Hirdetés

A mérkőzésre kilátogató szurkolók elsődleges célja, hogy örömüket leljék a pályán látottakban, valamint hogy támogatásukkal bíztassák a saját csapatukat. Ugyanakkor a szurkolás „gőzkieresztő” funkcióval is rendelkezik, amely feszültségek társadalmilag legális kiélését teszi lehetővé. Azonban ha az érzelmek elhatalmasodnak a szurkolókon, és valódi szereplői kívánnak lenni az ütközetnek, futballhuliganizmusba is torkollhatnak az események. De mit is nevezünk futballhuliganizmusnak? Tudatosan megszervezett zendülés vagy spontán kialakuló érzelmek kiváltója? Univerzális jelenség vagy „angolkór”?

Hirdetés

Mi is a futballhuliganizmus?

Mikor a kutatók elkezdték vizsgálni magát a jelenséget, azt találták, hogy sokkal inkább a politika és a média terméke, mint a szociálpszichológiáé vagy a szociológia tudományáé. Az általuk megteremtett „futballhuliganizmus” fogalom alatt rengeteg mindent értettek: a verbális és fizikai erőszak formáit; a vesztes játékosok, a futballpálya, a csapat épületét vagy az ellenfél drukkereinek a megdobálását; a vandalizmust; és a verekedés egyéb formáit egyaránt. Azonban a jelenség agresszivitástartalma erősen eltúlozva jelenik meg a médiában, amelynek a hátterében az áll, hogy

az erőszakhíradások szenzációértéke mindig a nézőszám növelésével jár együtt.

A másik véglet azonban az, amikor enyhítik a komoly sérüléseket és egyéb károkat, ezáltal normális, „gőzkieresztésként” beállítva a zavargásokat. Ez sokkal inkább egy nemkívánatos kultúra továbbélését segíti, mintsem a dolog valódi értelmezését.

A szélsőséges szurkolási szokásokat Roversi olasz szociológus fogalmazta meg a legtalálóbban: „A futballhuliganizmus kifejezés a durvaság minden olyan formájára utal, amely a nézők között zajlik. […] A jelenséget a vandalizmus és a szisztematikus véres agresszió keverékeként írhatjuk le, amely a fiatalok bizonyos csoportjaira jellemző, s amelyet a hasonló korúak követnek el a stadionon belül és kívül”. Ám a jelenség komplexitása és sokszínűsége miatt  ez sem egy teljesen kielégítő definíció. Legalább öt fogalmi dilemmát kellene pontosítani:

  1. Míg a futballhuliganizmust leginkább a két szurkolói csoport közötti erőszakos formába burkolt versenyzést értjük, valójában nem korlátozódik csupán erre: futballhuliganizmusnak nevezhetjük a petárdák dobálását, a vandalizmust, valamint a rendőrök elleni támadásokat is.
  2. A rivális szurkolók közötti verekedésnek nem feltétlenül kell a futballpálya környékén történnie: lehet akár a városközpontban, a kocsmákban vagy a buszpályaudvarokon.
  3. A futballhuliganizmus magában foglal egy ellenállási és ritualizált agressziót, amelyet könnyen össze lehet téveszteni a valódi erőszakkal. Sokak szerint a szurkolótáborok közötti erőszak inkább a konfrontáció egyfajta „játéka”.
  4. Annak ellenére is, hogy a huligánok saját bevallásuk szerint önként és tudatosan alkalmaznak erőszakot, viselkedésük sokszor tartalmaz spontán elemeket: például erőszakos támadásokat rendőrök ellen. Gyakori hiba újságírók és rendőrök részéről, hogy túlhangsúlyozzák a futballhoz köthető erőszakos cselekmények esetében a szervezettséget. Előfordul, hogy ezeket a csoportokat félkatonai szervezetekhez hasonlítják. A valóság ezzel szemben az, hogy ezen csoportok szervezettségi szintje kultúránként és helyszínenként igenis változó. Még a brit Országos Bűnügyi Hírszerzési Szolgálat is igen kétesen fogalmaz: „Létszámra és minőségre is igen változóak lehetnek ezek a csoportok, az igen szervezett, hierarchikusan felépülő bűnözői csoportoktól kezdve, amelyek egész héten keresztül együtt vannak, egészen az olyan alkalmi csoportosulásokig, amelyek az adott mérkőzés miatt alakult ki azzal a szándékkal, hogy valamilyen erőszakos cselekményt hajtson végre”.
  5. Az országonkénti eltérések megnehezítik a futballhuliganizmus fogalom meghatározását. A szurkolói csoportokat számos országban – mint Olaszországban, Spanyolországban és Franciaország bizonyos részein – „ultráknak” hívják, amelyek nem feltétlen az erőszak kiváltói. Sőt, az „ultra” csoportokra jellemző a magas fokú szervezettség, ami magában foglalja a hivatalos tagságot és a felvételi rendszert. Alapvető funkciójuk saját csapatuk minél színesebb és expresszívebb támogatása, ami nem feltétlenül jár együtt a másik fél megaláztatásával vagy megfélemlítésével. Hasonló csoport Dél-Amerikában a „barras bravas”, ők azonban nagymértékben különböznek az „ultráktól”, hiszen politikai megmozdulásokon is részt vesznek.
Alapvető funkciójuk saját csapatuk minél színesebb és expresszívebb támogatása, amely nem feltétlenül jár együtt a másik fél megaláztatásával vagy megfélemlítésével.
Alapvető funkciójuk saját csapatuk minél színesebb és expresszívebb támogatása, amely nem feltétlenül jár együtt a másik fél megaláztatásával vagy megfélemlítésével.

Valóban „angolkórról” beszélhetünk?

A futballhuliganizmust a legtöbben Angliához, a modern labdarúgás bölcsőjéhez kötik. Ez nem meglepő, hiszen egy nagyhatalomban történő rendbontások mindig is nagyobb nyilvánosságot kaptak, mint a kisebb országokban történtek. Éppen ezért sokan a hatvanas évekkel kötik össze a futballhuliganizmus megszületését – különösen a 1966-os világbajnoksághoz, amikor is Anglia válogatottja nyerte a tornát –, az igazság mégis az, hogy már a 19. és 20. század fordulóján is létezett a jelenség.

A futballhuliganizmust mint „angolkór” terjedését az 1985-ös brüsszeli Bajnokok Ligája döntőn történt Heyzel-tragédia is felerősítette.

A nyugati országokban ezt az esetet tartják a legnagyobb huliganizmushoz köthető tragédiának.

Ám ha átlépjük Európa határait, sokkal több halálos áldozatot követelő erőszakcselekményt láthatunk. Míg a brüsszeli tragédiának 39 halálos áldozata volt, az 1968-as Rivar Plate-Boca Junior meccs miatt kirobbant eseményekkor 74 en vesztették életüket, az 1964-es Peru-Argentína mérkőzésen elhunytak száma pedig 287 és 328 közé tehető!

Csak nálunk vagy a szomszédnál is így szurkolnak?

Az említett példák felvetik a kérdést: valóban univerzális jelenségről beszélhetünk? Míg Európán belül Hollandiában, Olaszországban, Spanyolországban és Angliában a leggyakoribb a futballhuliganizmus, addig Portugáliában, Norvégiában és Írországban kifejezetten ritka a rendbontás a mérkőzéseken. Latin-Amerikában a szurkolói csoportok közötti erőszakos összecsapások viszonylag gyakoriak, különösen Argentínában és Brazíliában. Azonban az argentin futballhuliganizmus az 1960-as évektől eszkalálódott, és a futballhoz kapcsolódó eseményekhez egyre több gyilkosság kapcsolódott.

Láthatjuk, hogy annak ellenére, hogy mindenki ismeri a futballhuliganizmus fogalmát, annak pontos definíciójával és vizsgálatával már akadnak problémák. A cikk második részében a nézők és szurkolói szokások csoportosításával foglalkozunk, valamint a különböző futballhuliganizmust vizsgáló szociológiai tanulmányokat tekintjük át.

***

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ