Amikor az emberek abban akarnak hinni, hogy világuk igazságos, és abban nem történhetnek rossz dolgok velük és szeretteikkel, az empátia húzza a rövidebbet. Miért hibáztatjuk még mindig az áldozatokat, mi a pszichés háttere, és hogyan lehet legyőzni? De legfőképp: mi a baj a #metoo-mozgalommal? Nem, nem minden férfi gonosz, és nem minden nő áldozat. Szabadi Dorina véleménycikke.

Már lassan egy hónapja tartja a közbeszéd és a média a #metoo-mozgalmat napirenden, polarizált morális pánikot eredményezve. A társadalom éles, ellentétes véleményeket formál ugyanarról a tragikus helyzetről, azaz kiszolgáltatott nők és férfiak ellenséges és megalázó környezetben kényszerítés áldozatai lesznek, mely kényszerítésnek, ha nem hódolnak be, büntetést kapnak: még több erőszakot kell elszenvedniük, megfosztják őket becsületüktől, és az indulatos nép ezek után még jól meg is hurcolja őket.

„Mert megérdemlik”.

De ki érdemli meg?

Pár hangos vélemény szerint az áldozat. Biztos provokált; kérte magának; nem kellett volna beszélnie vele, bemennie egy terembe, beülnie egy kávéra, így öltözködnie, buliba mennie. Léteznie attól még szabad? Ezek után nem csoda, ha az áldozat magában keresi a hibát, bűntudatot és szégyent érez. Kissé abszurd, hogy még mindig nem az elkövetőről beszélünk, hanem arról, aki az erőszakot elszenvedte.

A #metoo-mozgalom azért robbant ekkorát, mert hirtelen megadatott egy olyan lehetőség azoknak, akik eddig meg voltak fosztva attól, hogy merjenek beszélni róla.  Egyrészt szerintem minden jószívű ember csak jó szívvel támogatni tudja azt, hogy a szenvedők egészségesen feldolgozzák az eddig eltemetett traumákat. Másrészt viszont remélem, észrevesszük, hogy a #metoo-mozgalom csak erről, és semmi másról nem kéne, hogy szóljon: a támogatásról és a közös feldolgozásról.

Még mindig nem esik egy szó sem arról, hogy nem lányainkat kéne bulititkok 1×1-re okítanunk, hanem minden egyes gyermeket (és felnőttet) kellene megtanítani arra, hogy az embertársát tisztelje annyira, hogy nem erőszakoskodik vele, nem használja ki.

Mégis most már ott tartunk, hogy minden férfi alkalmassá vált arra, hogy a sátánt lássuk benne, alkalmi bunkókat nevezünk szexuális predátornak, egyenlőségjelet téve a valódi erőszaktevők és az ártatlan, de kellemetlen módon bókolók között. Még mindig nem esik egy szó sem arról, hogy nem lányainkat kéne bulititkok 1×1-re okítanunk, hanem minden egyes gyermeket (és felnőttet) kellene megtanítani arra, hogy az embertársát tisztelje annyira, hogy nem erőszakoskodik vele, nem használja ki. Kissé morbid azt mondanom, hogy üdítő ennyi #metoo-posztot látni, de üdvözlendő minden olyan kezdeményezés, ami nőket és férfiakat egyaránt segít abban, hogy a fizikálisan és mentálisan elszenvedett sérüléseket szégyenérzet nélkül dolgozzanak fel. Mégis azt gondolom, hogy a kampány retorikáját meg kell változtatni, hogy az

ne demonizáljon minden férfit és ne tegyen meg minden nőt a társadalom áldozatának.

Szóljon arról, hogy közösen emeljük fel a hangunkat egy olyan kultúrával szemben, ami eddig engedte, hogy többségében nőket, de férfiakat szintén, degradáljon.

Nagyon sok oka van, miért hibáztatjuk a mai napig az áldozatokat: morális értékek, pszichológia, és… a nyelvtanunk?

Teljesen mindegy, mi az a rossz dolog, ami velünk történik: zsebtolvaj lopja el a pénztárcánkat, ételmérgezésben szenvedünk, vagy egy húszméteres fa a legszebb napos időjárásban telibe találja a kocsinkat, biztosak lehetünk benne, hogy valahol lesz valaki, aki minket fog okolni a történtekért. „Másik zsebbe kellett volna tenned a pénztárcád!”, „Persze, hogy rosszul lettél, te mentél abba az étterembe!” – ilyen és ehhez hasonló mondatok kísérik mindennapjainkat, legyen szó a legkisebb kellemetlenségről vagy egy valóban tragikus eseményről.

A jelenségnek neve is van, ezt hívják áldozathibáztatásnak.

Beszéljünk akkor az áldozathibáztatás pszichés hátteréről. Dr. Lerner egy 1966-os kísérletében a kísérleti alanyok színészeket néztek, amint eljátsszák, hogy erős áramütést kapnak. A résztvevők nem tudták, hogy az elszenvedők színészek, és igazából nem éri őket fájdalom. Az eredmények szerint minél kisebb kontrollal rendelkezik a résztvevő, annál inkább formál lealacsonyító véleményt az áldozatról. Tehát amennyiben az emberek nem vesznek részt a segítségnyújtásban, abban, hogy az áldozat megszűnjön a bántalmazó helyzetben lenni, találniuk kell egy utat, amiben leértékelik őket. Ezt a jelenséget az igazságos világ elméletének hívjuk: szeretnénk azt hinni, hogy a világunk morálisan helyes, így minden, ami benne történik, azért van, mert azt megérdemeljük. Rendkívül elterjedt hozzáállásról beszélünk, melynek oka a kényelemérzet.

Sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, ha azt hisszük, igazságos világban élünk, így ha jól viselkedünk, nem történik semmi rossz velünk. Ez hamis kontrollérzetet ad, ami azt sugározza, megválaszthatjuk, mi történjen velünk. Lerner szerint azok, akik az elmélet szerint élnek, könnyebben tartják fent a személyes jóllétüket. Lássuk be, szívás elfogadnunk, hogy azokkal is történnek rossz dolgok, akik „nem érdemelnék meg”. Valóban rémisztő belegondolnunk, hogy ok nélkül is becsaphat a ménkű, mert ez azt is jelenti, hogy el kell fogadnunk annak a lehetőségét, hogy a mi és szeretteink élete felett sokszor nincsen igazi befolyásunk. Ehelyett sokkal egyszerűbb arról értekezünk nagyon okosan, hogy mit kellett volna másképp csinálni egy olyan szituációban, amiben már ismert a tragikus következmény. Ez a gondolkodás azonban fekete-fehér, mi pedig jól tudjuk: sokkal színesebb odakint a nagyvilág.

Ezek után ha bárkitől – akár magadtól is – azt hallod, hogy a mondatát így kezdi:

  • Nem kellett volna (ezt csinálnia) …;
  • Ha (ezt csinálta) volna …;
  • Ha nem (csinálta) volna (ezt) …;
  • Ha én lettem volna a helyedben, (ezt csináltam) volna …,

akkor nyugodtan jelezheted, hogy nem arról beszélnek, akiről kéne, hanem a rossz embert hibáztatják: az áldozatot.

Végtelenül egyszerűen, apró nyelvi változtatásokkal azonban hihetetlen, milyen csodákra vagyunk képesek!

Köztük arra is, hogy ne azt hibáztassuk, aki empátiára szorul. Egy 2016-ban lefuttatott kutatásban (Niemi és Young) különböző bűncselekményeket bemutató fiktív helyzetet írtak le narráción keresztül a résztvevőknek. Az egyik jelenetet a mai közbeszédhez nagyon hasonlóan mutatták be:

Gabit megkörnyékezte egy házibuliban Domi.

Gabi egy ginával megspékelt italt kapott Domitól.

Ezek után, ugyanazon az estén Gabi (nemi) erőszak áldozata lett.

A kutatás szerint akik a Gabi perspektívájából keretezett mondattal találkoztak, gyakrabban hibáztatták Gabit a vele történtekért, mert nem kerülte el a bántalmazást. Emellett azonban egy nagyon konstruktív eredménnyel is szolgált a kutatócsoport. Amikor megváltoztatták a mondatszerkezetet – a bűncselekmény elkövetőjét helyezve ezzel a középpontba –, szignifikánsan kevésbé merült fel az áldozathibáztatás jelensége.

Domi megkörnyékezte Gabit egy házibuliban.

Domi egy ginával megspékelt italt adott Gabinak.

Ezek után, ugyanazon az estén Domi (nemi) erőszakot követett el Gabi ellen.

A megváltozott struktúra után kevésbé fókuszáltak az olvasók Gabira, és arra, hogy mit kellett vagy nem kellett volna tennie, helyette Domi került a középpontba, őt hibáztatták a történtekért. Igen, mivel ő követett el bűncselekményt. Meglepő!

Tehát csak annyival, hogy a mondat reflektorfénye az áldozatról az elkövetőre siklik, az agyunk máris átkapcsol arra, hogy bűncselekményt elkövető akcióira figyeljen. Lehet, hogy egyszerűbb dehumanizálni és leértékelni azokat, akiken nem tudunk vagy nem akarunk segíteni. Ám szerencsére már azzal, hogy megváltoztatjuk, hogyan beszélünk ezekről az eseményekről, máris segíthetünk a környezetünk és saját mindsetünk tudatos alakításával az igazságosság felé tolni a most még kevésbé fair világunkat. Most pedig megkérlek arra, hogy olvasd el még egyszer a neveket: férfit vagy nőt képzeltél el az elkövető szerepében? Pedig a Gabi és Domi nevek uniszexek.

***

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi. 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ