresszválaszt mutatnak, és ebben a felfokozott stresszállapotban még kevésbé képesek helyesen ítélni. Sokszor, a terápia mélyülésével is ez történik, megijednek, és megszakítják a kapcsolatot.

Hogy egyeztethető össze ez a függőségi viszonnyal? Valaki függ a másiktól, mégis megszakítja a kapcsolatot.

Abban a fázisban, amikor éppen leértékeli a párját, könnyen megszakíthatja a kapcsolatot vele, mert nem tudja integrálni azt, hogy valakit szeret, de tud rá haragudni is. Emiatt azt gondolhatja, hogy haragszik rá, tehát nem szereti.

Milyen kilépési lehetőségei vannak az érintett személyeknek? Törvényszerűen sérülten távozhatunk csak, olyanokként, akiknek terápiára kell járniuk ezt követően?

A kilépési lehetőség maga a kilépési lehetőség. Ha azt mondjuk, hogy nem tudunk együtt élni ezzel a hullámzó hangulattal, és nem érezzük magunkat annyira stabilnak, hogy bennünket ne rántson le, akkor lehet, hogy az kell, hogy döntsünk a saját érdekünkben. Fontos átgondolni, hogy az előző kapcsolataink jól alakultak, meg tudjuk indokolni, melyiknek miért lett vége, akkor egy pontig csorbulhat az önbecsülésünk amiatt, hogy egy szeretett személytől egyszer ezt, másszor azt halljuk magunkról, de

egy egészséges személyiségű ember mindenképpen tud regenerálódni egy szakítás után.

Ilyen esetben gyakran lehet bűntudata, de ezt nehéz általánosan megválaszolni, mert személyfüggő. Attól, hogy valaki nehezebben visel egy szakítást, attól még lehet egészséges, de meg lehet nézni, hogy esetleg volt-e gyerekkorban valami vesztesége, vagy volt-e valamelyik szülővel hasonló a kapcsolata. Ez történik a terápia hosszú hónapjai, évei alatt is, ami sajnos nem egy nagy „Aha!” élmény, ugyanis újra át kell élni, és meg kell találni az alaphiedelmeket, miért gondolom, hogy nem vagyok értékes, miért gondolom, hogy ennél nem érdemlek jobbat.

Sokunknak lehet olyan élménye, amikor úgy érezte, hogy felülkerekedett egy bonyolult szituáción, és felismert olyan gondolatokat és ezekből fakadó döntéseket, amik számára szenvedést hoztak. Van valamilyen séma, amivel esetleg gyorsabban elvezethetjük magunkat ehhez a ponthoz?

Azzal kell foglalkoznunk, ami nekünk szenvedést okoz. Egy terápiás beszélgetés során pont ezeket boncolják fel. Elmondhatja valaki, hogy mi okoz neki nehézséget, mi fáj neki, mitől szenved, és meg lehet nézni, hogy miért. Vannak, akiket a párválasztásuk zavar, vagy az, hogy nem tudnak időben kilépni, sokat kell szenvedniük, vagy például, hogy a másik hullámzása őket is meg tudta ingatni, és hogy miért. Egy kiélezett helyzet mindenkit próbára tesz, és ezekben pont az a lehetőség, hogy sarkall bennünket valamire. Hogy mikor kell segítséget kérni, arra szokták azt mondani, hogy nem akkor kell kihívni a tűzoltókat, amikor már ég a ház. Ezt jól szemlélteti az, hogy a terapeutáknak is kell esetenként egyéni terápiára járniuk, ahol a saját életükről beszélnek, mert segíteni nem egy érzelmileg súlyosan sérült ember fog tudni. Manapság azért is jött divatba a terápia, mert felismerhetjük, hogy nem csak a sérült embereknek kötelező ez, hanem ha van bármi, ami megnehezíti az életemet, akkor miért ne kérhetnék segítséget ahhoz, hogy megszabaduljak tőle, vagy változtassak rajta.

Hirdetés
MEGOSZTÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ