Hirdetés

Nem mondhatnánk, hogy Mácsai Pált felemészti a semmittevés. Épp ellenkezőleg: színészként, rendezőként és az Örkény Színház igazgatójaként napjai zsúfolásig vannak kötelezettségekkel és megoldandó feladatokkal. Ezért is szolgált nagy örömünkre, hogy tudott szakítani egy órácskát a Mindset Pszichológiára. Igyekeztünk megragadni a lehetőséget, ezért a Terápia kötelező kivesézésén túl színészet és lélektan kapcsolatáról, elmúlásról, mindennapokról, szüleiről és álmairól is kérdeztük. Interjúnk.

Hirdetés

Egy előadásában azt mondta, hogy fogalma sincs arról, mi garantálja a sikert. A Terápia sikerére számított?

Igen. Ez nagyon kiérlelt anyag. Az HBO nem az alaphelyzettel vállalt rizikót, az sok országban bevált már. Ők az elég független magyar verzióval és a magyar színészekkel kockáztattak. Én persze a kollégáimban és rendezőinkben bíztam, de abban, hogy én magam el tudom-e játszani, nem voltam biztos.

Nem volt biztos benne, hogy el tudja játszani?

Természetesen nem. Ez újdonság volt nekem, a sorozat is, a munka tempója is, a szerep is – hogy lehettem volna biztos? Nem is forgattam sokat korábban. Az ember hiába ért valamit, hiába képzeli el, nem biztos, hogy el tudja játszani. És valószínű, hogy azonnal nem is tudja. Az első négy epizódot a végén újra is forgattuk, állítólag nem miattam, de ismerjük az ilyen kegyes mellébeszéléseket.

Bánta, hogy újraforgatták?

Nem bántam, sokkal többet tudtam fél év után a szerepemről, mint az elején. Visszatérve a sorozatra, maga az alapgondolat nagyszerű, mert ez egy bonyolult szövet, csak látszatra egyszerű, amennyiben csak ülünk egymással szemben. Ám rafinált, remek dramaturgia. Egyrészt kalandfilm:

a néző szorít a hőseiért, és mindegy, hogy a vonattetőn lövöldöznek egymásra, vagy két fotelben vannak életveszélyben:

ugyanúgy azonosulunk velük. Krimi is, nyomozás: amit keresünk, bennünk van ugyan, de rejtekezik, és rejtnyelven üzen. Meg kukkolás is, voyeur film: egy terápiás ülés két emberre tartozik, mint a szerelem. Meg a ritmusa is ravasz, pontosan másolja a terápiák ritmusát: heti egy találkozás, az ülések között pedig dolgozik belül az, ami az előző ülésen történt. Jó bonyolult hatásmachanizmus. Hagai Levi találta ki, az eredeti verzió írója – nem véletlenül lett egy csapásra világhírű, és a legkeresettebb forgatókönyvírók egyike.

Fotó: Bezzeg Gyula

Azt gondolta volna, hogy a szakemberek körében is ekkora sikert arat?

Az első évad után volt Pécsen egy pszichológiai konferencia, ahová meghívtak minket Enyedi Ildikóval, ott nem mindenki volt odáig tőle. Támadták is, dicsérték is, sőt utálták és imádták is, elég szélsőséges reakciókat kaptunk. Volt, aki nehezen értette meg, hogy ez egy film, amelynek történetesen egy pszichológiai aktus a témája. Medgyessy Ferenctől, a szobrásztól való ebben a tárgyban a szállóige:

Nem lú az fiam, hanem szobor!

Ezt mondta, mikor egy lovász számokérte egy lovas-szobrának valamelyik anatómiai elemét. A művészet mindig olyan kapcsolatban van a valósággal, amilyenben a Terápia a pszichológiával. Az a lényeg, hogy mint műalkotás, esetünkben mint film, működjön. Helyes, ha közben nem csal a szakmával kapcsolatban, vagyis annak a lényegi elemeit intelligensen és igazul válogatja ki és használja fel. De pont annyi köze van egy valódi terápiához, mint egy filmes autós üldözésnek egy igazihoz, filmes halálnak az igazihoz.

Mi hiányzik ahhoz, hogy valódi legyen?

Ahhoz semmi sem hiányzik, hogy valódinak érezzük. De ez nem terápia, hanem egy dramaturgiai konstrukció. Először is a terápia alapja, hogy ott ne legyen jelen senki más, aztán egy szeánsz nem 20-25, hanem 50-60 percig tart, és sorolhatnám.

Érdekes, hogy említi a részek hosszát, mert én személy szerint nem éreztem rövidebbnek a sorozat üléseit, pedig tudtam, hogy ez a 20 perc csak bő harmada egy valódi terápiás ülésnek.  

Persze, mert

ezek sűrítmények, filmes dramaturgiai építmények.

A Rómeó és Júlia cselekménye három napot fog át, ott sem érezzük azt, hogy nem ismertük meg annak a hetvenkét órának minden említésre méltó pillanatát, holott az előadás csak három órás. A színpad, a film így működik.

A részek végén legördülő stáblistában szerepel dr. Ferenczi Andrea neve mint pszichológiai tanácsadó. Neki mi volt a szerepe?

Ő a forgatókönyveknél volt szupervizor, akivel természetesen találkoztam és beszéltem is, de a szerepem eljátszásához nem kellett pszichológiai coaching.

Igen, ezt már jó párszor elmondta interjúkban, hogy önnek a forgatókönyv adta az alapot a karakter megformálásához, és nem volt egyéb pszichológusi mintája. Mégis annyira hihetetlennek tűnik, hogy például egy, a múltat a jelennel összekötő értelmezést hogy tud ennyire precízen, pont azzal a hangszínnel mondani, ami a tankönyvekben van megírva, anélkül, hogy erre valaki kiképezte volna. Akkor ezt tényleg intuitíven a tudattalanjából húzta elő?

Nem úgy, mint a nyulat a cilinderből, elemeztük a megszólalások attitűdjét a próbákon a rendezőkkel – itt nagyon sok próba van, ugyanannyi, mint forgatás – és a szövegkönyv tereli az embert, sugall egy magatartást, amit a színész megért, megérez és használ. Azért osztották rám ezt a szerepet, mert én alkatilag lehetnék akár pszichológus, mint hogy egy fürge, ruganyos, robbanékony fiatalember eljátszhatná, hogy ő vívó. Van bennem elemző hajlam, és természetesen a színházban is sokat foglalkozunk úgymond pszichológiával, hiszen a színpadi cselekvéseknek legfőképp lélektani okai vannak. Az, amit az ember a színpadon kimond, csak a jéghegy csúcsa.

Fotó: Bezzeg Gyula

Mi van a kimondott szó mögött?

A lényeg van ott. Miért mondja a szereplő azt, amit? Arra válaszol, ami a helyzetben van, vagy valójában másról beszél? Ez a felfedező munka a színházban alapvető, mi ezt megtanuljuk a szerepeinkre vonatkozóan, és ennyiben nekem ez ismerős terep.

Már csak azért is az lehet, mert ha jól tudom, annak idején a színészet pszichológiájából szeretett volna doktorálni. Milyen kérdéseket feszegetett volna? 

Az érdekelt, hogy mi történik velünk a színpadon, amikor szerepet játszunk. Hiszen egy tudatállapot-változásról van szó, aminek köze van mindenhez, amit a pszichológia tudománya vizsgál és ír le. Mi ez az egész, amikor elhisszük magunknak, hogy nem azok vagyunk, akik, illetve úgy teszünk, mintha ők lennénk, és részben azok is vagyunk, részben meg nem.

Tudatos és ösztönvilági szakma egyszerre a miénk.

Ezt a kettősséget hogyan lehet összeegyeztetni?

Ha a Rómeót játszó színész nem utálja annyira a Tybaltot játszó színészt, hogy meg tudná ölni, akkor nem adja át magát eléggé a szerepének, nem játszik elég jól. Ha viszont megöli, és nem a fegyelmezett, begyakorolt koreográfiát hajtja végre, akkor intézetbe való, akit meg kell gyógyítani.

Mennyire komplikált ezeket az érzéseket szétválasztania magában egy színésznek? Hogy mi az, ami a saját érzése, mi az, amit az általa megformált karakter érez?

Ezt a gyerekek is tudják. Amikor azt játsszák, hogy az egyik lelőtte a másikat, az egyik elhiszi, hogy lelőtte, a másik elhiszi, hogy lelőtték. A játék szabályai szerint meghal. Egy színjátéknak külön univerzuma van, amibe ha belépünk, megváltozik a tudatállapotunk, és az ott érvényes szabályok szerint működünk. Teljesen átitat bennünket, miközben a külvilág nem érdekel, eszünkbe se jut, és akár olyan képességeink is előkerülhetnek, melyek egyébként nem mutatkoznak. Aztán ha vége, visszaliftezünk abba a tudatállapotba, amiben általában létezünk.

Nehezebb egy olyan szerepből visszaliftezni, ami önmagára emlékezteti?

Nem, ez mindegy, nekem legalábbis. Persze amíg az ember próbál egy szerepet, hosszan keresgéli magában, hogy a karakter cselekvési és gondolkodási pályái hol vannak benne. Ilyenkor jobban igénybe veheti az a szerep, álmaiban is előjöhet, de amikor valami már repertoáron van a színházban, akkor ezzel többé nemigen foglalkozunk. Egyszerűen csak fölvesszük, majd letesszük a szerepet.

Olyasmi előfordul a színjátszásban, hogy valaki nem vállal el egy szerepet, mert úgy érzi, ő magánemberként ugyanabban az élethelyzetben van, mint a megformálandó karakter, és emiatt megterhelő lenne számára?

Igen, biztos van olyan, hogy a színész életének egy adott felülete éppen aktív állapotban van, és ez egybeesik azzal, amit a szerep kíván meg tőle. Ilyenkor mondhatja azt, hogy köszöni szépen, de nem tud ezzel most többet foglalkozni.

Fotó: Bezzeg Gyula

Önnek volt ilyen szerepe?

Nem, de láttam már ilyet.

És ha valakit megviselt egy szerep, akkor milyen szupervíziós lehetőség van?

Semmilyen.

Akkor ezt mindenki magában teszi helyre. Ez nem lehet könnyű.

Egy társulatban azért vigyázunk a másikra.

Ez mit jelent, hogy vigyáznak?

Nem haragszunk rá, ha nehezen dolgozik, ha elakad, ha nagyon igénybe veszi a munka, ha hisztis.

Önre vigyáztak már?

Persze, rám folyamatosan vigyáznak. A rendezés–játszás–igazgatás folyamatos terhelés, permanens éleshelyzet, és sokan törődnek azzal, hogy ne pörögjek túl.

Hogy lehet önre jól vigyázni?

Rám humorral, a gyengeségeimmel való szembesítéssel és egyenes beszéddel.

A gyengeségeivel Dargay is elég sokszor szembesítette magát, sőt, talán már inkább egyfajta önostorozás az, amit olykor csinál. Többször meg is kérdőjelezi, hogy mit ér az, amit ő nyújtani tud pszichológusként. Ön szerint ez az ember tudott segíteni a páciensein?

Abszolút! Képes volt utakat és felismeréseket megnyitni előttük.

Én éreztem egyfajta szeretetet és mély törődést is a részéről.

Igen, ez is benne van, és persze bele is van írva a forgatókönyvbe.

Melyik páciensnél akadt el leginkább?

Talán leglátványosabban az első évadban, a Nagy Ervin által játszott gyógyszergyárosnál.

Bevallom, azt hittem, hogy a Marozsán Erika által megformált Laurát fogja mondani.

Nem, ott tudott segíteni. Végül is Laura túllép a saját konfliktusán. Képes új életet kezdeni, új szerelembe esni, letenni azt az érzelemátvitelt, amit Dargay irányába táplált. Én inkább azt gondolom, hogy az öngyilkosságba zuhanó Máténál rekedt meg.

Akkor ön hangsúlyosnak érzi a felelősségét ebben az esetben? Csak azért kérdezem, mert nekem az volt a benyomásom, hogy a második évad szupervíziói alatt Ágnes éppen óvni próbálja az önváddal szemben.

A pszichológus felelőssége mindig felmerül ilyenkor, de persze az én szerepem nem akart neki ártani, és nem volt felelőtlen sem. Egy nagyon akut élethelyzetben lévő ember fordult hozzá, és Dargay megpróbált neki segíteni. Az mindenképp hiba, hogy érzelmileg túl közel került hozzá, azt gondolom, hogy

a pszichológus akkor tud jól működni, ha megtartja azt a távolságot, ami egy terápiában az objektivitáshoz kell.

Máté esetében elvesztette ezt?

Most természetesen egy forgatókönyvről beszélgetünk, annak olvasatairól, nem rólam. Eszerint is tudok csak válaszolni. Én azt hiszem, hogy igen.

A harmadik évad egyik vezérfonala a halállal és az elmúlással kapcsolatos szorongás, mely végig felszínen van Dargaynál. Ezzel kapcsolatban kérdezek egy furcsát: önnek mikor van ideje a halálra? Ezt azért kérdezem, mert az egyik interjújában volt egy mondata, mely szerint minden nap eszébe jut a halál. Ugyanakkor azt is mondta ebben a beszélgetésben, hogy annyi dolga van a mindennapokban, hogy nincs egy szabad fél órája, amikor csak úgy egyedül lehetne a gondolataival. Azt gondolnám, hogy az elmúlás és az egyéb egzisztenciális kérdések pont egy ilyen töprengéssel töltött fél órában ötlenek fel jobban az emberben. Vagy önnél ez nem így van?

Á, dehogyis! Ezek a gondolatok hétköznapi, konkrét élethelyzetekben jönnek. Például futok fel itt a lépcsőn, érzem, hogy jól tudok még felfutni a lépcsőn, de eszembe jut, hogy vajon meddig fogok tudni felfutni a lépcsőn, aztán rögtön az, hogy mi lenne, ha én most itt összeesnék és meghalnék? Talán csak színészi fantáziálás ez, azt hiszem, képzelgések helyzetekről. Meg, hogy vajon hogy lesz majd, amikor már nem tudok felfutni a lépcsőn? El fogom tudni fogadni? Mindezek annyi idő alatt jelennek meg bennem, amíg feljövök ide az emeletre.

Fotó: Bezzeg Gyula

Ha nem a halál, akkor mik jutnak eszébe az elvonult perceiben?

Olyankor az élet szokott eszembe jutni. Konkrétumok.  Legfőképp, hogy mit kéne megcsinálni.

Mit kéne megcsinálni?

Mindent. Haza kéne menni, együtt kellene lenni a gyerekeimmel, a feleségemmel, ki kéne takarítani, fel kéne mosni, ki kéne szedni a mosógépből a ruhát, rendet kéne rakni az íróasztalomon, el kéne olvasni azt a tíz könyvet, meg azokat a színdarabokat, amiket ott lát az asztalon jobbra. Le kellene menni a színpadra beénekelni, fel kellene hangolni a gitárt, mert biztos, hogy leeresztett két hét alatt, mióta utoljára játszottuk az Anyám tyúkját. Ma még vissza kellene hívni nyolc-tíz embert, válaszolni kéne az emailekre. Ilyesmik vannak a fejemben a nyugodt pillanatokban.

Ez az interjú, amire az előbb hivatkoztam, 2015-ben volt, de akkor ezek szerint ma sincs több ideje.

Látja, ezt az egy órát is milyen nehezen találtuk meg.

Hogy érezné magát, ha valaki egyszer megtiltaná önnek ezt az életvitelt egy hétig?

Jól. Egy teljes hétig?! Először öt napig aludnék. A maradék két napon meg nem tudom, mit csinálnék, talán ébredeznék. Biztos, hogy jól érezném magam.

Mikor volt utoljára ilyen időszaka?

Nyáron. Bár akkor átépítettük a színházat, és minden nap kellett kicsit dönteni dolgokban, meg örülni dolgoknak, meg idegeskedni dolgokon, de azért nyáron mindig teremtek magamnak egy üres hónapot.

Van olyan tevékenység egyébként, ami képes teljesen kiszakítani a munkából?

Nemigen.

Dargay például futott. A futás klasszikusan egy ilyen tevékenység tud lenni.

Ja, tényleg, hát van egy gyakorlatsorom, amit minden reggel letolok, de az is egyfajta visszaszámlálás a munka elé. Egy mantra, ami megint csak percre pontosan be van osztva.

Fotó: Bezzeg Gyula

Tehát futni nem szokott?

Nem szeretek. 

Az csak a szerepnek szólt ezek szerint.

Igen. Nincs is futócipőm.

És focizni?

Nyáron egyszer-egyszer focizok, de nem járok, meg hát főleg nem is tudok.

Egy kicsit közeledve az időnk végéhez, nagyon örülnék, ha a szüleiről is esne egy pár szó. Különös tekintettel, mert az édesapjáról, aki festőművész volt, viszonylag gyakran kérdezik. Ellenben az édesanyjáról keveset hallottam. Megosztható, hogy mi az Mácsai Pál személyiségében, amit az édesanyjától hoz?

Ez érdekes kérdés. Mondjuk az, hogy hogyan kell családfőnek lenni, és ezt-azt praktikusan intézni, az csak az édesanyámtól jöhet.

Apám például életében nem vásárolt be. Illetve egyszer. Nem vicc, egyszer!

Nem volt közértben. Történt egyszer, hogy anyám kórházban volt, mi pedig mentünk apánkhoz a bátyámmal, hogy jöttünk bevásárolni, mire van szüksége. Azt felelte: „De hát én bevásároltam.” „Hogy Te?” – kérdeztük megdöbbenve. „Persze, lementem a boltba, vettem tejet meg ilyesmit” – válaszolta. Ez volt „az alkalom”.

Akkor végül is egyszer járt…

Hát igen, de ez inkább demonstráció volt, szóval ez az állandó „csinálhatnéki frász” egyértelműen az anyámtól jön, ő bonyolította praktikusan a család életét. A nyüzsgés, a szervezősdi, hogy mindenhol jelen kell lennem, mindenhez hozzá akarok szólni, ez az anyám. Az elemző, a kitaláló, a töprengő, az intuitívabb részem lehet az apám öröksége. Talán.

Olvastam, hogy éjszakába nyúló beszélgetéseik voltak az édesapjával. Miről beszélgettek?

Mindenről. Politikáról nagyon sokat, emberi viselkedésről, irodalomról, zenéről, egymásról. Arról, hogyan élünk, mi fontos és mi nem fontos.

Pszichológiáról esett szó?

Igen, arról is.

Ő mennyire volt pszichologizáló alkat? A művészetében hangsúlyt fektetett az önelemzésre?

Hogyne! Nagyon is!

Fotó: Bezzeg Gyula

Az édesanyjával is voltak ilyen beszélgetések?

Igen, vele is mindenről lehetett beszélni, de ő emocionálisabb alkat volt.

Az ön művészetében hogyan jelenik meg mindaz, amit az édesanyjától, illetve édesapjától kapott? Már ha nem túl általános ez a kérdés…

Az, de ez nem baj, mert ennél konkrétabban nem is lehet feltenni. Válaszolni sem tudok rá annál konkrétabban, mint előbb. Talán olyan ez, mint hogy ismerem a sárga szín természetét is, meg a kékét is, de amikor összekeverem, zöld lesz belőle, ami már önmagában érdekes vagy unalmas.

Zárásként egy kis jövőbe révedésre invitálnám: hol látja magát öt év múlva?

Nem szeretném, ha ugyanabban a szituációban lennék, amiben ma. Muszáj, hogy valamilyen módon helyzetet teremtsek arra, hogy azzal is foglalkozzak, amivel eddig nem. Adódik a kérdés, hogy ez mi? Tulajdonképpen nem tudom megmondani. A napi rutin rendjén van, ez a dolgom. Ezzel együtt azt érzem, hogy visszatart olyan dolgoktól, amikkel szintén foglalkoznom kellene. Erről két év múlva kell döntést hozni, ami messze is van, közel is. Majd meglátom.

Mégis csak felmerült bennem további egy kérdés. Belefér? 

Persze, mondja csak.

Ha a nappali, tudatos működésének ennyire része a színház, akkor kifejezetten érdekelne, hogy éjszaka, amikor a tudatos rész kikapcsol és a tudattalané a főszerep, olyankor megjelenik-e munka? Arra akarok kilyukadni, hogy szokott-e a színházzal álmodni?

Nem nagyon. A szorongó álmokban jelenik meg olykor, főleg olyan dolgok kapcsán, amik nem az én elsődleges terepemhez, a színpadhoz tartoznak. Például, hogy rendben van-e a munkaidő-beosztás és a túlóra-elszámolás. Meg amikor valamilyen méltánytalanság ér, vagy emberi vacaksággal találkozom, ami szerencsére ebben a színházban ritkán fordul elő, arról is szoktam álmodni. Az is előfordul, hogy amikor készülök egy szerepre, akkor egyet-egyet álmodom, és szeretem is ezeket a szürreális összekapcsolásokat, amik ilyenkor megjelennek. Volt is egy álmom nem olyan régen, csak persze elfelejtettem. Pedig még el is mondtam bent, és röhögtünk rajta a társalgóban.

Fotó: Bezzeg Gyula

Most már nagyon kíváncsi vagyok.

Valami… hogy is… Ja igen! Azt álmodtam, hogy játszunk a színpadon, előttünk a nézőtér, amit mi a színpad erős fényei miatt feketének látunk, ahogyan egyébként nálunk a valóságban is az. Álmomban az egyik kolléga ment ki épp színpadról, de közben rossz végszót adott, mire én utána fordultam. Aztán visszafordultam, de addigra

üres volt a nézőtér, és fehér. Tök üres és hófehér.

Amikor utána fordultam, teli volt, és fekete, de a visszafordulásra már senki sem volt ott, és kifehéresedett. Ez bizonyára szimbolikus és mindenképp groteszk kép. Gondolom, a megfejtése a színében van. Hogy a proszektúra jelent-e meg ebben a képben, esetleg egy havas táj, mint az elvágyódás szimbóluma? Ne adj Isten elrontottuk a színházat és nem feketére kellett volna festeni a nézőteret, hanem fehérre? Önre bízom…

Mindenképpen gondolkodni fogok ezen.

Legyen szíves! Az Anyám Tyúkja 2.-t játszottuk, és a kollégám József Attila A Dunánál című versét mondta, (nem Nagy Zsolt, aki az előadásban mondja, ez is érdekes), de az utolsó négy sort összevissza mondta, nem is az eredeti szöveget. Ekkor fordultam utána, és arra gondoltam, hogy ezt a nézők most nyilván észrevették, hiszen az sláger, hogy „… A harcot, amelyet őseink vívtak / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” De nem így mondta, hanem valamit magáról mondott, én meg gondolkodtam, hogy mondjam-e el jól ezt a négy sort, esetleg az egész verset, vagy ne foglalkozzam vele tovább. És mire eldöntöttem, hogy akkor inkább elmondom az egészet, és visszafordultam, addigra senki sem volt a nézőtéren. Csak fehér székek, fehér falak, fehér padló. Erre fel is ébredtem. Jó, nem?

A fotókat Bezzeg Gyula készítette. 

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző pszichológus, pár-és családterapeuta jelölt. Gyakorló szakemberként elsősorban gyermekterápiákkal, másodsorban pár- és családterápiákkal foglalkozik. Főbb érdeklődési területei közé tartoznak a kötődéselmélet és a pszichoterápiák különböző ágazatai, illetve a művészetek és a lélektan kapcsolódási pontjai.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ