Hirdetés

Amikor egy sportoló vagy egy, a fizikai erejéből megélő, alkotó embert baleset ér, átmeneti vagy maradandó sérüléseket szenved, egyértelmű mindenki számára, hogy ez milyen tragikus veszteségekkel jár. Amikor azonban nem fizikai, hanem szellemi sérülés ér egy művészt, elsőre nem is feltétlenül gondolnánk, mekkora csapás ez számára. Hiszen továbbra is képes alkotni, nem igaz? Hát nem mindig, s William Utermohlen amerikai festő példáján keresztül láthatjuk, milyen pusztító ereje lehet egy mentális betegségnek.

Hirdetés

William Utermohlen 1933-ban született Philadelphiában. 1951 és 1957 között a pennsylvaniai Academy of Fine Arts tanulója volt, majd az oxfordi Ruskin School of Art hallgatója lett. 1962-ben Londonban telepedett le, itt ismerkedett meg leendő feleségével, Patricia Redmond művészettörténésszel. Portrékat, csendéleteket, rajzokat és hat tematikus festményciklust készített.

A diagnózis

Utermohlennél 1995-ben diagnosztizálták az Alzheimer-kórt. Ez egy, a Parkinson-kórhoz hasonló

krónikus degeneratív betegség,

mely az emlékezeti és egyéb kognitív funkciók beszűkülésével, magatartásváltozással, demenciával, majd gyors lefolyású biológiai leépüléssel jár. A betegséget először 1907-ben írta le Alois Alzheimer német ideggyógyász, de kiváltó oka lényegében nem ismert. Számos feltételezés létezik azonban erre vonatkozólag, melyek többek között anyagcsere-zavart, immunológiai eltéréseket vagy éppen szocio-ökológiai tényezőket tartanak felelősnek a kórért. Az Alzheimer-kór jellemző tünetei többek között a memória- és koncentrációs zavarok, az idő- és térbeli mentális reprezentáció dezorganizációja, a tárgyfelismerési nehézségek, a döntési és mozgástervezési képtelenség, a tiszta gondolkodás és döntési képesség fokozatos eltompulása. Az Alzheimer-kóros beteggel való együttélés rengeteg türelmet igényel. Azok, akiknek Alzheimer-kórjuk van, illetve azok, akik gondozzák őket, támogatást és rengeteg szeretetet igényelnek a családjuktól és barátaiktól.

Érthető tehát, miért különösen tragikus ez a kór egy művész számára, hiszen előrevetíti fokozatos leépülését és a munkaképtelenné válását. Utermohlen a diagnózis után vágott bele egy utolsó sorozat elkészítésébe, melyben önarcképekkel próbálta megörökíteni a vele történteket, minél jobban megérteni és kifejezni betegségét. Ezeket a képeket 1995 és 2000 között alkotta, és tragikusan kifejező módon lehet végigkövetni rajtuk a festő leépülését, testi, szellemi és művészi hanyatlását.

A diagnózis után

Blue Sky című 1995-ös kéutermohlen_1995_blue_skies_oil_on_canvas_152x122cm_bobpe a tragikus diagnózisról tanúskodik. A kép teljesen kimerevedett, megállt az idő, nincsenek tettek, szavak, csak a mindenen eluralkodó döbbenet és kétségbeesés. Itt a vég, megszületett az ítélet, a szörnyű végzet immár elkerülhetetlen. A festő úgy kapaszkodik asztalába, mint egy hajótörött a roncsokba. Hogy folytatni tudja, valamilyen formában ábrázolnia kell az őt ért tragédiát, meg kell próbálnia elbeszélni az elmondhatatlant. Tisztában van azzal, mit jelent ez a kór, hogy visszafordíthatatlan betegséggel áll szemben.

Ekkor vág bele utolsó, önarcképekből álló sorozatába, hogy valamilyen módon visszanyerje tapasztalatát a jelenlétről, létezésének valóságáról, bármennyire is tragikus és ijesztő ez. Festői stílusa drasztikusan megváltozik a diagnózis után: a rettegés, a szomorúság, a harag és a beletörődés lesznek az uralkodó érzelmek, ahogy az alkotó próbálja felvenni a harcot a rajta eluralkodó demenciával szemben. Az alkotás tempója is felgyorsul, gyorsabban kell elkészülnie a képekkel, a korábbi összetettség és aprólékosság eltűnik, helyükbe elnagyoltabb vonások kerülnek.

Képein keresztül mi is részesei lehetünk annak a borzasztó folyamatnak, mely során William Utermohlen napról napra követi, ahogy

apránként egyre jobban eltűnik, semmivé válik.

Tekintete kiüresedik és eltompul, pupillája egy vak folttá válik. A portrék egyre határozatlanabbá válnak, bizonytalanság sugárzik róluk. Elnagyolt formák és deformált alakok veszik át az uralmat. Fokozatosan szétcsúszik az arc, a fej kiválik a kontextusból, eltorzul és magába fordul. A korábbi részletgazdagságnak és kidolgozottságnak, a személyes tárgyaknak, a környezetnek nyoma sincsen. Ahogy az Alzheimer egyre inkább magával rántja, Utermohlen végül már festeni sem tud, rajzolni próbál még, de a drámai leépülés így is megmutatkozik. Önarcképein egy darabig még látható a festőállvány, mely keretet és kapaszkodót adhat az alkotónak, de a festő képességeinek hanyatlásával ez is eltűnik. 2000 és 2002 között készít még néhány ceruza rajzot, majd kénytelen végleg felhagyni az alkotással. Családja és barátai ápolják, 2004-ben bekerül egy otthonba, majd 2007. március 21-én a londoni Hammersmith kórházban hal meg.

Íme az utolsó önarckép-ciklusának képei:

Öröksége

Utermohlen példáján keresztül is jól láthatjuk, mennyire tragikus ez a kór, és mennyire tehetetlen vele szemben mind az elszenvedője, mind annak környezete. Ráadásul az Alzheimer-kóros beteg kifejező képessége is drasztikusan romlik, így állapotát, a kór lefolyását még nehezebb nyomon követni. A festő munkássága, utolsó önarckép-ciklusa nagyon gazdag információforrás lehet a számunkra, hiszen valamivel közelebb kerültünk ahhoz, mi is történik a kór betegeivel, hogyan élik meg a mindennapokat.

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző magyar szakos bölcsész, a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakos hallgatója, life- és art coach, művészetterapeuta-jelölt. A Mindset szakújságírója és lektora. 2014-ben végzett a BKF újságíró szakképzésén.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ