Bárhol is járunk, bármit is teszünk, ott van bennünk a vágy, hogy elismerjék, szeressék munkánkat, élményeinket, képeinket. Állítólag figyelünk egymásra, a közösségi oldalakon adott lájkok és megosztások legalábbis ezt mutatják. De vajon beszélhetünk-e igazi figyelemről, valódi elismerésről? Hova tűnt az érdeklődés a másik iránt?

A közösségi oldalakon látott aktivitás alapján azt a következtetést vonhatnánk le, hogy figyelemmel vagyunk barátaink, embertársaink iránt. Tudjuk merre járnak, kivel vannak, és szívesen fejezzük ki örömünket, ha valami jó történik velük. Azonban a másik iránti figyelem gyakran megáll egy sekélyes, látszólagos szinten, és a felszínen túli érdeklődésre már se időnk, se energiánk.

Látod-e még azt amit nézel?…

És ez nem csak munkahelyeken megfigyelhető jelenség. Új kapcsolatainknál még igyekszünk, de megszokott közegünkben, családunk, barátaink körében annyira lekötnek minket mindennapi problémáink, gondolataink, hogy a beszélgetéseken meg sem halljuk a másik felet. Persze, érdekel bennünket társalgó partnerünk, de amint hosszasabban kezd beszélni a napi élményeiről, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy bólogatunk és hümmögünk, de

tulajdonképpen máshol járunk.

Társas interakcióink szinte már teljesen egyoldalúvá váltak, a másik fél egyre kevésbé fontos.

Alig várjuk, hogy végre szót kaphassunk, ránk terelődjön a figyelem, és magunkról beszélhessünk. Annyira, hogy sokszor meg se tudjuk várni, amíg a másik fél befejezi a gondolatmenetét, máris a szavába vágunk, és mondjuk a magunkét. Még a segítő szakmában dolgozó kollégáknál, akik minden energiájukkal és figyelmükkel segítik a hozzájuk fordulókat, és a munkájuk során folyamatosan más emberek problémáira fókuszálnak is észrevehető, hogy amint kötetlen, kollegiális beszélgetésbe bonyolódnak, azonnal elkezdenek magukról beszélni. De miért vágyunk ennyire a figyelemre,

miért akarjuk mindenáron elmondani a véleményünket?

Mindenki méltó az elismerésre

Szeretjük azt érezni, hogy gondolataink, tetteink hasznosak, értékesek. Hogy nyomot hagyunk a világban, hogy jelenlétünk nélkülözhetetlen. Hogy kompetensek és sikeresek vagyunk abban, amit csinálunk. Sokak számára megadatik az a lehetőség, hogy munkájuk során megkapják a mindennapi elismerést, a pozitív visszajelzéseket. De mit tehetnek azok, akik számára a mindennapi siker csak vágyálom marad, még akkor is, ha aktívan, és jól vezetik életüket?

Mindenkinek jól esik az elismerés, családban, munkahelyen egyaránt.

Tevékenységi körtől, háttértől függetlenül mindenki érdemes az elismerésre, aki kitartó, aki túl tud lépni a saját határain, aki energiát fektet abba, amit csinál. Még akkor is, ha ezzel nem képes kiemelkedni a tömegből, vagy ha éppen csak teljesíteni tudja az „elvártat”.

Azonban sikerorientált világunkban gyakran

csak az „elsők” kapnak figyelmet.

A gyermeküket egyedül nevelő és közben dolgozó szülők, az elismert művészek mögött álló társak, a szabadidejüket mások megsegítésére szánó ismeretlenek, és még sokan mások, akiknek minden nap újabb kihívást jelent, amit sikerrel visznek végig. Elmarad a dicséret, az elismerés, a figyelem, ami boldogtalanságot, elégedetlenséget, frusztrációt szülhet. Seregnyi bálványt imádunk, követünk, számtalan idegennek szurkolunk, de néha pont azok nem kapják meg a figyelmet, akik a legközelebb állnak hozzánk.

A cikkünk folytatásában a megfelelés kapcsán kitérünk három rosszul rögzült viselkedési formára, majd segítünk, hogyan találhatunk vissza a külső visszajelzésektől a saját belső motivációnkig.

Székács Zsófia tanácsadó pszichológus, tanácsadó szakpszichológus jelölt, a Lisznyai Pszicho Műhely munkatársa.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ