Hirdetés

A monogámia és a hűség értékét az elmúlt évtizedekben sokan kétségbe vonták, mégis az az általános tapasztalat, hogy az emberek többsége még mindig stabil párkapcsolat kialakítására törekszik. Sőt, olyannyira vágyunk az érzelmi elköteleződésre, hogy a kapcsolatban megélt hiányok és a felmerülő problémák beismerése sokszor a háttérbe szorul. Úgy maradunk intim kapcsolatainkban, hogy azok tulajdonképpen már nem kielégítőek számunkra. Ezekben a helyzetekben sokszor egy csábító harmadik megjelenése szükséges ahhoz, hogy a kapcsolatban megélt hiány a felszínre kerüljön. Milyen mechanizmusok lépnek életbe ezekben a szituációkban, és felnőtt fejjel hogyan lehet előnyt kovácsolni ezekből a lelkileg megterhelő helyzetekből? Székács Zsófia tanácsadó pszichológus írása.

Hirdetés

Tegyük fel, hogy munkahelyi kiküldetésen vagyunk, vagy vidéken pihenünk egy társasággal. Pár napra kiszakadunk a megszokott közegünkből, új élmények, új impulzusok érnek bennünket. Otthon vár minket kedvesünk, családunk, megszokott és szeretett életünk, amivel tulajdonképpen elégedettek vagyunk. Mégis, abban a pár napban közelebb kerülünk valakihez, aki felbolygatja lelki világunkat. Megismerhetünk egy új embert vagy közelebb kerülhetünk egy régi kedves kollégához.

Az újszerű élmények kizökkentenek minket megszokásainkból,

komfortzónánkból, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy megmagyarázhatatlan vonzalom kezd eluralkodni rajtunk. Egyre erősebb késztetést érzünk arra, hogy saját szabályainkat felrúgva kapcsolatba keveredjünk az új partnerrel.

Mikor a fent leírtakhoz hasonlót élünk át, számos eltérő alternatíva áll előttünk. Belső normánk, habitusunk és életkorunk függvénye is, hogyan cselekszünk egy ilyen szituációban. Akár engedhetünk is a kísértésnek, vállalva tetteink következményét. Főleg a fiatalabb generáció tagjaira jellemző, hogy az újdonság varázsa és a kalandvágy miatt fejest ugranak az ismeretlenbe, és a régi, alapvetően működőképes kapcsolatukat feláldozzák az új lehetőség oltárán.

A másik iránti hűség olyan norma, amely már egészen fiatalon kialakulhat bennünk, az élet mégis próbára teszi kitartásunkat.

Amennyiben viszont elveink kötnek bennünket, és fogadott hűségünket nem szegnénk meg – sőt az érzelmi és/vagy fizikai megcsalás puszta gondolata is erős szégyenérzetet ébreszt bennünk –, úgy maradnak a jól bevált módszerek, és működésbe lépnek az elhárító mechanizmusok. Ezek a folyamatok segítenek megvédeni az egót, mely nagyon sérülékennyé tud válni az id mint ösztön-én és a szuperego, tehát a felettes-én küzdelmében. A zsigeri szinten jelentkező lelki vagy fizikai vonzalom mint ösztönös késztetés és a szabályokat harsogó lelkiismeret mint felettes-én közt kínlódó én végül megpróbálja megvédeni magát a növekvő feszültségtől:

szalonképessé formálja az elfogadhatatlan gondolatokat és érzelmeket, 

hogy megvédje magát a szorongástól. Ekkor lép színpadra az elfojtás, a racionalizáció, az intellektualizálás, a reakcióképzés és a projekció. Mindegyik jól bevált stratégia, melyeket gyakran használunk a mindennapi életben, ha olyan érzésekkel, helyzetekkel szembesülünk, aminek elfogadására nem állunk készen. Ha ezek a mechanizmusok elég kitartóan és következetesen működnek, úgy pár nap alatt túl lehetünk az érzelmi krízisen, és életünk visszatér a régi kerékvágásba. Az ösztönös késztetések ilyen mértékű elnyomása azonban nem egészséges, és általában visszájára is fordul.

Vizsgáljuk meg a helyzetet más szemszögből. Egy párkapcsolatot általában akkor tekintünk ideálisnak, ha kielégíti a felek biztonság-, intimitás- és szeretetigényét, szükségleteit. Bár ez lenne megfelelő, a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a párok gyakran akkor is együtt maradnak, ha a kapcsolat az igényeik feladásával jár, és boldogtalannak érzik magukat. Úgy tűnik, a párkapcsolat kudarcának beismerése vagy az

elmagányosodás lehetősége annyira riasztó,

hogy a negatív érzéseket inkább a háttérbe szorítjuk (lásd: elhárító mechanizmusok).

Mikor egy kívülálló felkelti az érdeklődésünket, a vonzalmunkat, általában olyan területen hat ránk, amiben alapvetően hiányt élünk meg. Ez a hiány lehet könnyedén megragadható: szólhat a figyelemről, törődésről, elismerésről, meg nem kapott szeretetről vagy szexuális kielégítetlenségről. De akár arról is, hogy egész egyszerűen csak jobban tudjuk szeretni azt az énünket, amit az új partner lát bennünk, vagy akivé a másik mellett válhatunk.

Néha azzal tesszük a legjobbat, ha időt adunk magunknak, míg megértjük lelkünk jelzéseit.

Bármi álljon is a felfokozott érzelmi állapot háttérben, megéri megállni egy pillanatra, hátrébb lépni a helyzettől, és konkrét cselekvés nélkül szembenézni érzéseinkkel, vágyainkkal. Félretenni a szégyenérzetet és a tagadást, elhagyni a magyarázatokat és csak befelé figyelni. Az ösztöneink jeleznek nekünk, és fontos odafigyelnünk rá, hogy mi az üzenet. Nem csak magunk miatt. Jelenlegi kapcsolatunkon is csak akkor alakíthatunk, ha

tisztában vagyunk hiányainkkal,

beteljesületlen vágyainkkal. Ha ezeket tudatosítjuk magunkban és kommunikáljuk a másik fél felé, azzal komoly változást érhetünk el a kapcsolatunk minőségében. Hiszen, ha mi magunk sem tudjuk, hogy mire vágyunk, akkor partnerünknek esélye sincs, hogy megértse, mivel járulhatna hozzá boldogságunkhoz.

Hirdetés

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ