A technológia fejlődésével egyre jobban leépülnek emberi kapcsolataink? Sherry Turkle amerikai pszichológus erre a kérdésre keresi választ, valamint azt tanulmányozza, hogyan szabják át az emberi érintkezést és kommunikációt a digitális eszközeink. Vajon egyre többet várunk el a technológiától és kevesebbet egymástól? Cikkünkből kiderül.

A technológia sokunk mindennapjait teljesen átszövi. Napi rutinunk részét képezi az okostelefonok és tabletek nyomkodása, a laptopjaink állandó társaink a hétköznapokban. Sőt, legtöbben még ágyba is bújunk az okostelefonjainkkal. Ezeken az eszközökön intézzük ügyeinket, ezeken keresztül tájékozódunk a világról, valamint a többségünk ezeket használja kapcsolattartásra és kommunikációra. Annak ellenére, hogy életünkben jelentős szerepet töltenek be, a ránk gyakorolt hatásukról még egyelőre keveset tudunk.

Sherry Turkle több mint 15 éve foglalkozik a technológia ránk gyakorolt hatásaival. Kutatásai során számos embert kérdezett meg a digitális eszközökkel való viszonyáról.  Az eszközeink – melyek közül, ha ezt olvasod, legalább egy előtted van – olyan nagy jelentőséggel bírnak számunkra, hogy nemcsak azt változtatják meg, amit teszünk, hanem azt is, hogy kik vagyunk!

Manapság már számtalan olyan dolog lehetséges, amelyek néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna. Hétköznapi látványnak számít, amikor a metrón minden utas görnyedve az okostelefonjára mered. Akkor sem lepődünk meg, ha egy anyuka a telefonja kijelzőjét bámulja, miközben a babakocsit tolja. Chatelünk és facebookozunk utazás közben, baráti találkozókon, a munkahelyünkön, az iskolában, sőt akár randin is. Persze egyénfüggő, hogy ki milyen mértékben teszi ezt, és mennyire tolerálja az adott viselkedést, de kijelenthetjük, hogy valamennyiünkre jellemző ez a működésmód. A legtöbben óránként legalább egyszer ránézünk okostelefonunk kijelzőjére. Extrém esetben egyeseknél az a nagy szó, ha egyáltalán felnéznek a telefonjukból és szemkontaktust létesítenek. Ily módon együtt vagyunk, miközben nem is vagyunk együtt.

Új életforma: társas magány

A technológia nemcsak arra hat ki, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, hanem az önvizsgálatra való hajlandóságunkat is befolyásolja. Kezdünk hozzászokni a társas magányhoz. Együtt szeretnénk lenni, ám ezzel egy időben máshova is vágyunk, másokkal is kapcsolatba kívánunk lépni – virtuálisan. Saját kezünkben szeretnénk tartani az életünket, és magunk akarjuk eldönteni, hogy hova irányítjuk a figyelmünket.

Így nem mindig vagyunk igazán jelen, mikor jelen vagyunk valahol.

pexels-photo-106400
A világ eseményeit sokszor nem is éljük meg a maguk valójában, pusztán csak a kijelzőn keresztül tapasztaljuk meg a valóságot.

Belépve a munkahelyre vagy az iskolába pár szót váltunk egymással, aztán mindenkit jobban leköt az e-mailek olvasása, hírek böngészése vagy szimplán a közösségi oldalak céltalan görgetése. Manapság nem szeretünk túlságosan közel kerülni, ugyanakkor nem akarunk túlzottan eltávolodni sem. Ám az, hogy kinek mi az, ami éppen megfelel, sok mindentől függ. Egy serdülőnek nagy szüksége lenne a személyes kapcsolatokra, mégis ők azok, akiket legjobban beszippantott a technológia. Turkle leírja, hogy egyszer egy 18 éves fiú a következőt mondta neki: „Egy nap, majd szeretném megtanulni, hogy kell beszélgetni.”

Mi a baj a face-to-face kommunikációval?

Erre a kérdésre a legtöbben azt a választ adják, hogy a beszélgetés valódi időben játszódik le. Így nincs lehetőség mondanivalónk alapos átgondolására, valamint esetleges korrigálására. A chat, e-mail és posztolás viszont lehetővé teszi, hogy olyannak nyilvánuljunk meg, amilyennek szeretnénk. Le tudjuk ellenőrizni, hogy tudásunk helytálló, kijavíthatjuk, sőt ki is törölhetjük üzeneteinket. Ezáltal „retusálhatjuk” önmagunkat a virtuális térben.

Noha alapvetően emberi kapcsolataink gazdagok, sokszor zavarosak és nem egyértelműek. Ezek leegyszerűsítésére lehetőségünk van a technológia által. Azonban így feláldozzuk a mély és tartalmas beszélgetéseket a puszta kapcsolódás érdekében. Idővel akár arról is megfeledkezhetünk, mi a valódi törődés. Persze a virtuális kommunikáció akkor jól működik, ha apró információkra vagyunk kíváncsiak, ám abban az esetben nem, amikor valóban meg akarjuk érteni és ismerni egymást.

Menekülés a valóságból

Az online lét egyfajta kiutat jelent a való életből. Sokan inkább írnak, mint beszélnek. Szívesebben chatelünk barátainkkal, egyszerűbb sms-t írni egy ismerősnek, és előbb küldünk e-mailt, mint hogy telefonálnánk. Sokunk annyira hozzászokott ahhoz, hogy kiszálljon a valódi beszélgetésekből, hogy már majdnem ott tartunk, hogy hajlandóak lennénk eltekinteni a személyes emberi kapcsolatokról. Turkle leírja, hogy az általa megkérdezettek közül sokan számoltak be arról a vágyukról, hogy Siri egy fejlettebb alkalmazása – ami az Apple iPhone-jának a digitális segédje –, olyasmivé váljon, mint egy legjobb barát, aki meghallgat akkor is, amikor mások nem! Ez a vágy a fájdalmas valóságnak állít görbe tükröt.

Az az érzés, hogy senki sem kíváncsi ránk, nagyon jelentős a technológiával való viszonyunkban.

A Facebook vagy Instagram profilunkkal jelentős mennyiségű automatikus hallgatóságra tehetünk szert.

Intimitás és izoláció

Egyszerre vagyunk magányosak, ugyanakkor félünk az intimitástól. A közösségi oldalaktól kezdve a társasági robotokig, mindenféle technológiát kifejlesztünk, amely a társaság illúzióját adja. Ám ez csak illúzió. Nincs mögötte valódi törődés, nincsenek mögötte valódi érzelmek. Hiányzik belőle minden, amely tartalommal tölti fel valós emberi kapcsolatainkat!

Az okostelefonok azt a téves érzetet keltik bennünk, hogy soha többé nem kell egyedül lennünk. Abban a pillanatban, hogy magunkra maradunk, még ha csak pár pillanatra is, aggódni, nyugtalankodni, pánikolni kezdünk, és rögtön egy eszköz után nyúlunk. Magunkra maradni – ez olyan problémának hat, melyet mindenképp meg kell oldanunk. Ezt próbáljuk orvosolni a „kapcsolódással”, de ez a kapcsolódás inkább csak kifejezi, mintsem megoldja a problémát.

„Megosztok, tehát vagyok.”

A kapcsolódás megváltoztatja azt, ahogy magunkra tekintünk. Egy újfajta létezést von maga után.  Arra használjuk a technológiát, hogy meghatározzuk magunkat, gondolataink, érzéseink megosztásával. Ezzel a létezéssel csak az a baj, hogy amennyiben nincsenek kapcsolataink, nem is érezzük magunkat önmagunknak. Így még többet és többet próbálunk kapcsolódni. Ám a folyamat során csak még jobban elszigeteljük magunkat.

Kapcsolódástól az elszigetelődésig

Akkor válunk elszigeteltté, ha nem fejlesztjük ki az egyedüllétre való képességünket. A magány célja az, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy ezt követően másokkal is kapcsolatba léphessünk. Ezáltal alakíthatunk ki valódi szereteten alapuló kapcsolatokat. Amikor nincs meg bennünk a magányra való képesség, akkor csak azért fordulunk másokhoz, hogy saját szorongásunkon enyhítsünk. Ilyenkor nem vagyunk képesek kiértékelni őket a maguk valójában. Azt hisszük, hogy a folyamatos kapcsolatfenntartás által majd kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Valójában az ellenkezője igaz.

Amíg nem vagyunk képesek egyedül jól érezni magunkat, addig egyre magányosabbak leszünk.

Napjainkban a technológiai fejlődés küszöbén, legfeljebb az előszobájában állunk. Rengeteg időnk van még arra, hogy újragondoljuk, hogyan érdemes használnunk eszközeinket. Továbbá végiggondoljuk, hogyan lehetne kialakítani egy sokkal tudatosabb kapcsolatot velük, egymással és önmagunkkal. Kezdjünk el úgy tekinteni az egyedüllétre, mint jó dologra! Vegyük észre, mennyire értékes az egyedül töltött idő! A technológia egyrészt újradefiniálja emberi kapcsolatainkat, másrészt arra is lehetőséget teremt, hogy megerősítsük értékeinket. Érdemes arra koncentrálnunk, hogy a technológiai hogyan vezethet minket vissza a valódi életünkhöz és saját társaságunkhoz!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ