Hirdetés

„Az életben egyetlen dolog biztos: a halál” – tartja a mondás. Mindenki tudja, hogy meg fog halni egyszer. Hiába próbál elővigyázatosan élni, hiába igyekszik egészséges maradni, hiába kutatja a halhatatlanság titkát, előbb-utóbb szembe kell néznie a halállal. A biztos vég tudata azonban legtöbbünket mégsem tart állandóan sakkban. Mi, emberek még a halál fenyegetéséből is képesek vagyunk erőt kovácsolni. De miért? És hogyan?

Hirdetés

„Memento mori!” – hangzik a régi, latin figyelmeztetés, amely magyarul annyit tesz: „Emlékezz a halálra!”, illetve „Ne feledd, hogy meg kell halnod!”. Szépirodalmi és képzőművészeti tanulmányainkból talán ismerősek még az olyan fogalmak, mint a vanitas témaköre vagy a haláltánc műfaja. A középkor idején és az újkor elején nagyon gyakoriak voltak az olyan alkotások, amelyek a halál közelségével fenyegetőztek. Koponyák tűntek fel a csendéleteken, csontvázak táncoltak a fametszeteken, poéták keltek át a túlvilágra költeményeikben. Francois Villon vágáns költő egyik híres verse művészien foglalja össze ezt a korszellemet:

„Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.”

Érdekes, hogy a halál kultusza pont azokban az időkben virágzott igazán, amikor pestisjárványok tomboltak, vallásháborúk dúltak, eretnekeket üldöztek és boszorkányokat égettek. Mintha az emberek nem megnyugtatni, hanem éppen ellenkezőleg: még jobban megrémíteni igyekeztek volna egymást. „Ecce homo!” vagyis „Íme, az ember!” – szólt a másik régi mondás, amely kiábrándultan mutatott rá a teremtés csúcsának esendőségére. Vagy mégsem? Okkal feltételezhetjük, hogy az említett alkotások nem fenyegetni és terrorizálni, hanem sokkal inkább figyelmeztetni és elgondolkodtatni akarták közönségüket:

„Ne az apróságokkal foglalkozz!
nincs sok időd hátra!
Élj, amíg lehet!”

Elfuthatsz, de el nem bújhatsz

Ernest Becker A halál tagadása című könyve szerint egyszerűen megbénítana minket annak tudata, hogy képtelenek vagyunk befolyásolni és kontroll alatt tartani halandóságukat. A halálfélelem ugyanis a szerző szerint nemcsak akkor merül fel az emberekben, amikor tényleges életveszélyben vannak, hanem gyakorlatilag mindig ott motoszkál a fejükben. Valamit ezért mindenképp kezdeniük kell vele! Az efféle egzisztenciális szorongás leküzdésére azonban kedvezőbb és kedvezőtlenebb megoldások is léteznek.

Pieter Claesz: Vanitas csendélet koponyával

Becker úgy véli, hogy pszichés egészségünk megtartása érdekében a legtöbben egyszerűen elfojtjuk a halállal kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket. Nem foglalkozunk velük, inkább eltereljük róluk a figyelmünket. A legjobb út azonban sosem a tudattalanba vezet! Az egyes kultúrák hiedelem- és elméletrendszerei mind annak érdekében fejlődtek ki, hogy híveik vagy képviselőik számára kellően tudatossá, értelmessé és kezelhetővé tegyék a valóság eme kíméletlen arcát. A kérdés csak az, hogy mi élünk-e ezekkel a társadalmunk adta lehetőségekkel?

Ha elég nyitottak és motiváltak vagyunk, akkor igen. Legtöbben elköteleződünk valamilyen spirituális, tudományos, vallási, művészeti és/vagy filozófiai felfogás mellett. Ez egyrészt értelmezi és perspektívába helyezi számunkra a halál jelenségét, másrészt pedig összeköt bennünket olyan személyekkel, akik hozzánk hasonlóan éreznek és gondolkodnak. Mindez végső soron megnyugvással szolgál számunkra, hiszen bebizonyítja nekünk, hogy az életnek és a halálnak is van valami értelme, ráadásul nem egyedül kell szembenéznünk vele. Paradox módon tehát annak ellenére, hogy

a halál gondolata szorongáskeltő,
mégis tudatosítandó és kezelendő!

„Olyan közeli a Halál / S olyan nagyszerü győzni rajta.”

A TMT-nek rövidített Terror Menedzsment Teóriát Jeff Greenberg, Tom Pyszczynski és Sheldon Solomon amerikai pszichológusok dolgozták ki az 1980-as évek közepén. Ők elsősorban Becker kulturális antropológiájára alapozták elméletüket, amelyben felvetették, hogy a múlandóság ténye nemcsak negatív, hanem kifejezetten pozitív hatással is lehet az életünkre. Igaz, hogy a tragikus eseményekről szerzett hírek elsőre lesokkolhatják, elszomoríthatják és kiábrándíthatják (idővel pedig akár meg is betegíthetik) az embereket, legtöbbünknél mégsem ennyire kilátástalan a helyzet – szerencsére.

A krízisek, a traumák és a gyász feldolgozásának folyamata mindig a tagadás és az elzárkózás fájdalmas időszakával veszi kezdetét. Ekkor teljesen természetes az életfunkciók leromlása és a személyiség gyermeki korba való visszacsúszása. A folyamat egésze azonban rendszerint az elfogadás és a megnyugvás fázisával zárul, amely egy meglepő fordulatot rejt magában. Az emberek ugyanis ekkor nemcsak az élet nehézségével és végességével békülnek meg, hanem a saját világuknak is új értelmet adnak. A halállal szembesült személyek sokszor érzik úgy, hogy végső soron többek lettek annál, akik korábban voltak: végre megtalálták a helyüket.

A halottak napja Mexikóban (Forrás: https://www.nytimes.com/2017/10/29/world/americas/mexico-day-of-the-dead.html).

Ekkor újfent felmerül a miért és a hogyan kérdése. A válasz valószínűleg a jelentésadás módszerében keresendő, amelyet a legtöbben öntudatlanul alkalmazunk annak érdekében, hogy enyhítsük a halál állandó jelenléte miatt érzett rettegésünket. Hogyan találhatunk értelmet mások halálában, és ösztönözhetjük magunkat egy teljesebb életre?

  • Gondoljunk arra, hogy a halál előtt minden ember egyenlő!
  • Emlékeztessük magunkat, hogy mi sem élhetünk örökké!
  • Tartsuk észben, hogy ki kell használnunk az élet adta lehetőségeket!
  • Gondoljuk át, hogy kik szeretnénk lenni életünk hátralevő részében!
  • Készítsünk bakancslistát: mi mindent szeretnénk még átélni?
  • Tegyük fel a kérdést: mások vajon miként fognak majd emlékezni ránk?
  • Vegyük számításba, hogy milyen sok embernek hiányoznánk, ha meghalnánk!
  • Tanakodjunk el azon, hogy mivel tehetnénk magunkat „halhatatlanná”: egy műalkotással, egy felfedezéssel, egy saját családdal, mások tanításával vagy az emberiség szolgálatával?

A rettegéskezelés elmélete szerint az elkerülhetetlen vég tudata mindannyiunknak megadhatja azt fajta a kulturális orientációt és személyes motivációt, amelynek köszönhetően végre igazán elkezdhetjük értékelni saját életünket, s felülemelkedhetünk a hétköznapok korábban elviselhetetlennek vélt, ám valójában gyermeteg nehézségén.

 

Felhasznált szakirodalom:

Békés V. A. (2004). A félelem megszelídítése – A Rettegéskezelés elmélete. Kharón Thanatológiai Szemle8(2004), 1-2.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ