Hirdetés

Klasszikus történetek közül nem egy olyan jut eszünkbe, amiben egy vadonban felnőtt ember életébe nyerhetünk betekintést. Gyermekkorunkban ámulva néztük a liánokon függeszkedő Tarzant és a vadonban felnövő Mauglit, aki a történet szerint a dzsungel állatai által legalább olyan kiváló nevelésben és oktatásban részesült, mint az emberi családban nevelkedő gyermekek. Sőt, a monda alapján Róma városát is egy farkasanya által nevelt testvérpár alapította. Hogy hogyan alakul a valóságban a vadonban nevelkedő gyermekek sorsa? Cikkünkből kiderül.

Hirdetés

Azok, akik valamilyen okból mélyebben tanulmányozták az emberi fejlődést és a fejlődéspszichológia tudományát, ők bizonyára találkoztak legalább az „aveyroni vadfi”, azaz Victor történetével, amit a fejlődéslélektan első, vagy kiváltó mozzanataként említenek. Az eset a 19. századi Franciaországban zajlott. Egy Itard nevű orvos kezdett el foglalkozni a vadonban talált és eladdig értelmi fogyatékosnak bélyegzett fiúval. Itard elképzelése az volt, hogy Victor megfigyelésével és tanítgatásával bebizonyítja a „nature-nurture” kérdés egyik oldalának igazát: a környezet befolyását a fejlődésre. A tudomány jelenlegi állása, hogy

mind az öröklés, mind pedig a környezet szerepe meghatározó a fejlődésben,

a két tényező egymással szembe nem állítható.
Itard próbálkozásai sem sikerültek valami fényesen. Néhány szónál többet nem tudott megtanulni a fiú, és az olyan „emberi dolgok”, mint a ruha viselése vagy az illem betartása teljesen hidegen hagyták.

Az aveyroni vadfi történetén kívül számos hasonló esetről vannak feljegyzések. Ismert például a farkasok közt felnőtt testvérpár, Amala és Kamala. A nővérekre egy Singh nevű misszionárius és felesége talált rá, és kezdte el nevelni őket. A lányok ekkor három és öt évesek lehettek.

Emberek és állatok számára teljesen más az optimális környezet a fejlődéshez.

A Singh házaspár feljegyzéseket készített a testvérek fejlődéséről. Sorstársaikhoz hasonlóan ők is négy lábon közlekedtek – bár megtanultak két lábon járni, gyors és biztonságos haladáshoz négykézlábra ereszkedtek –, nem voltak képesek az emberi érzelmek kifejezésére, de még a detektálásukra sem. Többnyire nyers húst ettek és összegömbölyödve, összebújva aludtak a földön.

Több esetben felmerült a kérdés, hogy vajon nem eleve valamilyen fogyatékossággal született gyermeket taszítottak-e ki a családból, ezzel állati életre ítélve őket. Mivel nem tudni, hogy ezek a gyermekek sorsuktól függetlenül milyen genetikai háttérrel és milyen öröklött tulajdonságokkal rendelkeznek, így

csupán ezen esetek leírásából lehet következtetni arra, hogy milyen hatással lehet egy embergyerekre, ha állatok közt nő fel.

A csecsemők és kisgyermekek a legtöbb dolgot utánzással sajátítják el. Nem meglepő tehát, hogy az úgynevezett „farkasgyerekek” többnyire a megtalálásuk után is négy lábon közlekednek, féltik vagy eldugják az ételüket és nem képesek reagálni az emberi hangokra vagy kinyilvánított érzelmekre.

Más fajokhoz viszonyítva az ember fejletlenül jön a világra, megfelelő gondoskodás nélkül kicsi az esélye az életben maradásra.

Vannak ugyan olyan területek, amelyeken fejlődni tudnak, de ez a fejlődés nem fogható egy csecsemő normál fejlődési üteméhez, például a beszédfejlődés tekintetében. Ahhoz hasonlóan, ahogy egyes fajoknál az imprinting zajlik, felfedezhetőek az emberi fejlődés során is kritikusabb időszakok. A biológiai és a kognitív funkcionális érésnek megfelelően

bizonyos készségek elsajátítására megvan az optimális időszak, azaz a szenzitív periódus.

A nyelvelsajátítást illetően ez az időszak 0 és 6 éves kor közé esik. Kisgyermekkorig tehát szükséges, hogy valamilyen módon jelen legyen az anyanyelv az életünkben, a későbbi próbálkozások az elsajátításra általában kudarccal végződnek.

A szocializáció egy olyan folyamat, amely során beilleszkedünk a társadalomba. A folyamatnak pedig feltétele, hogy a gyermekek emberek között töltsék annak idejét. Bár a szocializáció egész életünkben végigkísér, amíg csak van mihez hozzászokni, adaptálódni, a fent leírtakból láthatjuk, egyes időszakok kiemelten fontosak az alapok elsajátításának szempontjából.

Állatok közt, állatként felnőni korántsem olyan vidám és izgalmas, mint azt gondoltuk gyermekkorunkban.

Amikor egy képességterületen megállapítható ilyen szenzitív időszak, azt általában egy korai életszakaszra teszik. Nem véletlen, hiszen ilyenkor még nagyobb az agy plaszticitása, a tanulási folyamatok könnyebben végbemennek. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a legtöbb állatfajtól eltérően a kisbabák születésükkor teljesen kiszolgáltatottak édesanyjuknak, az ember tehát aránylag fejletlenül jön a világra. Környezetünket ehhez alakítottuk, semmilyen hátrányunk nem származik belőle.

Minden fajnak, így az embernek is megvan a megfelelő környezet, amibe normális esetben beleszületik, és benne jól fejlődik.

A farkasgyermekek, mivel embergyerekek, sok szempontból nem alkalmasak rá, hogy állatok között, a vadonban éljenek. Amennyiben pedig sikerül valameddig túlélniük és rájuk találtak, már az emberi társadalomba nem tudnak beilleszkedni, illetve visszailleszkedni. Gyakoriak az olyan elemek a viselkedésükben, amelyek a ketrecbe zárt állatokra emlékeztetnek: fel-alá járkálás, inaktivitás. A valóságban tehát a happy end elmarad: sokan közülük a felnőttkort sem érik meg, a szocializációs lemaradást behozni pedig teljesen lehetetlen volna.

Ahhoz, hogy sikeres legyen a szocializáció, feltétlen szükséges az emberi jelenlét a korai életkorban.

Bruno Bettelheim gyermekpszichológus egy tanulmányban leírja, hogy a vadonban felnőtt gyerekek sokban hasonlítanak a családban felnőtt autista gyerekekhez. Hozzájuk hasonlóan a farkasgyermekek sem teremtenek kapcsolatokat, gondjaik vannak a beilleszkedéssel, kevésbé nyitottak az új viselkedésformák elsajátítására. Míg az autizmusnál ezt idegrendszeri rendellenesség okozza, ebben az esetben a szociális depriváció és a kommunikációs deficit.  

Bár az irodalom és a mesék világa lehetővé teszi, hogy Tarzan és Maugli emberi párt találjon magának és többé-kevésbé visszailleszkedjen az emberi civilizált világba, a valós példák mást mutatnak. Az állatok által nevelt gyermekek fejlődését jelenleg is rejtély övezi. Szerencsére napjainkban kevés ilyen eset fordul elő, az erre irányuló reprezentatív kutatás pedig teljesen etikátlan és törvénytelen lenne.

Életük és sorsuk csak esettanulmányokból, megfigyelés alapján vizsgálható.

Az, hogy ezek a gyerekek a Kipling-regényhez hasonlóan pontról pontra sajátítanák el a Vadon – gyakran emberi erkölcsöt és illemet is felülmúló – Törvényeit, s az végső soron előnyükre váljon az emberi társadalomban, csak a fantázia kedves és meseszerű szüleménye.

 

Felhasznált szakirodalom:

Bettelheim, B. (1959): Feral Children and Autistic Children. American Journal of Sociology, 64(5), pp. 455–467. The University of Chicago Press.

Cole, M – Cole, S. R. (2003): Fejlődéslélektan. Osiris, Budapest.

Liedloff, J.(2007): Az elveszett boldogság nyomában. Kétezeregy kiadó, Budapest.

További felhasznált szakirodalom itt.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ