Barcelona lincshangulatban, rendőrterror az utcákon, elkobzott szavazóurnák, hisztérikus tömegek a beszakított ajtajú szavazóhelyiségek és a Camp Nou stadion előtt. A csapat emberemlékezet óta először játszik zárt kapuk mögött. A szavazóknál már csak az ultimátumokban beszélő politikusok és az újságírók hisztérikusabbak, ahogy egymást túlkiabálva próbálják megmagyarázni: mi az isten folyik Katalóniában?

Az idők sem reálpolitikai, sem jogi szempontból nem kedveznek a függetlenségi mozgalmaknak – nem mintha lett volna valaha olyan korszak az európai történelemben, mikor egy függetlenségét kikiáltó csoport zökkenőmentesen foglalhatta volna el a helyét a nemzetközi közösségben. Európában a megosztottság, a hatalmi egyensúly megbillenése mindig is lehetőséget jelentett. Ugyanakkor a nemzeti gondolat újraerősödésével, az európai (és amerikai) politika kiszámíthatatlanságával és az izolacionalizmus mint eszme ismételt divatba emelkedésével az időzítés a szokásosnál is szerencsétlenebbnek tűnik.

A spanyolok válságkezelése – mutatnak rá sokan – nemhogy nem sikeres, de egyszerűen béna, már a kezdetektől fogva. Persze lehetne mindezt okosabban, finoman kezelni, de nehéz lenne hirtelenjében rámutatni egy országra, ahol egy kisebbség függetlenedési mozgalmát finoman és okosan tudták kezelni. A tárgyalások csípőből történő elutasítása, a dühös „nem”-ek és „semmiképp”-ek, a fegyverteleneken táncoló gumibotok, az ólom és gumilövedékek, a kisebbség áldozati szerepbe kényszerülése mind-mind a függetlenségi mozgalmak szomorú velejárói. A spanyol kormány ráadásul elzárkózott a mediátori megoldástól, és legfeljebb kétoldalú tárgyalásokban hajlandó gondolkodni. A szuverenitásmentő-reflex valószínűleg inkább eszkalálja a konfliktust, mintsem megoldja – a tapasztalatok szerint nagyon elmérgesedett helyzetben a csoportok szembesítése hajlamos elmélyíteni az ellentétet ahelyett, hogy feloldaná azt. Mi történhet mindennek a végén? Kis cinizmussal azt válaszolhatnánk, hogy minél erőszakosabbá válik a helyzet, minél inkább be akarja vetni a spanyol kormány a katonaságot (ezzel párhuzamot vonva a mostani történések és az 1936-39-es polgárháború közt), annál nagyobb a valószínűsége, hogy Katalónia előbb-utóbb tényleg elszakad.

A többi ország, illetve a szupranacionális szervek hagyományosan fáznak a függetlenedés témájától. Jellegzetes retorikai lépés a mozgalom elítélése, vagy az az óvatosan semmitmondó hallgatás a diplomáciai fronton, amivel a nemzetközi közösség „kivár”, és abban reménykedik, hogy mégsem lesz ebből az egészből semmi. A nemzetközi jog – amit az államok alkotnak és az államok az alanyai – tevőlegesen tehetetlen a témában. Alapnormái között, hogy ne érhesse szó a ház elejét, nevesítve van mind az államok szuverenitásának sérthetetlensége, mind a népek önrendelkezési joga, és a jogászok elvitatkozhatnak pár emberöltőn keresztül, hogy mégis hogyan kellene az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni.

A beígért ajándék a fa alatt

Sok újságíró-elemző hozakodik elő azzal, hogyha pusztán a jogállást nézzük, akkor a többi, úton-útszélen függetlenséget kéregető kisebbséghez képest Katalónia a függetlenedés Hilton-szállójában várakozik saját szobára.

Saját parlament, saját alkotmány, saját törvények, nyelvoktatás az iskolákban;

miért pont az a kisebbség a leghangosabb és legaktívabb, amelyiknek kvázi a legjobb a helyzete egész Európában? – teszik fel a kérdést. Katalóniának kvázi a külügy területén nincs autonómiája, és lehetne érvelni amellett, hogy de facto függetlenek. Mi szükség van arra a szimbolikus kikiáltásra? A kérdés természete pszichológiai, és ilyen szempontból teljesen érthető, hogy ott robban ki botrány, ahol a dolgok a legbiztatóbbak voltak.

A jelenség magyarázatához segítségül hívhatjuk a szisztematikus frusztráció elméletcsaládot, amit kifejezetten forradalmak és rendszerváltások megfigyelései alapján alkottak meg. Ezen belül, az úgynevezett J-görbe modell az erőszak megjelenését a pozitív vagy negatív társadalmi elvárások és a társadalom valós teljesítménye közti differenciaként határozza meg (Davis, 1962). Nagyon leegyszerűsítve mindez azt jelenti, hogyha a teljesítmény – a tulajdonképpeni helyzet – pozitív irányba változik, például a spanyol állam belemegy különböző, a függetlenedés irányába mutató jogok átadásába a katalánoknak, az megerősíti és olyan mértékben felkorbácsolja az elvárásokat, hogy azt a teljesítmény nem tudja követni. Ezt a társadalom a teljesítmény visszaeséseként, és nem fokozatos haladásként érzékeli. Hasonló mechanika figyelhető meg rendszerváltozások és forradalmak esetében is. Mivel a teljesítmény a lehető legritkább esetekben tudja csak követni az elvárásokat, az elképzelt és a valós helyzet közötti különbség elviselhetetlen frusztrációt okoz a rendszeren belül – a függetlenedéspárti katalánok úgy élhetik meg, hogy el akarnak tőlük venni valamit, ami már az övék volt, illetve be lett ígérve, hogy egyszer majd az övék lesz. A katalán elvárás szerint már szabadnak kellene lenniük (vagy képzeletben már azok is), a spanyol kormány pedig valószínű épp most látja be,

milyen hatalmas hiba volt ilyen enyhe kisebbségi politikát folytatni.

A kettő együtt virulens, sok-sok gumilövedéket és gyűlöletet tartalmazó vegyületté áll össze. A hanyatlás J-görbéjének modellje ugyanakkor felvet még egy kérdést: ha Katalónia valóban függetlenné válik, mihez fog kezdeni egy nyíltan ellenséges Spanyolországgal, egy gyanakvóan figyelő, és a spanyolok miatt nem befogadó Európai Unióval, illetve a függetlenedés mámorától még irreálisabb elvárásokat támasztó belső társadalommal? A kilépéssel az EU-tagságot elbukják a közös valutával egyetemben, valószínűleg Schengent és a szabadkereskedelmi övezet kedvezményeit is, tehát nyomtathatnak új pénzt és mellette fizethetik a vámot, ami plusz stresszor a függetlenedéstől alapból bizonytalan gazdaságra nézve. Arról jobb nem is beszélni, hogy a Barca többé nem lehetne a La Liga tagja – tragédia. A külső világ viszonyulása és a belső elvárások feszítése tehát nagyon hamar Katalónia hanyatlását okozhatja.

Sikereink torz tükrében mind csúnyábbak vagyunk

Arra az újságírói kérdésre, hogyha a katalánoknak a többi kisebbséggel ellentétben már most autonómiájuk van, miért akarnak még többet, kézenfekvő lenne egy másik kérdést feltenni: Önök kihez hasonlítják magukat? Pont úgy, ahogyan az egyén szintjén sem lehet senkit vigasztalni a „bezzeg Afrikában éheznek”-jellegű érveléssel, társadalmi szinten sem azzal hasonlítjuk össze magunkat, aki nálunk is rosszabbul él – hanem inkább azzal, aki hozzánk hasonló módon, de mégis jobban. Ezt nevezték el a kutatók – vitathatatlan költőiséggel – relatív fraternalisztikus deprivációnak. Azért relatív, mert összehasonlításainknak ténylegesen nincs köze a sikereink objektív szintjéhez, hanem jellegzetesen szubjektív minta alapján készülnek, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, kiket is választunk tükörnek, amikor kövérebbnek, ráncosabbnak, vagy éppen sikertelenebbnek látjuk magunkat.

Kurt Lewin egy szórakoztató anekdotája arról a rabról szól,

aki hároméves büntetésének letöltése előtt mindössze néhány nappal megszökik a börtönből.

Elsőre értelmetlennek hangzik, de Lewin megfigyelése szerint a rab teljesen eszénél volt – azzal a különbséggel, hogy ő már szabadnak érezte magát. A cél előtti állapot konfliktushelyzetet teremt és hatalmas energiákat szabadít fel – nem is értette, minek kell még az a pár napnyi színjáték, amikor ő már úgyis a „kintiekhez” tartozik, a „kintiek” kiváltságai vonatkoznak rá, és épp ezért semmi közös nincs benne és egykori rabtársaiban, akik még éveket töltenek majd a rácsokat verve csajkáikkal.

Felhasznált irodalom:

Davies, James C. (1962). Toward a Theory of Revolution. American Sociological Review, XXVII, (1962. január), 5-19.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ