Hazánkban évről éve növekszik az amerikai futball ismertsége, médiafigyelme, a sport presztízse és színvonala. Az amerikai foci hazájának és csúcsának tekinthető NFL-be (National Football League) azonban kevés hazai és európai játékos tud eljutni. Ennek ellenére itthon a szövetség, a klubok és a játékosok egyaránt arra törekszenek, hogy a focink fejlődjön, egyes játékosaink erősebb bajnokságban is megmutathassák magukat. Interjúnk.

Egy igazi sikertörténet Krizsai Botondé, aki megélt már csapatmegszűnést, országváltást, súlyos térdsérülést. Az érem másik oldalán azonban ott van, hogy a statisztikák alapján pár évvel ezelőtt ő volt a német liga másodosztályának legjobb védőjátékosa, jelenleg pedig azt a Dresden Monarchs-ot erősíti, amely a 2017-es évben is playoffot játszott a német ligában (German Football League), jövőre pedig German Bowlt, azaz döntőt szeretne játszani Európa legerősebb amerikaifutball-bajnokságában.

Hogyan érkezett ma ide?

Eléggé kiestem a foci körforgásából az elmúlt időszakban, szeptember vége óta nem játszottam. Most valahogy el sem tudom képzelni, hogy játsszak. Bár azt már nagyon várom, hogy újra elinduljon a szezon. Az amerikai foci ilyen, nem lehet több meccset játszani, nagyon kimerítő.

nem egy foci vagy kosár, ahol elfáradsz, de nem vered szét magad.

Mikor és hogyan ismerkedett meg ezzel a sportággal?

Egy vízi táborban megismert barátom hívott el játszani tizenöt évesen. Akkoriban inkább duci voltam és 186 centiméter magas, és pont azon gondolkodtam, hogy elkezdek sportolni valamit. Az első edzésen megtetszett az amerikai foci, bár a szüleim és a testneveléstanárom óva intett, hogy ez talán kicsit túl durva nekem testileg és lelkileg egyaránt. De ott maradtam, minden edzésen ott voltam és belejöttem. Emlékszem néhány kiemelkedő pillanatra: például amikor először eltoltam valakit, vagy amikor először felmentem a pályára bajnoki meccset játszani tizenhét évesen. Aztán sajnos a zalaegerszegi csapat megszűnt, de az emlékek és a barátságok megmaradtak.

Miként jött a német bajnokság?

2013-ban egy sikeres teremtorna után regisztráltam egy játékospiac-oldalra, melyet az akkori edzőm ajánlott. Itt talált rám a német liga másodosztályát akkor megnyerő, de az élvonalba fel nem jutó Bielefeld Bulldogs csapata. A mai napig nem értem, mit láttak akkor bennem, magyar másodosztályban játszó falemberként. Magyarországon inkább a keménységen volt a hangsúly, új csapatomban ezt három hét alatt kinevelték belőlem. Megtanítottak különböző technikai elemekre: mikor hova tegyem a lábam vagy a kezem. A Bulldogsban az első évemben volt 36 szerelésem és egy sackem. A második évre úgy mentem vissza, hogy az utána következő szezonban már az első osztályban szeretnék játszani. Ekkor volt olyan meccsem is, amikor 15 szereléssel zártam, ami a védő faljátékosokra nem jellemző. Év végén 65 szereléssel és 5 sackkel zártam – jobb statisztikám volt, mint az amerikai linebacker-ünknek (sorhátvéd, a védőoldal játékosa – a szerk).

Ezt követően úgy voltam vele, hogy irány az első osztály, csináltam is egy highlight videót, és novemberben elküldtem az összes első osztályú csapatnak, még a legrosszabbnak is, ahol nem akartam játszani. Sokáig nem kaptam visszajelzést, ekkor nehéz időszakot éltem meg. Aztán egy éjszaka nem tudtam aludni, ránéztem a telefonomra és két e-mailt is kaptam. Az egyik a berlini csapat volt, amely akkor már nem volt jó presztízsű, a másik pedig az elég jó nevű Dresden Monarchs.

Miért döntött az utóbbi mellett?

Mindig is nagyot álmodtam, nagyot akartam. Inkább választottam egy jobb csapatot, ahol küzdeni kell a helyemért. Az első évemben az edzőm nem látott elég magabiztosnak. Aztán jött volna a lehetőség, mivel az egyik amerikai kezdőjátékosunkról, aki mellette baptista pap is, tudvalevő volt, hogy visszautazik hazájába. Az utolsó mérkőzésén együtt voltunk a pályán, azonban én ekkor egy meccsszituációban keresztszalag-szakadást szenvedtem.

A sérüléséhez kapcsolt pszichés okokat?

Nem igazán. Próbálom elfelejteni az egészet. Van, amikor az is elfelejtem, hogy melyik térdemet műtötték. Térdgépet használok meccsen és edzésen is, ezáltal nem félek, hogy újra megsérülök. Azonban ha még egyszer megsérülne a térdem, akkor valószínűleg abbahagynám. Egyszer felálltam belőle, erősebben jöttem ki, keményen végigcsináltam a rehabilitációt, de még egyszer ezt nem szeretném.

Mentálisan hogyan épült fel?

A csapatvezetés részéről nagyon pozitív hozzáállást tapasztaltam: egyből leszögezték, hogy számítanak rám jövőre és támogatnak. Ez nagyon fontos volt számomra. A műtét utáni egy-két éjszaka nehéz volt, még a foci befejezésén is elgondolkodtam. Azonban a műtét utáni harmadik nap, mikor már ráállhattam, az elég sima volt, és ott eldöntöttem, hogy én ezt a rehabilitációt végigcsinálom. Két héttel a műtét után repültem haza, felszállás közben láttam a pályánkat és akkor azt mondtam magamban, hogy megmutatom mindenkinek, visszajövök ide, még erősebben is, mint előtte voltam. Zalaegerszegen egy magánklinikán jártam fizioterapeutához, aki fizikálisan és mentálisan is összerakott.

Elhitette velem, hogy tényleg jó vagyok.

Hetente négyszer jártam hozzá, mellette pedig ötször kondiztam. Úgy gondolom, hogy kell egy cél a felépülés sikerességéhez, én ezt meg is kaptam a csapattól, hiszen két hónappal azután, hogy hazajöttem, meg is kaptam a következő évi szerződésem. Ez hatalmas erőt adott.

Egyre több interjúfelkérést kap itthon és külföldön egyaránt. Milyen hatással van önre a médiafigyelem?

Mindig vágytam rá, fontos volt számomra, hogy valahogy a középpontban legyek. Egy 3500 fős kisvárosból jövök, tehát sokat kellett tennem érte, hogy ezt elérjem. De mindig is versenyző típus voltam. Nekem ezek a felkérések elismerést jelentenek, jólesnek számomra.

Tehát egy-egy meccsén több ember van kint, mint a szülővárosában, ahol a családja jelenleg is él.

Igen, mikor a nővéremék kint voltak egy 8000 nézőt vonzó meccsen, csak ámultak. Nekik és nekem is jó érzés volt, hogy a sok zászlót lengető, dobot ütő szimpatizáns közül vannak olyanok is, akik engem is látni szeretnének játszani. Más a helyzet, mint volt a Zalaegerszeg Predators vagy a Szombathely Crushers színeiben lejátszott meccseimen.

Mit gondolt a külföldre szerződés előtt, és mit gondol most a légióskodásról?

Nem nagyon volt elképzelésem róla, nem tudtam milyen lesz. Az első évben realizálódtak a dolgok, mondhatni akklimatizálódtam. Azért nagy a különbség az első és a másodosztály között is. Az első osztályban kondi, edzés, másnap pedig videózás van órákon át.

Egy elmélet szerint aktív erőfeszítést igényel az adaptáció, kell egyfajta megoldás iránti vágy ilyenkor. Új sportkontextus, új közösség, új kultúra. Az ön számára ez fejben milyen nehézségekkel járt?

Én világéletemben otthon laktam Zalalövőn. A nyelv volt az első, ami nehézséget jelentett számomra. Fura volt még, hogy én itt önállósodtam, meg kellett tanulnom mosni, terveznem kellett a napi bevásárlásokat.

A kemény munka mellett jut idő a szórakozásra is. Emellett meccs közben is segíti Krizsait egy kis éneklés vagy bolondozás a játékok között.

A liga színvonalához mérten mennyire biztosított, hogy a játékos csak a sportra összpontosítson?

Bielefeldi időszakomban nem kaptam fizetést, a sport mellett rakodófiúként dolgoztam egy költöztető cégnél. Ami számomra rendben volt, de az ugyanott dolgozó kisebb termetű futó srácnak megterhelőbb lehetett. Karakterépítő az ilyesfajta tapasztalat.

Szerintem sokan azt gondolják, hogy mi hatalmas pénzeket keresünk, mennyire jól élünk. Pedig nem. Egy magyar átlagfizetést kell elképzelni, de a szállásunkat és a számláinkat fizetik. Ez arról szól, hogy jól érezzük magunkat és megéljük az álmainkat. Nem veszünk félévente új Audit, vagy járjuk be a keresetünkből a világot. Azonban a rengeteg edzés, tanulás, kondizás mellett sokat bulizunk is.

Hogyan zajlik a csapatépítés?

Bulizunk, Xboxozunk, mindig van valami.

Egy csapaton belül igazából három eltérő csoport van: támadó, védő és special team. Milyen a csapatkohézió az egyes csapatrészeken belül és azok között? A sportpszichológiai kutatások szerint ez a siker egyik legfőbb kulcsa.

45 embert nehéz összehozni, az amerikai fociban szerintem ez lehetetlen. Szégyellem, de van olyan elkapó, akinek nem tudom a nevét. Külön edzünk, maximum az egymás közötti játékban kerülünk egymással szembe, de ott is inkább a kezdők ellen játszottam. A támadó csapatunk tagjai járnak együtt vacsorázni. A négy kezdő védő falember közül ketten együtt laktunk, egy másik srác pedig a szomszédunkban, tehát mi is sok időt töltöttünk együtt. A tizenkét külföldi játékos elég erős egységet alkotott, nekem mindenki barátom volt közülük.

Van a csapatnál beavatási rituálé?

Az újoncoknak végig kell menniük egy pályán, de semmi durva. Utána beosztjuk őket egymás között és egy évig ő viszi be a sisakodat az edzés után, vagy idegenbeli meccsre csinál neked kaját – de persze ezt ki kell fizetni. Semmi megalázó nincs ebben szerintem, és az újoncok is így gondolják. Ami jó benne nekik, hogy velünk lógnak, buliznak. Tehát ez is a kohéziót erősíti.

Profi szint, rengeteg taktikai felállás. Milyen fogódzkodókat használ ezek megjegyzéséhez?

Kézjelünk van mindenhez. A védőfalnak egy százhúsz oldalas playbookja volt, amelyből csak húsz oldal a különböző felállásokat mutatta be. Ezeket mindenki megtanulta, de nyolcezer ember előtt a hangzavarban, a felfokozott állapot miatt előfordult, hogy félreértettük a jeleket és egymásnak futottunk, ami nagyon bosszantó tud lenni. Az év végére ezt kilesték már az ellenfelek, ezért teljesen meg lettek keverve a jelek. Újra kellett tanulni és mentálisan nagyon ott lenni, hogy a hívásnak megfelelően cselekedjünk.

Mit éreztél az idei Playoff vereségnél?

Több kifogás is van, sok kis dolog eredményezte ezt a vereséget. Emlékszem, hogy utána ültünk és néztünk magunk elé, azt kérdeztük magunktól és egymástól, hogy ennek most tényleg vége, mehetünk haza. Nem hittük el, olyan gyorsan lepergett az áprilistól szeptember végéig tartó időszak, a szezonunk. Sírtunk, ez benne van. Lehet az ember bármekkora macsó, ha tényleg komolyan dolgozik valamiért, akkor egy ilyen vereség nagyon fájó. Nekem a sérülés utáni egy évem arról szólt, hogy bejussak a döntőbe. Sajnos kiestünk a Playoff első körében. Egy-két sráccal talán nem is fogok többet találkozni.

Egy nyilatkozatában említette, hogy jövőre erősebben, gyorsabban és technikásabban fog visszajönni. A mentális oldalról nem beszélt. Csapatos vagy egyéni szinten van önöknél mentális felkészítés?

Ha sportpszichológusra gondol, akkor nem igazán. Nálunk az a fontos, amit belénk vernek, hogy nincs nálad jobb, te vagy a legjobb.

Ha félsz bárkitől vagy bármitől, akkor jön a baj, mondjuk megsérülsz.

Mit gondol a félelem szerepéről a sportban?

Én nem félek a pályán. Szerintem ezt teljesen ki tudod ölni magadból. El kell hinned, hogy te vagy a legjobb. Hinned kell abban, hogy meg tudod nyerni a meccset, le tudod vinni a futót, meg tudod szerezni a labdát. Ha vannak benned félelmek, mondjuk a sérülések kapcsán, akkor inkább abba kell hagyni ezt a sportot. Ezért is veszélyesebb a hobbi amerikai foci.

Korábban említette, hogy készít önmagáról highlight videókat, ez a sportpszichológusok által is használt technika. Vissza szokta nézni őket?

Ilyenkor tizenhat meccset végignézek és abból válogatom ki a legjobb jeleneteket, de már év közben is folyamatosan visszanézzük a teljesítményünket. A válogatás után összevágok egy rövid anyagot, amelyben minden megtekintés után látok valami újat. Sőt, van amikor az egész videót le akarom szedni, mert van benne valami olyan, ami utólag mégsem tetszik annyira.

Fontos, hogy felfedezd a saját hibáidat.

Az amerikai sportokban nagy szerepe van a babonáknak, sokaknak van meccs előtti rituáléja. Önnek is?

Nekem talán annyira nincs, de van egy srác, aki meccsnapokon mindent bal lábbal kezd: felkeléstől elkezdve a zokni felhúzásáig. Talán annyi, hogy a meccsek előtt ugyanazt a két számot hallgatom meg.

Melyik ez a kettő?

Meek Milltől a Blue notes és Szabó Balázs Bandájától a Faragatlan herceg. Meccs előtt az utóbbit éneklem magyarul az öltözőben – az elején néztek, hogy mit csinálok, de most már megszokták.

Az agysérülések kockázatot jelentenek az amerikai focisták számára, azonban Krizsai szerint ezek elkerülhetőek és a szabályok is védik a játékosokat.

Agysérülések és a folyamatos játék által maradandó károsodások is kialakulhatnak. Ott van Fred McNiell esete, akinél 2012-ben krónikus traumatikus enkefalopátiát (CTE) diagnosztizáltak, és 2015-ben elhunyt. Milyen gondolatai vannak ezzel kapcsolatban?

Sportolni egészséges, de nincs olyan élsport, ami egészséges lenne.

Áldozatokat kell hozni, ezzel mindenki tisztában van. Nekem szerencsére ez nincs benne, pár lépésből ütközök. Szerencsére a szabályok is védenek minket. Azonban hozzátartozik a játékhoz, ahogy a sérülés is, mint nálam a keresztszalag-szakadás. Ez egy férfias sport. A pályán eldől, hogy ki az erősebb fizikálisan vagy épp mentálisan. De nem arról szól, hogy odamész és szétvered a másikat, komoly technikák vannak, amiket lépésről lépésre lehet megtanulni. Tizedmásodpercek alatt kell döntéseket hozni a játékszituációt értékelve.

Térjünk ki a magyar helyzetre: az utóbbi években sokat fejlődött a focink. Ön hazajönne játszani?

Nem követem rendszeresen, de a bajnoki döntőt nézve látszik, hogy tényleg sokat fejlődött, sokkal taktikusabb a játék. A válogatottban szívesen játszanék. Ugyanakkor a hazaszerződés egyelőre nincs képben, talán egy csapat van, ahol minden feltétel adott.

Építi valahogyan a karrier utáni életét? Ha igen, hogyan?

Elsősorban nyelvtanulással. Angolul szinte anyanyelvi szinten beszélek, mivel négy éve angol anyanyelvűekkel élek. Most a németemet fejlesztem. Akár azt is el tudom képzelni, hogy Németországban éljem le az életemet – azonban a Monarchs-ba igazolásomkor is megtanultam, hogy

az ember élete egy hét alatt is óriásit fordulhat.

Miként kapcsolódik ki, töltődik fel mentálisan?

Nagyon szeretek olvasni, sokat olvasok. Van egy helyi újság, ami minden meccs előtt másik játékosunkat szólaltatja meg, és ott is elmondtam ezt. Az interjút készítő hölgy megállt és azt mondta, hogy négy éve csinálja ezt a munkát, de ilyet még nem mondott neki senki. Egyébként Dan Brown a kedvencem, de a Trónok harcát is nagyon szeretem. A regények mellett a politikai oldalakat is szívesen bújom. Mindig van valami, amin fel lehet háborodni. Meg az is jó benne, hogy nem a saját nyelvemen olvasok.

Mi a legfőbb célod az amerikai fociban?

Ha reálisan nézzük, akkor nagyon nagy előrelépési lehetőségem nincs, mondjuk egy NFL-be. Huszonhat éves vagyok, ha tíz évvel ezelőtt lettek volna ilyen lehetőségeim, akkor más lenne a helyzet. A célom az, hogy még jobb legyek a német bajnokságban, ha jönnek az ellenfelek, akkor külön készüljenek rám. Szeretnék top játékos lenni, és German Bowlt játszani, német bajnokságot nyerni.

•••

A Mindset Pszichológia több, mint érdekes cikkek halmaza. Nem egyszerűen egy szaklap. Ebből a rövid animációs videóból megtudhatod, miről is szól valójában ez a páratlan platform!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ