Hirdetés

Krekó Péter szociálpszichológussal és a Political Capital politikai elemzőcég igazgatójával folytatjuk interjúnkat, melyben gyakorlatiasabb vizekre evezve a választói bizonytalanság és az információbefogadó attitűdök kapcsolatáról, a social media által mediatizált politikai világról, kiábrándultságról és szélsőségekről beszélgettünk. Interjúnk második, befejező része. 

Hirdetés

Sokszor előfordul, hogy tudásunk kiegészítésére új információ után kutatunk, de az nem egyezik meg a saját elvárásunkkal és felépített világképünkkel. Ekkor azt mégis hamisnak vagy nemlétezőnek gondoljuk. Milyen rendszerek között tud az információszerzés vágya a szelektív befogadáselméletek között legitimitást nyerni?

Jó kérdés! Ez az egyik alapkérdése a meggyőzés szakirodalmának. Hogyan tekintsünk a médiafogyasztásra? Mint az információszerzésnek vagy a létező attitűdök megerősítésének a módja? Gyakran emlegetett, létező jelenség a „kognitív konzervativizmus”: az a hajlamunk, hogy ne változtassunk a jelenlegi tudásunkon és ragaszkodjunk meggyőződéseinkhez. Nem véletlen, hogy általában a politikailag elkötelezett emberek szeretik olvasni a saját táborukhoz tartozó orgánumokat, azokat értékelik, azokban bíznak, és ami az ellenoldalhoz tartozik, annak állításait látatlanul is visszautasítjákAkinek nagyon erős politikai meggyőződése van, és a véleménye a személyiségének és a személyes- és csoportidentitásának erős eleme, az nem szívesen változtat rajta.

Javarészt újságírók, szakértők, politikával hivatásosan foglalkozó emberek teszik meg azt luxust, hogy több forrásból tájékozódnak egyszerre

– az ő meggyőződésüket is sokszor hidegen hagyja viszont az annak ellentmondó információ. Kényelmetlen olyan információval találkozni, ami előzetes attitűdjeinknek ellentmond. Ez az alapszabály mindenhol létezik, a politikai információszerzésben is. Minél erősebb a meggyőződés, annál erősebb a szelektív befogadás. Egy-egy párt törzsszavazóinak vak hitét sokszor semmi nem tudja megingatni.

Ne felejtsük el, hogy nagyon kevesen vannak azok egy társadalomban, akiknek sziklaszilárd politikai meggyőződésük van. Egyharmadnál is alacsonyabb azok aránya például Magyarországon, akik tényleg konzisztensen kitartanak egy párt mellett, akár egy ciklus távlatában.

Ezzel szemben ott van a társadalom többsége, akiknek vagy nincs véleménye, vagy az könnyen, gyorsan változtatható, ezért azt mondhatjuk, hogy igazából ők azok, akik eldöntik a választást.

A józan politikatudomány a bizonytalan szavazókra és a választói attitűdnek a nagyon gyors változásaira nem problémaként tekint, hanem mint a demokratikus váltógazdaság szükséges jellemzőjére. Körösényi András például úgy fogalmaz: A demokratikus kontroll, a politikusok elszámoltatása akkor lehet hatékony, ha a választópolgárok egy jelentős része nem tartozik egyik stabil politikai táborhoz sem, hanem a bizonytalanok számát gyarapítja. Az ő szavazatuk ugyanis szituatív tényezőktől, egyebek mellett a kormányzati teljesítmény megítélésétől függ.”

Ha megnézzük azt, hogy egyes politikai szereplők megítélésében milyen hatalmas kilengések vannak, akkor azt mondhatjuk, hogy az információknak igenis van szerepe. Nem véletlen, hogy a politikusok általában elég komoly erőforrásokat fektetnek abba, hogy elfoglalják a médiát.

Az információ annak ellenére is hatalom, hogy a tömegkommunikációnak ma már nincs olyan ereje, mint volt korábban, mert már fellazult a bizalom.

Az internet és a közösségi média ma sok fiatal számára fontos információforrás. Persze a manipuláció és önmanipuláció lehetősége itt is fennáll. Az ember véleményét a szelekciós mechanizmusok és algoritmusok felerősítik, mintha egy barlangban lenne, amely visszhangozza az ő saját hangját, ez az ún. echo chamber effect (visszhang-effektus). A közösségi média sokszor bezár minket egy olyan világba, ahol a hozzánk hasonló véleményű emberek, minket érdeklő témák tűnnek elképesztő módon felülreprezentáltnak, míg ami ezen kívül esik (amire kevesebbszer kattintunk), az meg sem jelenik egy idő után. Így erősödhet, szilárdulhat meg egy vélemény, és tűnhetnek el az ellenérvek. Sőt, a pszichológiai komfortérzetünket kielégítő mechanizmusnak a radikalizálódásban is van szerepe.

Magyarországon a fiatalok kiábrándultak a politikából és a közbeszédben a pártpolitikával azonosítják. Az angolszász nyelvterületen megvan a policy-polity-politics hármas, de a magyar kontextusban ezeket hogyan tudjuk megkülönböztetni?

A választókat leginkább a politics érdekli, a polity-policy inkább a politikacsinálók számára lényeges. Murray Edelman, a politika szimbolikus természetéről írva a politikát olyan tevékenységként mutatja be, amelytől az emberek azt várják, hogy a politikai elit tagjai szórakoztassák őket szimbólumokkal, konfliktusokkal és nagy küzdelmekkel. Általános az a vélemény, hogy „gusztustalan a politika, hiszen mindenki csak vitatkozik egymással, soha nincs konszenzus”. De mit gondolunk, mennyi lenne az érdeklődés a politikai iránt akkor, hogyha nem lenne benne látványos konfliktus? Volt Magyarországon ilyen időszak, államszocializmusnak hívták. A politikai konfliktusok javarészt a színfalak mögött, a pártban történtek. Nem is nagyon érdekelte a közvéleményt a politika.

A demokratikus politikának az a természete, hogy konfliktusos.

Ráadásul erőforrások elosztásáról van szó, tehát a korrupció lehetősége mindig felmerül. Sokszor kiszámítható a felek álláspontja. Ha azonban a politikát alapvetően úgy közelítjük meg, mint sok ember vezetésének és nagy erőforrásokkal kapcsolatos döntések meghozatalának művészetét, akkor ugyanezek a jellemzők igazából jelen vannak más területeken is, például vállalaton belüli és a vállalatok közötti vitákban, versengésben. A politikának persze van specifikuma: értékekről, ideológiákról, csoportidentitásokról is szól, ami a vállalati életnek nem szükségszerű velejárója, bár a modern vállalatirányítási módszerek ezeket általában fontosnak tartják.

Jellemző, hogy bár fanyalgunk a politikára, mindenkit érdekel, mindenki foglalkozik vele, már-már mazochisztikusan.

A magyar társadalom egyébként is erősen megosztott és átpolitizált. Egy tanulmány azt mutatta ki például a kétezres években, hogy a politika erősen áthatotta a magánéletet is: a pártválasztás hatott a párválasztásra.

Milyen aktuális konfliktusok figyelhetők ma meg európai és magyar szinten a szélsőségekkel kapcsolatban?

Én azt látom, hogy egész Európában nagyon hasonló trendek zajlanak, ezt három összefüggő mozzanattal írnám le. Az egyik az Európai Unióba és általában a politikusokba vetett bizalom drasztikus csökkenése. Azon uniós állampolgárok aránya, akik bíznak az Európai Unióban, az elmúlt évtizedben egyharmadával csökkent. Hogy ennek mi az oka? Részben kereshető magában a tárgyban, az Európai Unióban: bürokratikus működés, erős identitás hiánya. A gazdasági válság és a menekültválság nyilván kikezdte a bizalmat. Mindig, amikor válság van, az kihat az Unió megítélésére, és az állampolgárok – részben joggal – úgy látják, hogy ezeken a területeken az Unió nem teljesített jól.

az Unió egyfajta Rorschach-tesztként is működik, amelybe bele lehet vetíteni minden félelmet és ellenszenvet és ez kiválóan látszott a Brexit-kampány esetében is.

A másik általában a politikusokba vetett bizalomnak a drasztikus csökkenése. Az a közérzület, hogy a politikusok mind korruptak, hataloméhesek, és nem az emberek érdekeit, hanem a saját érdekeiket képviselik, nagyon általános véleménnyé kezd válni egész Európában. A képviseleti demokrácia intézményei iránti közbizalom rekordmélységben van.

Erre rakódnak rá az erősödő idegenellenes érzületek, főleg a menekültválság kapcsán, de a trend már azelőtt is látszott. Európában a II. világháború óta nagyon jelentős népességátalakulás zajlik. Hatalmas tömegben élnek Nyugat-Európában olyan emberek, akik más kulturális háttérrel rendelkeznek, és ennek kapcsán erősödnek a feszültségek. De egyáltalán nem igaz, hogy mindenhol gyűlölik általában a bevándorlókat és az idegeneket – elég például a nemrég megválasztott londoni polgármesterre gondolni.

Ezen tényezők következményeként megerősödnek azok az erők, akik ezen problémák gyors, egyszerű orvoslását ígérik: „zavarjuk el a régi politikai elitet, lépjünk ki az Unióból, állítsuk meg a bevándorlást és a menekülteket!” A populista szereplők, a mainstreamtől a szélekig, azzal az öndefinícióval lépnek fel, hogy a hazug politikusokkal szemben ők az igazmondók. Bár vannak valóban fenyegető fejlemények a populizmus erősödése kapcsán, többen azt állítják, hogy annak tükrében, hogy milyen mély átalakulásoknak vagyunk tanúi, ez teljesen természetes, és (nem banalizálva a problémát) ebben van is igazság.

A tekintélyelvűség és a jobboldali populizmus erősödése a modernitás jelenségeivel szembeni pszichológiai reakció is.

Láthatjuk, a populizmus mainstreammé válása nem csak európai tendencia, ott van például Donald Trump, aki ezt az egész eszmeiséget egyszemélyben kifejezi: populista és „nem-politikus”.

Egy think tanknél dolgozol, gyakorlod a tudományt, mi az, ami még megvalósításra vár?

Hosszabb távon szeretném a tudományos akadémia világát az alkalmazott világgal kombinálni. Most tíz hónapig főképp mindenféleképpen a tudománynak és az oktatásnak szentelem az időm nagy részét, az indianai egyetemen leszek vendégoktató Bloomingtonban, az Egyesült Államokban.

Általában azt gondolom, hogy fejlesztő hatása van annak, ha többféle gondolkodással, megközelítéssel és szakmai logikával ismerkedik meg az ember karrierje során, így nehezebb bezárkózni egy logikába. A Political Capital és az ELTE erre kiváló lehetőséget biztosít. Nagyon fontos az a gondolkodási szisztematikusság, szofisztikált gondolati építkezés és a részletekben való elmerülés képessége, ami az akadémia világát jellemzi. Az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszéke és az ugyanott működő Politikai Pszichológiai Műhely ehhez kiváló fórumot biztosít, magas szintű képzéssel. Nagyon fontos, hogy ahhoz, hogy valaki a gyakorlatban jól tudjon problémákat megoldani, tudnia kell szisztematikusan és hatékonyan gondolkodni. Ebben pedig igenis segít az elméleti, egyetemi képzés is.

„Nincs gyakorlatiasabb, mint egy jó elmélet”

– mondta erről találóan Kurt Lewin.  Az intellektuális problémamegoldás képessége és tapasztalata nélkül a gyakorlati ismeretek hasztalanok.

A politikának és egy politikával foglalkozó think-tanknek ennél gyakorlatiasabb a logikája, gyorsabb a tempója. Ha valaki aktuális kérdésről akar valamit mondani most, akkor nem várhatja meg, amíg mondjuk másfél évig elfogadják a tudományos szaklapok az írását. Egy think-tank funkciója, hogy egyfajta hidat verjen az akadémiai és szakértői világ és a politikai iránt érdeklődő közvélemény, illetve a politikával foglalkozó szereplők között. Ebből fakad az is, hogy sok féle szereplővel állunk kapcsolatban. A Political Capitalnél ezért is változatos a munka: politikai szereplőkkel, újságírókkal, akadémikusokkal és szakértőkkel, gazdasági döntéshozókkal és civilekkel egyaránt tartjuk a kapcsolatot. Minden szakmának megvan a saját logikája, és mindegyiktől lehet mit tanulni. Persze fontos mindeközben, hogy az ember ne aprózódjon el a nézőpontok sokasága közt. A cégek működéséből a hatékonyságelv nagyon fontos és eltanulható, a civileknek van egy ügyszeretete, az újságírók a történetmesélésben és az információszerzésben jók, az akadémikusok szisztematikusan építkeznek. A politikusok pedig a konfliktusok kezelésében és a döntéshozatalban rendelkeznek sok tapasztalattal. Aki politikával foglalkozik, annak muszáj politikusokkal beszélgetnie, információt szereznie tőlük, állandó diskurzust fenntartania. Nagyon fontos, hogy az ember ne zárja be magát egy gondolatmenetbe, hanem nyitott maradjon. Ez az integratív komplexitás, amiről Tetlock beszél, és amit korábban említettem:

a szakértő legyen nyitott a szellemi hatásokra és adott esetben legyen felkészülve arra, hogy módosítson a saját elméletein, elképzelésein a tények és más megfigyelések függvényében.

 

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ