Fiatalság, bolondság” – tartja a mondás. Minden generációnak megvan a maga sajátossága: a tinédzserekre leginkább az élménykeresés, a lehetőségek megragadása és a világ felfedezése a jellemző. Miért viselkednek a fiatalok vakmerően? Valóban magyarázható a jelenség annyival, hogy még fejlődésben vannak? Hová tűnik ez a fajta tapasztalatszerzési vágy az idő múlásával? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Már az ókorban is megjelent a carpe diem-elv, gondolata, azaz hogy éljünk a mának, ragadjuk meg a lehetőségeket,

hozzunk ki mindent
az adott napból,

hiszen ki tudja, lesz-e még következő. Ez az életérzés leginkább a fiatal generáció tagjait jellemezi, akik szeretnek mindent kipróbálni, megtapasztalni, s ennek szolgálatában akár a saját testi épségüket is kockáztatják.

A „ragadd meg a napot” életfelfogás nemzedékről nemzedékre megjelenik, ennek modern értelmezése a nemrégiben szárnyra kelt YOLO, azaz „egyszer élünk” szemlélet is.

Az extrém sportok – épp úgy, mint ahogyan a drogok, az alkohol, vagy a szerencsejáték – könnyen válhatnak addiktívvá számunkra (Héjjas, 2006).

Élményekre éhezve

Korábban úgy tartották, hogy a fiatalkori vakmerő viselkedés pusztán a hormonok játéka. Később született egy elmélet, mely szerint a prefrontális kéreg lassú fejlődésével és annak az agyi jutalmazóközponttal való gyenge kapcsolatával magyarázható ez a viselkedés. Egy új tanulmány szerzői szerint azonban a fiatalkori merészség arra vezethető vissza, hogy

minél többet szeretnének
tanulni a világról.

Az ifjúkori kockázatvállalás serdülőkorban éri el tetőfokát. Ennek ellenére kutatók megfigyelték: az, hogy valaki élménykereső, nem jelenti azt, hogy minden tekintetben ilyen jellegű viselkedést mutat. Attól, hogy valaki szeret repülőgépekből kiugrálni, esetleg kétszázzal hajtani a sztrádán, nem feltétlenül él drogokkal vagy megy el kaszinózni. Mi több, a megnövekedett dopamin szint – mely épp az élménykereső viselkedésért lenne felelős –, támogatja a kontrollgyakorlást magunk felett, illetve a tapasztalatainkból való tanulást (Romer, Reyna és Satterthwaite, 2017).

Az a bűvös első…

Mindenki emlékszik arra, hogy milyen volt az első csókja vagy az első randevúja. Tudjuk, hogy görcsölt a hasunk az első fontos vizsgánk előtt, s fel tudjuk idézni, hogyan éreztünk magunkat, mikor először vezettünk autót.

Minél fiatalabb valaki,
annál több „elsőt” tud átélni.

Ezeknek a megtapasztalása pedig rendkívül fontos a későbbi életükre nézve. Ráadásul azzal, ha több dolgot éltünk már át, tapasztaltabbnak érezzük magukat a koruknál, s gyakran kortársaink is fel fognak nézni ránk emiatt.

Bizonyos emlékekre – melyek fontosak számunkra –, sokkal részletgazdagabban és sokkal több ideig emlékszünk.

Mondhatjuk, hogy az ifjúkori felfedezés gyakran tévútra vezet: a fiatalok drogokkal kísérleteznek, túl gyorsan vezetnek, feszegetik a határaikat. Ám legtöbbször ezek a tettek is az élménykeresésre vezethetőek vissza, mivel tudni akarják, milyen érzés ezeket kipróbálni.

Természetesen szülőként az a dolgunk, hogy ne hagyjuk veszélybe kerülni őket, azonban jó, ha a gyermek néhány dolgot a saját hibájából tanul meg. Ekkor ugyanis jobban rögzül bennük, hiszen nem egy anyu által tiltott tevékenységként tekintenek rá, hanem a rossz tapasztalatra fognak visszaemlékezni. Sőt, egy magyar kutatás azt is kiderítette, hogy amennyiben előzetes negatív tapasztalatunk van valamivel kapcsolatban, még akkor is sokkal kevésbé leszünk kockázatvállalóak, ha nagy nyeremény ütheti a markunkat (Kóbor és mtsai, 2015).

Hibázz, s tanulsz

Jól mondják azt is, hogy hibáiból tanul az ember. Egy alternatív modell szerint ugyanis rendkívül fontosak számunkra ezek a negatív élmények ahhoz, hogy megfelelően fejlődjünk. Segítik számunkra eldönteni, hogy mennyire viselkedhetünk bátran egy adott szituációban, s ezáltal adaptív viselkedésnek bizonyul.

A felnőttkori kockázatkerülést általában azzal magyarázzák, hogy több a vesztenivaló. Ha párunk, gyermekünk van, akiket nem hagyhatunk magukra, nem is tűnnd túl érett gondolkodásnak, ha úgy viselkednénk, mint huszonéves korunkban.

Azonban a veszély elkerülése azt is jelzi számunkra,
hogy felnőttünk,

s képesek vagyunk racionális döntéseket hozni. Nem hiába mondják azt az idősebbek, hogy ne házasodjunk túl korán, ne siessük el a gyermekvállalást és jól gondoljuk át, hogy mihez is szeretnénk kezdeni az életünkkel. Ezeket a kérdéseket ugyanis még egy felnőtt embernek is nehéz megválaszolnia saját maga számára, s még inkább annak, aki még élményekre szomjazik, s nehezen tudja eldönteni, hogy mi jelent számára veszélyt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ