Hirdetés

„Nem tudok jót mondani…”, „Olyan, mintha aknamezőn lépkednék…”, „Elfáradok a folytonos készenlétben…”, „Nem akarok az anyja lenni…”. Gyakran ezekhez hasonló mondatokkal jellemzik párkapcsolati konfliktusaikat az emberek. Honnan fakad az állandó feszültség, mit tehetünk a bizonytalanság ellen? Székács Zsófia tanácsadó pszichológus írása.

Hirdetés

Egy feszültséggel terhelt kapcsolat nagyon fárasztó mindkét fél számára. A konfliktusok kiszámíthatatlansága állandó készenlétben tart minket, viselkedésünk egyre óvatosabbá válik, a korábbi spontaneitásnak nyoma vész. Hiába enyhítik a helyzetet a mindennapos vitákat elválasztó rövid békülési szakaszok, a kapcsolatot körbelengi az állandó félelemérzet, hogy a semmiből megint veszekedés kerekedik. Ez a jelenség

gyakoribb, mint gondolnánk.

Számtalan olyan párkapcsolati helyzettel találkozhatunk, ahol az apró félreértésekből kipattanó veszekedések állandóan mérgezik a kapcsolatot. Sokakban felmerül ilyenkor a szakítás gondolata, mások kitartanának, de a tehetetlenség lassan felőrli a romantikus érzéseiket. Milyen hasonlóságot fedezhetünk fel ezekben a helyzetekben, és hogyan érthetjük meg az okokat mindennapos sérelmeink közepette?

Felületesen nézve értelmetlen csekélységek állnak a viták középpontjában. A felek gyakran félrehallott mondatokon, gesztusokon bántódnak meg, felemelik a hangjukat, és már el is romlott a hangulatosra tervezett este. Az eredeti probléma mértéke általában nincs összhangban a kialakult helyzettel, ami okkal keseríti el a a pár tagjait, és elbizonytalaníthatja őket a kapcsolat stabilitásában.

Néha meg sem tudjuk mondani, hogy pontosan min is vesztünk össze, negatív érzéseink azonban nem múlnak el.

Bár a konfliktus látszólag az adott pillanatból fakad, a probléma oka gyakran nem az „itt és most”-ban keresendő, a valódi ellentét nem is a vitában résztvevő felek között feszül. Az okok gyakran a párok egyéni múltjából fakadnak, és egy korábbi élethelyzetben megoldatlanul maradt ellentét vagy komplexus tör fel egy ‚gyújtómondat’ hatására. Ebből fakad a kialakult vita aránytalansága, hiszen a jelen lényegtelen bosszúságára a múlt fájdalmából reagálunk. Hiába kezdünk bele ugyanis egy friss kapcsolatba, múltunk eseményei, korai kötődéseink, első párkapcsolatunk tapasztalatai

előfeszítik jövőbeli konfliktusainkat.

Egy odaégetett vacsora

Vegyük például Gábor és Andrea esetét. Egy közösen töltött és romantikusra tervezett szombat este áll előttük, amire Andrea vacsorával készül. A vacsora azonban kicsit túlsül, amit Gábor szóvá tesz, erre Andrea magába fordul. Gábor csak annyit vesz észre, hogy Andrea egész este zárkózottan és hallgatagon ül, és érzelmileg teljesen elhatárolódik tőle. Ezen Gábor kiakad, és hamarosan a romantikusnak szánt este veszekedésbe torkollik.

Ez egy tipikusnak mondható helyzet, ami természetesen nem az elrontott vacsoráról szól. Előhuzalozott szálak, korán megtanult működésmódok aktiválódnak ilyenkor. Mivel ezek a múltból eredő oktulajdonító és viselkedéses rendszerek automatikusak, így a felek gyakran

tehetetlenül sodródnak bele a konfliktusokba.

Andrea gyermekkora elvárásokkal terhelt volt, hamar megtanulta, hogy leánygyermekként sosem lesz elég tökéletes apja számára, és hogy csak akkor kaphat egy kevéske jóindulatot vagy kedvességet, ha kiemelkedően jól teljesít. A múltjából fakadó üzenetet úgy fogalmazhatjuk meg egyszerűen: „Nem szeretlek, mert nem vagy elég jó.”

Gábort érzelmileg megközelíthetetlen nagymamája nevelte fel. Bár a nagyszülő gyakorlati szempontból ellátta őt, de kettőjük kapcsolatában nem sok helye volt melegségnek és szeretetnek, ami miatt Gábornak nagyon sivár és magányos gyermekkora volt. Múltjából fakadó üzenetét így is megfogalmazhatjuk: „Nem vagy méltó rá, hogy szeressenek.”

Múltjuk történései szükségesek ahhoz, hogy megértsük, a fentiekben vázolt hétköznapi szituációban miért viselkednek úgy, ahogy. Andrea a maximalizmust választotta élete vezérfonalának, hogy ezzel biztosíthassa önmaga számára az elérhetetlennek tűnő szeretetet. Így az, hogy nem tudott finom vacsorát főzni élete párjának, nemcsak egy apró bosszúság, hanem egy újabb kudarc, amiből egyenesen következik, hogy nem érdemel szeretetet (hiszen ezt az apja már réges-rég tudtára adta). Ebben a pillanatban Gábor reakciója teljesen lényegtelen, mert a kudarc,

a csalódás, és a szeretet elvesztésétől való félelem

Andreában gyökeredzik. Andrea reakciója ugyan nem Gábornak szól, ettől függetlenül mégis hatással van rá. Gábort ugyanis Andrea hallgatása, bezárkózó magatartása az elérhetetlen és szeretet nélküli nagymamára emlékezteti. Gábor újraéli gyermekkori magányát, azt az érzelmi sivatagot, amiben korai éveit töltötte. Ehhez szorosan kapcsolódik a félelem, hogy nem szeretik, nem fogadják el. Mikor Gábor veszekedni kezd, tulajdonképpen ezek ellen az érzések ellen lázad fel.

Párkapcsolati vitáink közben gyakran nem is felnőtt énünk harcol, csak a bennünk élő sérült gyermek.

Andrea és Gábor tehát egymással vitatkoznak, nem ismervén negatív érzéseik eredetét, amik tulajdonképpen Andrea apjának, és Gábor nagymamájának szólnak. Ezek a gyermekkori sérelmek annak idején valószínűleg nem kerültek feldolgozásra, és a feloldatlanul maradt konfliktus, a kimondatlan harag újra meg újra megjelenik kapcsolataikban. Szimbolikus képpel élve olyan ez, mintha egy halom dinamiton ülve dohányoznának mindketten. Pedig vágyaik nagyon hasonlóak: Andreának és Gábornak is szüksége van arra az érzésre, hogy szeretik és elfogadják őket. De ha a lelkük mélyén nem hiszik el, hogy érdemesek a másik szeretetére, akkor félelmeiket újra meg újra igazolni látják majd, bármit is tegyen a másik fél, hogy bizonyítsa érzéseit.

Mit tehetünk mégis?

Általános tapasztalat, hogy ilyen helyzetben inkább a másik felet próbáljuk megérteni és értelmezni, az ő viselkedését, múltját és motivációit. Ez természetes, hiszen a másik problémájára sokkal könnyebben látunk rá, nem kell a saját kellemetlen érzéseinkkel szembenéznünk. Pedig ahelyett, hogy a másikkal foglalkoznánk, fontosabb lenne magunkkal törődni. Miért esik rosszul, ami történt? Mit érzek ezzel kapcsolatban? Mikor éltem át hasonlót? Ha úgy érezzük, nehezünkre esik az önreflexió, sohasem késő szakmai segítséget kérni, hogy lebonthassuk belső falainkat.

Andrea és Gábor példája természetesen nagyon leegyszerűsített, a valóságban ezek az összefüggések sokkal kevésbé egyértelműek. Talán mégis jól példázza, hogy a múlt sérelmei gyakran a jelenben érvényesülnek, hogy emiatt milyen könnyedén feltéphetünk régi sebeket a másikban, és hogy a tudat, hogy szeretünk és viszontszeretnek, talán a legfontosabb emberi szükségletünk. 

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ