Hirdetés

Reggel van. Csörög a mobilunk. Kénytelen-kelletlen kinyomjuk az ébresztőt, s révetegen feltápászkodunk ágyunkból. Kissé álomittasan ugyan, de készülődni kezdünk. Kávét/teát iszunk, fogat mosunk, ruhát öltünk, frizurát csinálunk és persze beparfümözzük magunkat. Amint aztán elvégeztük az utolsó simításokat, s végre az ajtón is kitettük a lábunkat, rögtön jön az utasítás: „Fények! Kamera! Felvétel!” S belekezdünk életünk soha véget nem érő szerepjátékába.

Hirdetés

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár” – írja William Shakespeare Ahogy tetszik című komédiájában. A legendás drámaíró talán tudatosan, talán tudattalanul, de mindenképp mesterien fogalmazta meg az emberiség társas-társadalmi együttélésének egyik alapjelenségét. Nevezetesen azt, hogy mindennapi szerepeink kialakítása, fenntartása és eljátszása lényegében szociális együttműködésünk motorolaja, amely ugyanakkor egész kultúránk gépezetét is működteti. De vajon említhető-e egy oldalon a hétköznapok és a színházak embereinek szerepalakítása? Valóban olyan mesterkélt színészek lennénk, akárcsak Hollywood csillagai?

Álarcok vagy ál arcok?

Ismeretes, hogy az ókori görög és latin színészek minden egyes fellépésük alkalmával maszkok mögé rejtették arcukat annak érdekében, hogy az általuk eljátszott személyiségek külső és belső vonásai markánsan kiemelkedjenek, s így még messziről is jól látszódjanak. Ők egyszerűen csak proszóponnak, illetve personának nevezték az efféle álarcot – annak mai, pejoratív jelentésétől természetesen teljesen függetlenül. Később ezt a kifejezést vette át az angolszász nyelvcsalád is, s alkotta meg belőle a „person”, illetve a „personality” szavakat, amelyek közismert jelentése: „személy”, illetve „személyiség”.

Ezt a roppant érdekes etimológiai összefüggést jelenítette meg később Carl Gustav Jung (1875 – 1961), svájci pszichiáter is a maga lélektani elméletében. Az analitikus pszichológia atyja ugyanis úgy vélte, hogy minden egyes ember személyiségének három esszenciális összetevője van: az ego, az árnyék és a perszóna. Az első lényegében a tudatos énünket, vagyis az önmagunkról kialakított mentális képek és vélemények aktuális halmazát jelenti. Ennek a fogalomnak a második kifejezés szó szerint a sötét oldalát képviseli. Az árnyék ugyanis lényünk azon részét fejezi ki, amelyet morális, esztétikai vagy valamilyen hasonló alapon megvetünk és elutasítunk, mivel az igen komoly összeütközésben áll tudatos elveinkkel. Ennek kapcsán mondta azt Jung, hogy:

„Amit a világban rossznak találunk, az általában bennünk van.”

A perszóna mindezekhez képest az analitikusok szerint egyfajta kölcsönös kompromisszum az egyéniségünk és a társadalmunk között. Egy olyan metaforikus álarc vagy álarcgyűjtemény, amelyet mindig többed magunk társaságában öltünk magunkra annak érdekében, hogy alkalmazkodni tudjunk másokhoz, s ők is mihozzánk. Ha ugyanis következetesen be tudtunk tölteni egy adott szerepet, akkor azáltal nemcsak embertársaink elvárásainak tudunk majd megfelelni, de ők is érteni fogják, hogy mit lehet, illetve nem lehet számon kérni rajtunk. Éppen ezért abban az esetben például, hogyha már egyszer magunkévá tettük a „hozzáértő szakember” szerepét, akkor azzal egyrészt segíteni tudunk majd másoknak a szakterületünkön, másrészt pedig ők maguk is tudni fogják, hogy milyen kérdésekkel lehet, vagy nem lehet hozzánk fordulni.

pexels-photo-92129
Az ‘álarc’ és a ‘személyiség’ szavak közös tőről fakadnak. Talán nem is véletlenül!

Perszónánk tehát ugyan alapvetően nem azonos eredeti egyéniségünkkel, mégis hasznos szabályozó eszközként funkcionál szociális kapcsolataink szövevényében. „Pszichológiai maskaránk” mindazonáltal könnyen károssá és hátráltatóvá válhat életünkben akkor, hogyha elveszíti rugalmasságát és „az arcunkra keményedik”. Szerepeink ugyanis a tér és az idő függvényében megállíthatatlanul váltakoznak és módosulnak. Elvégre tizenévesen még serdülőként, huszonévesen pedig már felnőttként kell viselkednünk. De ugyanígy a munkahelyen még alkalmazottként, otthon pedig már anyaként vagy apaként kell működnünk. Kisebb átfedések persze mindig előfordulnak, de könnyen belátható, hogy milyen egészségtelen következményei lehetnek hosszú távon annak, hogyha az egyik szülőnk még családi körben is vezérigazgató, míg egyik barátunk pedig még hétvégi kikapcsolódás közben is orvos marad.

Ránk nőtt  szerepeink mindenkire súlyos terhekként nehezedhetnek!

A szerepek szerepe a szereplők szereplésében

Erving Goffman (1922 – 1982) kanadai-amerikai szociológus sok szakmabeli szerint a huszadik század egyik legnagyobb hatású társadalomtudósa volt. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka az, hogy a szerző stratégikus társas kölcsönhatásokról szóló elmélete nemcsak, hogy beépült a szociálpszichológiába, de hamar alapvető részévé is vált annak. Goffman 1959-es dramaturgiai modellje ugyanis egy olyan új és különleges nézőpontból ragadta meg az emberek társas-társadalmi viselkedését, hogy az még évtizedek távlatából szemlélve is figyelemreméltó és elgondolkodtató.

erving_goffman
Erving Goffman, a XX. század szociológusa

A szociológus elképzelésének központi tézise szerint az, ahogyan az emberek a társas helyzetekben megmutatkoznak, szinte tökéletes analóg azzal, amit a színészek a színházakban előadnak. Lehetünk akár a parkban, akár az osztályban, akár az irodában, akár a világot jelentő deszkákon, szinte mindig és mindenkor szerepeket alakítunk. Csakhogy amíg az előadóművészek tisztában vannak azzal, hogy ők az adott pillanatban igazából csak imitálják Othellót vagy Antigonét, addig a többi ember már nem igazán, sőt gyakran egyáltalán nem! Elvégre egyikőnk sem szokott elgondolkodni azon, hogy egy adott szituációban éppen szakácsként, tanárként, gyermekként, testvérként vagy esetleg vetélytársként vagyunk-e jelen. Egyszerűen megtesszük azt, amit a körülmények megkövetelnek tőlünk, illetőleg felkínálnak nekünk.

Hogy mindez egy kissé életszerűbb legyen, idézzük (vagy olvassunk) vissza a cikk elején említetteket! Hogyan kezdődik el egy napunk? Felkelünk, tisztálkodunk, felöltözünk, összepakoljuk táskánkat – a lányok és a nők esetleg ki is sminkelik magukat. Egy kicsit sem emlékeztetnek ezek a dolgok a színházi előkészületekre? A művésznők és a művészurak felfrissítik és rendbe hozzák magukat, felöltik és megigazítják jelmezüket, felviszik visszafogottabb vagy éppen erőteljesebb sminkjüket, magukhoz veszik kellékeiket és segédeszközeiket, esetleg átismétlik fejben a darab egy részét vagy egészét. Lényeg a lényeg: mindannyian alaposan felkészülünk szó szerinti vagy képletesen vett előadásunkra, s aprólékosan megtervezzük, hogy miként is lehetünk majd minél hitelesebbek mások előtt!

Goffman mindazonáltal nem perszónákról és szerepekről, hanem úgynevezett homlokzatokról beszél, amelyek lényegében megfelelnek az előzőeknek. A különbség csak az, hogy a homlokzat inkább énünk egy olyan nyilvánossá tett képe, amelyet elsősorban csak a pozitívan elismert emberi tulajdonságaink alkotnak. Ennek az ideálisnak szánt arculatnak olyan egyedi és általános elemei is vannak, mint például az öltözékünk, a parfümünk, a frizuránk, a telefonunk, a táskánk, a kiejtésünk, a szókincsünk, a testtartásunk, a mozgásunk vagy akár a lakásunk és az irodánk. Ezeket a homlokzatokat ráadásul naponta többször is leváltjuk. Talán mindenki számára ismerős, hogy munkából hazatérve kényelmesebbre cseréli az egyenruháját, beletúr a hajába, esetleg szétengedi a lófarkát, felhangosítja a mobilját, lazább testtartásra és lustább mozdulatokra áll át, netalántán egy-két vulgárisabb szót is megenged magának. Mintha a kulisszák mögé vonulna vissza. Vagy mintha egy másik szerepet kezdene csak el játszani?

gargoyles_on_a_mosaic_in_the_museum_capitolini
Úgy váltogatjuk a szerepeinket, mint előadóművész a maszkjait.

A dramaturgiai modell az eddig említetteken kívül azt az eshetőséget is figyelembe veszi, hogy mi történik akkor, amikor egy adott alakításunk valami miatt kudarcba fullad, mi pedig kiesünk a szerepünkből. Ez azért is lényeges kérdés, mert egy homlokzat összeomlása nemcsak másokat (a nézőket és a többi szereplőt) hozza zavarba, de bennünk is a kiszámíthatatlanság, a bizonytalanság és a fenyegetettség érzetét kelti. Gondoljunk itt példaként arra a végtelenül kellemetlen helyzetre, amikor egy irodai tárgyaláson a felsővezető beszéd közben véletlenül ráborít egy pohár vizet az iratokra. Mi követ egy ilyen fiaskót? Nos, valószínűleg kínos csend, ideges nevetés vagy éppen erőltetett viccelődés. A shownak azonban mindenképpen folytatódnia kell! Éppen ezért a feszültség csökkentése és a leomlott homlokzat visszaállítása érdekében az emberek általában közösen tesznek erőfeszítést. Úgy viselkednek, akárcsak a színészek előadás közben: folytatják a játékot, mintha mi sem történt volna. Közösen teszik semmissé a hibát.

Modern társadalmunk tehát lényegében egy olyan láthatatlan szerepkultúrára épül, amelyben szinte észrevétlenül lépünk fel a színpadra és le a díszletek mögé. De vajon elítélendő-e ez a végtelen szemfényvesztés? Elveszítjük-e miatta egyéniségünk páratlanságát és önkifejezésünk szabadságát? Természetesen nem és nem. Az emberek együttélése és együttműködése ugyanis szükségszerű forrása a normaképzés, a szabályalkotás és a határállítás igényének, amely pedig végső soron különféle szociális szerepekben ölt testet. Ne feledjük hát, hogy szerepeink elő lehetnek ugyan írva számunkra, arról azonban mindig mi döntünk, hogy pontosan miként is formáljuk meg és adjuk elő aktuális karakterünket.

Csak azt ne hagyjuk soha, hogy szerepeink túlnőjenek rajtunk!

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ