Hirdetés

Sokszor hiába vagyunk mindenkinél fortélyosabbak, intelligensebbek és kreatívabbak, egyszerűen megrekedünk valahol a problémák megoldása felé vezető úton. Naphosszat tudunk ekkor azon ruminálni (vagyis mentálisan rágódni), hogy mit és hogyan kellene, vagy épp nem kellene csinálni. Pedig a cél ott lebeg előttünk, csak rosszul akarjuk megközelíteni. Cikkünkben éppen ezért bemutatjuk a sikeres problémamegoldás legtipikusabb buktatóit. Vedd észre őket!

Hirdetés

Amikor elakadunk egy kifejezetten nehéz feladat megoldása közben, rendszerint azt a hibát követjük el, hogy elköteleződünk egy nem megfelelő (általában az elsőként eszünkbe jutó) stratégia mellett, amitől aztán egyszerűen képtelenek vagyunk elszakadni. Újra és újra végigmegyünk ugyanazon az útvonalon, s még csak észre sem vesszük, hogy teljesen feleslegesen erőlködünk. Mindenképp érdemes tehát megismernünk azokat a kognitív korlátokat, amelyek azon a bizonyos (logikailag meddő) útvonalon tartanak.

Ha az agy beáll, a keresés leáll

Talán mindannyiunkkal megesett már a középiskolai évek folyamán, hogy pontosan úgy akartuk megoldani a matematika dolgozat egyik feladatát, ahogyan azt korábban jó alaposan begyakoroltuk már. Csakhogy hiába osztottunk-szoroztunk, egyszerűen nem akart kijönni a helyes megoldás. El sem olvastuk rendesen a szöveget, csak nekiestünk a problémának aszerint a séma szerint, amit egyszer már az agyunkba véstünk. Kétségbeesett számítások egész sora után jöttünk csak rá, hogy ennek a bizonyos feladatnak nem ugyanúgy kellett volna nekilátnunk, mint a tankönyvben szereplőknek… Mi volt hát a baj velünk?

Egyszerűen nem volt megfelelő a mentális beállítottságunk!

Ez a kognitív pszichológiai fogalom azt a jelenséget szemlélteti, amikor agyunk sikeresen „rááll” ugyan egy helyesnek vélt megoldási módra – de sajnos nem az éppen nekünk kellőre, hanem egy teljesen rosszra. Csakhogy az elménknek erről nincs igazán tudomása, így minduntalan belekezd ugyanabba az eredménytelen procedúrába. Úgy vélekedik ugyanis, hogy mivel az eredeti stratégiának jónak kell lennie, éppen ezért a megoldáskeresési folyamatnak nem az egészével, hanem az egyik pontjával lesz csak probléma. Ezt a kis hibát akarjuk újra meg újra felkeresni és kijavítani – csakhogy hiába!

Hasonló a helyzet akkor is, amikor emberekre akarunk hatni, ám nem ismerjük fel, hogy aktuális partnerünket nem lehet ugyanúgy meggyőzni, megvigasztalni, felvidítani vagy épp felbosszantani, mint a korábbiakat. Ahogyan a matematikai feladatokat, úgy az emberi kapcsolatokat is mindig egy picit eltérően kell kezelnünk (amint azt az adott szituáció megköveteli tőlünk). Fel kell ismernünk, ha valakihez vagy valamihez nem a megfelelő mentális beállítódással közeledünk, s meg kell változtatnunk azt, ha szükségszerű. Hogyan? Nos, emlékeztessük magunkat, hogy nem létezik egyetlen „Helyes Út”,

biztosan kell még lennie további (rejtett) alternatíváknak.

Amikor nem pszichoszexuálisan fixálódunk…

Az előbb részletezett jelenség egyik különleges formája az az eset, amikor kötjük az ebet a karóhoz: nekünk márpedig csavarhúzóra van szükségünk – s közben nem jövünk rá, hogy azt a bizonyos csavart akár egy közönséges pénzérmével is megszoríthatnánk. A kognitív pszichológusok funkcionális fixálódásnak hívják ezt a fajta mentális akadályt. Ilyenkor szó szerint rögzül a fejünkben egy adott dolog funkciója, s képtelenek vagyunk felismerni tőle, hogy azt egészen más célokra is tökéletesen felhasználhatnánk. A pénz elvégre csakis a különféle termékek és szolgáltatások kifizetésére használható… Vagy mégsem?

Ne ragadj le a legalapvetőbb funkcióknál!

Ez a fajta fixálódás történik akkor is, amikor emberi kapcsolatainkat egy-egy bizonyos célra tekintjük csak alkalmasnak. Egyik barátunkkal mindig szakmai ügyeket vitatunk meg, egy másikkal pedig állandóan érzelmi témákról beszélgetünk. Az sokszor még csak fel sem merül bennünk, hogy szívünket akár egyik munkatársunk előtt is őszintén feltárhatnánk, vagy hogy elméleti kérdésekkel akár laikus nagynénékhez is fordulhatnánk. Márpedig az emberek legalább annyira „multifunkcionálisak”, akárcsak az egyes tárgyak. Nem szabad a segítségkérés lehetőségét csak azért elszalasztanunk, mert valakit valamire alkalmatlannak tartunk.

Elvégre sosem tudhatjuk, hogy kitől fog jönni az a bizonyos sugallat!

Merd átlépni saját korlátaidat!

Gyakran érezzük úgy, hogy a külvilág mindenféle kellemetlen törvényt, szabályt, tiltást és tabut rak elénk, melyek miatt végül kész akadálypálya épül körénk. Ez a tapasztalat sok szempontból persze valóban érvényesnek tekinthető, csakhogy korántsem mindig és messze nem az élet minden egyes területén. Legtöbbször ugyanis nem mások, hanem mi magunk állítunk szükségtelen korlátokat elméleti mozgásterünk köré. Olyan irracionális feltételezések ezek, amelyeket annyira magától értetődőnek vélünk, hogy a megkérdőjelezésük fel sem merül bennünk.

Ilyen például az, amikor valaki néhány kudarc után úgy dönt, hogy neki egyszerűen semmi tehetsége a fizikához vagy épp a rajzoláshoz. Úgysem fogja megérteni vagy jól csinálni, ennélfogva minden további próbálkozással nyugodtan felhagyhat. Mindez aztán később olyan erős korlátozottsággá fajulhat, amely sokkal kellemetlenebb szituációkat is okozhat. Az az ember például, aki úgy véli, hogy neki semmi érzéke a barátkozáshoz, tényleg magányos maradhat – hiszen a saját maga szabta keretek közül meg sem próbál kilépni majd.

Ha te hozod létre a keretet, akkor neked is kell kilépned belőle!

Ezek az akadályok márpedig a legtöbb esetben teljesen alaptalanok. Gondoljunk csak bele, mi lett volna Albert Einsteinből, ha elhiszi magáról, hogy ő tényleg nem ért a természettudományokhoz – pusztán azért, mert iskolásként bukásra állt matematikából. Ha bizonyos légből kapott „előjelek” alapján vagy a kezdeti kudarcok miatt körülbástyázzuk magunkat, akkor a végsőkig megnehezíthetjük probléma-megoldási folyamatainkat. Ehelyett higgyünk inkább a „próba-szerencse” lehetőségében, vagyis ne tekintsünk mindent magától értetődőnek és eleve adottnak. A világ szerencsére nem ennyire rugalmatlan. „Gondolkodj a dobozon kívül!” – tanácsolják a pszichológusok.

 

Felhasznált szakirodalom:

Zimbardo, P. G., McCann, V., & Johnson, R. L. (2017). Pszichológia mindenkinek 2. – Tanulás – Emlékezés – Intelligencia – Tudatosság. Libri Kiadó, Budapest.

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző pszichológus, a Mindset szervezeti tanácsadója, valamint a szaklap Kapcsolataink rovatának szakújságírója. Pszichológia alapképzését az ELTE-n, mesterképzését pedig a BME-n végzte munka- és szervezetpszichológia szakirányon. Fő érdeklődési területei: az önismeret, a kreativitás, a vezetés és a mentális egészség.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ