Mélyen tisztelt Elnök úr, tisztelt képviselőtársam! Boldog Karácsonyt!”(nevetés) Napirend előtti felszólalásában Demeter Márta LMP-s képviselő Ghaith Pharaonról feltett kérdéssorozatára válaszolt karácsonyi jókívánsággal Orbán Viktor miniszterelnök. Szegőfi Ákos ikervéleménycikke.

Ha már így játszunk, akkor játsszunk! Tegyük fel, hogy közeli családtagunk egy szürkés decemberi napon, a miniszterelnöki jókívánságban is szereplő Boldog Karácsony eljövetele előtt hirtelen súlyos betegségbe esik – tegyük fel, csak a játék kedvéért, agyvérzést kap. Tegyük fel, hogy a kórházba berohanva/berontva az elsők között vagyunk, akihez megpróbál beszélni, de ez nehézségekbe ütközik: az agyában keletkezett tűhegynyi vérrög akadályozza az egyik agyi beszédközpont működését, változatos amnéziás és afáziás (beszédmegértés és beszédprodukciós zavar) tüneteket okozva. Szerettünk nem képes kimondani a legtöbb főnevet és főnévi igenevet, akárhogy is próbálkozik kifejezni őket, kínlódik, az elméjében tárolt nyelvi lexikon zárolt részeihez sehogy sem tud hozzáférni. A készségei szerencsére nem sérültek annyira, hogy a fontos fogalmak körülírásával ne próbálkozzon meg: nem tudjuk, mennyi időre, de hosszú napokra, hetekre, hónapokra – talán egy egész életre – akaratlan Activity társasjátékra lesz kényszerítve. Az egyik első feladvány, amit verbalizál számunkra, így hangzik: „az kell, amit este kell bevenni.” Itt is van homokóra, ami méri a játék idejét. Néhány percnyi gondolkodás és értetlen ismételgetés után megfejtjük: este a gyógyszert szokás bevenni. Ismételgetni ő is tudja utánunk, „gyógyszer, gyógyszer”, csak megjegyezni nem képes. Szeretett családtagunk úgy tűnik, nincs tisztában vele, hol is van. Mi persze tudjuk, hogy a gyógyszert úgyis az orvos fogja előírni és adagolni, mi nem kontárkodhatunk bele egyszeri könyvelőként/pszichológusként/villanyszerelőként a szubintenzív osztály által előírt életmentő kezelésbe. Egészen addig lamentálunk rokonunk fogalmatlan állapotán, míg a nővérke odajön, és finoman megkér minket, hogy szerezzünk be néhány gyógyszert agyvérzéses rokonunknak a közeli gyógyszertárból, és az is jó lenne, ha elmennénk a rokon lakására összegyűjteni azokat a bizonyos este-kell-bevenni-gyógyszereket – ők ugyanis nem tudnak adni neki. Kirohanunk a szemerkélő esőbe, keresztülvillamosozunk a városon, sietünk (hiszen ki tudja mi múlik ezen, végső soron haldoklik az agya), beszerezzük amit kell, és csak a kapunál jut újra eszünkbe: nekünk kell bevinni a gyógyszert a kórházba? És ha nem lenne pénzünk rá? Napirend előtt vagy napirend után, erre ki adja meg a választ?

Van abban valami nevettető, mikor a kórházból hazaesve azt látjuk a parlamenti közvetítés összefoglalásának fénypontján, hogy a kormánypárti kommunikáció (újfent) kikerüli a fontos kérdéseket. Egyrészt ironikusan nevettető, hogy pont a parlamenti közvetítés bekapcsolásával próbálunk pihenni, másrészt kabarészerűek a képviselő asszony kérdésére a kormányfő mögött ülő fizetett nevetőgépek reakciója is – viselkedésükben egyszerre érhető tetten a nők után füttyögő kőműveshorda és a felvágós tinédzserfiúk manírja. Kezdünk kevésbé hinni a szemeinknek, mikor a profi és mondvacsinált politológus szakértők és kommunikációs guruk halkan vagy kevésbé halkan elismerésüket fejezik ki a kormányfő retorikai manőverének eleganciájával, gúnyos humorával, arrogáns csibészségével kapcsolatban. Odáig is elmennek, hogy azt hangoztatják: a napirend előtti felszólalás során amúgy sincs értelmes párbeszéd csak presztízs, és ilyen kérdésekre nem lehet (vagy nem is kell) érdemben válaszolni. A politika így működik, Orbán ismét zseniálisan megragadta a pillanatot és megnevettetett mindenkit. Ő érti a politikát, a többiek kapkodnak, nincs karizmájuk, nem értik.

Hatalmasat téved, aki szerint a kérdéseknek és a válaszoknak nincs jelentőségük – legyen az illető szakértő, vagy nem.

Létezik l’art pour l’art, és létezik la politique pour la politique is, amennyiben valaki a politika (legrosszabb esetben a politikus) metodológiájával, manővereivel esik szerelembe, és ezeket tartja lényegnek az üzenet helyett. Ennek a szakértői hozzáállásnak alapvetése, hogy a morális felháborodás készségét le kell választani a hideg professzionalizmusról, mert a morális felháborodás idealista, a politikai valóságtól messze álló szakmaiatlanság, ami csak arra jó, hogy az elemző naivitását közvetítse az olvasó felé. A morálról történő lassú amputáció sok posztindusztriális szakmában – például a marketingpszichológiában is – megtörtént, és a leválás kivétel nélkül milliós embertömegek boldogtalanságához és eladósodásához járult hozzá.

Egy profi tanács profi politológusoknak és profi kommunikációs szakértőknek:

háborodjanak csak fel!

Hosszú távon nincsenek realisták vagy idealisták, csupán a valóságtól eltérő mértékben disszociálódott egyének. Ebben a minősített esetben pedig az orbáni válaszadást az úgymond politikai logika szempontjából méltatók skizofrénebbek, az ő idealizmusuk elszomorítóbb. Azzal a feltételezéssel élnek ugyanis, hogy a csípőből odalökött, szórakoztató kis válaszok egyfajta buborékban léteznek, és kizárólag parlamenti viták és okos kis szakértői elemzések tárgyát képezik – amúgy senki életét nem befolyásolják. Idealisztikus elképzelés. A szomorú, földhözragadt, realista igazság azonban az, hogy minden egyes ügyesen kivitelezett kérdésmegkerülés – például a jogállamiság leépítésével, a letelepedési kötvényekkel, a közel-keleti pénzemberekkel fenntartott kapcsolatokkal vagy éppen a döglődő egészségügyet érintő témákkal kapcsolatban – százezrek aktuális nyomorának letagadása.

Összegezve: a jókor alkalmazott személyes hang és a morális limes meghúzásának készsége tesz minket – szakértőket – hitelessé, ez fogja emlékeztetni az olvasókat arra, hogy a profi ugyanúgy köztük él, és hasonlóképp tapasztalja meg a mindennapok nehézségeit és gyönyöreit, mint ők. Ő is érez. Az embereket egy csöppet sem érdekli, mennyire sokat tud a szakértő, amíg nem látják, hogy törődik is velük. Először emberileg kell hitelesnek lenni. Utána lehet szakmailag is azzá válni.

A módszertani lelkendezéssel ellentétben elemzés tárgya lehetne, hogy mit árul el az orbáni kommunikáció Boldog Karácsonyt!-válasza

a magyar demokrácia aktuális helyzetéről.

Nem a politika lényegéről van szó, hanem a demokrácia lényegéről, az állapotáról, a válaszadás előli kitérés szimbólumáról – szakmai szempontból. Lehetne ebben is szőrszálhasogatónak lenni, például összehasonlítani, hogy Amerikában vagy a közelebbi Nyugaton vajon mi történne egy politikussal, aki nem hajlandó válaszolni akár a legegyszerűbb közéleti kérdésre? Szót lehetne ejteni az implikációkról: a hallgatás beleegyezés, netán elismerés? A terelés és a gúny annak érzékeltetése, hogy a vitaalapú demokráciát kinyírták? A válaszadás megtagadása: félelem? Lehet metaszakérteni a szakértői felelősségről is, ami metodológiai lelkendezéssel legitimálja, hogy egy demokráciában a kormánypárt nem hajlandó érdemben válaszolni a nekik szegezett kérdésekre. A szervezett viták eltűnéséről, az újságírók Parlamentből való kitiltásáról is lehet szakérteni. Nevethetünk a napirend előtti felszólalásokon, az azonnali kérdések óráján, de a poén végeredményben mégis rajtunk csattan, mert gyakorlatilag csak ezek az intervallumok maradtak meg arra, hogy kérdésekkel közvetlenül neki lehessen feszülni az arrogancia légióinak; a közélet egyéb területein

a demokratikus szellemiség afáziás, és ugyanúgy nem tud rendesen kommunikálni, mint kórházba került rokonunk.

A billentyűzet mellől is szeretném arra biztatni: kérdezzen csak, Képviselő Asszony! Amíg valaki kérdez, élteti a demokrácia szellemét. Amikor valaki nem hajlandó válaszolni, megcsúfolja azt.

 

Ennek a véleménycikknek az ikerpárja Horváth Zsófia tollából egy másik szempontból közelíti meg az esetet.

•••

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az író álláspontját tükrözi.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ