Hirdetés

Minden párkapcsolat elérkezik arra pontra, amikor a partnerek között konfliktus alakul ki az egymásban kevésbé kedvelt tulajdonságok kapcsán. Ezek hasonlóságainkból és különbözőségeinkből is fakadhatnak, és sajnos elmérgesedett állapotokhoz vezethetnek. Fejlődésünk mércéje gyakran a változásra való képességünk. Hogyan kezdhetünk bele kapcsolatunk megmentésébe azonban akkor, amikor egyikünk sem képes a változásra? Mit jelent az elfogadás, és hogyan válhat a változás hordozójává? Illés Eszter szexuálpszichológus írása.

Hirdetés

Párválasztásunk során kulcskérdés, hogy milyen mértékben tudjuk egymást megerősíteni. A választás alapja a kapcsolatból nyerhető tényleges és várható megerősítések mérlegelése, melyek a partnerek közötti hasonlóságokban és különbözőségekben egyaránt gyökerezhetnek. A hasonlóságoknak köszönhetően például bizonyos kérdésekben egy véleményen vagyunk, valamint könnyebben hozunk közös döntéseket. Továbbá hasonló élményeket keresünk, melyeket ezáltal úgy élhetünk át közösen, hogy mindketten élvezzük ezeket, gyarapodunk tőlük. A különbözőségeink sem ítélik halálra a kapcsolatunkat pusztán létezésük miatt. Biztos ismerős többünknek az az érzés, amikor pont attól volt inspiráló egy beszélgetés, mert a párunk más nézőpontot képviselt, vagy amikor úgy érezzük, kiegészít bennünket a másik olyan területen, ahol mi kevésbé vagyunk komfortosak.

„Kezdetben imádtam, hogy ő olyan társasági ember. Nekem is segített feloldódni emberek között. Ma nem bírom elviselni, hogy szinte minden hétvégén vendégeink vannak.”

Téged idegesített már valami valaha a párodban?

Naná. Noha a párkapcsolatok kezdetén természetes a különbségek minimalizálása. Igyekszünk egymásra jó benyomást tenni azzal, hogy énünk megnyerő oldalát hangsúlyozzuk, valamint nem esik nehezünkre alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni.

Ez a fokozott tolerancia a kapcsolat előrehaladtával azonban kifárad,

ugyanis egyre több helyzetben ismerjük meg a másikat, amikor különbségeinket már nem tagadhatjuk. S óhatatlanul találkozunk partnerünk azon tulajdonságaival, amelyek számunkra kevésbé vonzóak, akár az összeférhetetlenség érzését is kelthetik. Az illeszkedésbeli zökkenők a hasonló tulajdonságokból is fakadhatnak. Ami kezdetben vonzó volt, az később akár idegesítővé is válhat a másikban éppen attól, hogy már az árnyoldalával is szembesülünk. A genetikai és hozott mintáink sokszínűségéből kifolyólag pedig egyébként is kicsi az esély arra, hogy mindig ugyanazt, ugyanakkor és ugyanúgy akarjuk. Az összeférhetetlenségek minimalizálódhatnak, elmérgesedhetnek vagy akár újak bukkanhatnak fel a közös és egyéni tapasztalatok következtében.

Ha ezeket nem sikerül optimálisan kezelni a feleknek, a konfliktus mélyül. Az összeférhetetlenségre adott reakció lehet sértődés, elzárkózás, erőszakos viselkedés, hallgatás stb. Mivel érzik, hogy valami egyre inkább nincs rendben kettejük között, próbálják megérteni, hogy mi lehet az oka a civakodásnak. Ez pedig gyakran abba torkollik, hogy

felelőst keresnek, aki általában a másik.

Ebben az állapotban könnyen kezdik minősíteni egymást, s így sorra halmozzák a fájdalmakat azzal, hogy egymást bántják. Mindeközben komoly energiát áldoznak önmaguk védelmére, a harag és a sértődöttség pedig megakadályozza őket abban, hogy olyan megerősítésekkel jutalmazzák a másikat, melyeket addig a konfliktustól függetlenül meg tudtak egymásnak adni.

A konfliktus polarizálódása során az elviselhetetlen különbségek a valóságosnál sokkal nagyobbnak mutatkoznak.

Hol a változás az elfogadásban?

Amikor párkapcsolati krízisbe kerülünk, gyakran azt gondoljuk, hogy ha nem változtat valaki (általában a másiktól várjuk ezt), a kapcsolat halálra van ítélve.

„Mi van azonban akkor, ha (még) nem vagyunk képesek, hajlandóak változni?”

– teszik fel a kérdést Neil Jacobson és Andrew Christensen párterapeuták, akik az integratív párterápiás módszerükben kiemelt fontosságot tulajdonítanak az elfogadásnak. Úgy gondolják, ha nincs együttműködés, nyitottság az alkalmazkodásra, kompromisszumokra, nem sokra megyünk a változások forszírozásával. Amikor ezek az erőfeszítések beleütköznek az összebékíthetetlen különbségekbe, nem marad más, mint az elfogadás elősegítése. Elfogadása annak, amely első hallásra elfogadhatatlan.

Az elfogadás definíciója szerint kedvező fogadtatást, a felkínált dolog átvételét jelenti. A köznyelvben sokkal inkább a lemondás, a behódolás, engedékenység jelentésének hordozója. Az elfogadás ugyanakkor nem a status quoba való beletörődésről szól. Az egyik komponense a probléma olyasfajta átfogalmazása, amely által az a változás hordozójává válhat. A konfliktusokat nem kiirtani kell, hiszen a nehézségek mentén szorosabb, meghittebb kapcsolat alakítható ki. A másik komponens, amikor feladjuk az egymás megváltoztatásáról szóló küzdelmünket.

Feladni a törekvést, hogy ideálisra szabjuk a partnerünket,

mindkét fél számára felszabadító lehet. A megváltoztatni vágyó fél másra koncentrálhatja azt az energiát, amellyel addig egy megnyerhetetlen küzdelemben erőlködött, a partnere pedig felszabadul a nyomás alól, amely védekezésre kényszerítette.

Feladni a törekvést, hogy ideálisra szabjuk a partnerünket, mindkét fél számára felszabadító lehet.

Azzal, hogy nem akarjuk megváltoztatni egymást, kialakul egy új kontextus a kapcsolatban, s tulajdonképpen ez segíti elő a változást. Mivel a felek eddig csak azt látták, hogy nem tudnak megfelelni, nem elég jók a másiknak, a harag, sértődöttség és visszatámadás védőburkában léteztek. Amint erre nincs szükség, van rá energiánk, a figyelmünknek kapacitása, hogy észrevegyük, hogy a másikban milyen érzést kelt a mi viselkedésünk, miért cselekszik úgy, ahogy. Ebben az empátiás helyzetben, ahol mindkettőnk sérelme kölcsönös elismerést nyer, könnyebb változást kezdeményezni. A kemény támadások enyhülésével sérülékeny oldalunkat láthatja meg a partnerünk. Így sokkal könnyebb együttérezni és mérlegelni a viselkedés másikra gyakorolt hatását.

Fontos észrevennünk ezekben a megterhelő helyzetekben, hogy nem egymás, hanem a probléma ellen célszerű küzdenünk. Az elfogadást célzó tevékenységre azért van szükség, hogy kezelni lehessen az összeférhetetlenségeket. A cél az intimitás elősegítése. Megtanuljuk ugyanis, hogy hogyan lehet elviselni azokat a dolgokat a másikban, amelyeket legszívesebben megszüntetnénk benne. Jacobson és Christensen módszere nem elfogadást hirdet, pusztán úgy segít szemlélni a kapcsolatot, hogy a partnerek tisztázhassák a jövőre vonatkozó nézeteiket.

Nem kell mindent elfogadni. Igenis van, ami elfogadhatatlan: az erőszak és a bántalmazás például semmilyen körülmények között sem elfogadható. Az elfogadható dolgokról azonban születhet egy közös elképzelésünk. Ebben a szemléletben a terapeuták úgy teremtik meg az elfogadás és a változás alapját szolgáló légkört, hogy éppen annyira fogadják el a párt, amennyire ideális esetben nekik kellene egymást. Nem kell azonban feltétlenül párterápiába menni, hogy ezzel az attitűddel kezdjük el vizsgálni visszatérő konfliktusainkat a párunkkal, és megtapasztaljuk, hogyan hat ez ránk.

 

Felhasznált szakirodalom:

Jacobson N. S., Christensen A. (2009). Integratív párterápia. Az elfogadás és változás módszere. Budapest, Animula Kiadó

Jacobson N. S., Christensen A., Prince, S. E., Cordova, J., Eldridge, K. (2000). Integrative Behavioral Couple Therapy: An Acceptance-Based, Promising New Treatment for Couple Discord. Journal of Consulting and Clinical Psychology. Vol. 68, No. 2. 351-355

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző szexuálpszichológiai szakpszichológus, munka- és szervezetpszichológus, relaxációs tréner jelölt, a Mindset Pszichológia szakújságírója. Négy és fél éve dolgozik multinacionális nagyvállalatnál humánerőforrás területen. Továbbá szexuális elakadásokkal való megküzdésben támogatja a hozzáforduló egyéneket, párokat pszichológiai tanácsadás keretei között.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ