Nem értünk szót egymással. A közéletről folyó viták indulatosak, míg sokan egyáltalán nem tudnak azonosulni senkivel, így a vitákat is kerülik. A már sokszor kivesézett és leírt történelmi törésvonalakon kívül mely új jelenségek határozzák meg a pártok párbeszédét? A globális változások hogyan hatottak a szavazók megszólítására és miként csapódik le a hétköznapi diskurzusunkban mindez? Két részes cikkünkből kiderül.

Napjainkban, mikor politikáról és ideológiáról beszélgetünk, egyre nehezebb helyzetben vannak nem csak a téma kutatói de bármely párbeszéd résztvevői, hiszen a klasszikus kategóriák (konzervatív és liberális, jobboldali és baloldali) sokak számára nem értelmezhetőek már megfelelően, sziklaszilárd támaszt nem nyújt számukra.

Világnézetünk kinyilatkoztatása mögött sokszor egy másik világnézet iránti negatív viszonyulás dolgozik. Ezen ellentétek dinamikáját igyekszik a társadalomtudomány fogalomtára a törésvonal kifejezés segítségével megragadni.

A törésvonalak a politikai-közéleti tér kialakításában játszanak szerepet.

Szimbolikus és konfliktusokkal terhelt tartalmai a pártok és politikai szereplők fontos eszköze, melynek segítségével tudják megszólítani szimpatizánsaikat, így érdekeltek ezen ellentétek és konfliktusok fenntartásában (Enyedi, 2004).

A média és a politika kihasználva ezt, képes lehet bináris kódrendszerben leírni a jelenségeket, a populációt mindig barátra és ellenségre szétválasztani. Ilyen értelemben az ideológia adja a konfliktust, és a politikában ez az igazi identitásteremtő tényező (Körösényi és munkatársai, 2005).

Magától értetődő, hogy a hazai helyzetrendszerben az orientáció vizsgálatakor figyelembe kell venni a történelem során megjelent törésvonalakat, amit képezhet például a volt szocialista rendszerrel szembeni viszony, a népi-urbánus ellentét vagy a pártpreferencia. Globalizálódó világunkban azonban úgy tűnik egy újabb fontos felfogásbeli különbséggel kell szembenéznünk. El kell fogadnunk, hogy a rendszerváltást követően Magyarországon különbözőképpen is lehet tekinteni az ország globális hierarchiába történő betagozódására.

Fontos értenünk, hogy a keleti blokk felbomlása után kialakult új világrend az államközi rendszerek hierarchiáját átrendezte és ezt az átrendeződést legitimálta.

A Nyugat (centrum) fejlődését tette meg univerzális modellé,

míg a többi régió félperiféria és periféria státuszt kapott, amit nem pusztán fejlődésbeli lemaradásként, hanem sok esetben esszenciális és belső tulajdonságokkal írtak le. Az így kialakult értékskála jelzi a viszonyításai pontokat. „Innen érthető, hogy fűtöttebb hangulató vitákban (…) a posztszocialista felzárkózás »kelet vagy nyugat« tétje miért fordítható le oly gyakran a »civilizált nyugat vagy barbár Afrika« hipertróf formájára” (Gagyi, 2014).

Ugyanez a konfliktus hatja át az elitek diskurzusát is. A rendszerváltás után megszülető politikai blokkok önpozicionálása is a kelet-nyugat vagy piacliberalizáló-protekcionista vonalon ment és megy végbe a mai napig. A centrumhoz történő felzárkózás jegyében szükségszerű integráció „harca” egyfelől felépítette az ellentétes domináns blokkokat, másfelől elkezdte a szocialista jóléti intézmények felszámolását. Ez a folyamat – bármely stratégia mentén is haladt – a korábban proletarizált rétegek érdekeit kizárásos alapon sértette.

Az így kialakult alapvető ellentmondást a politikai tér két jelentősebb alakítója a saját nyelvezetével igyekezett legitimálni. A nép gazdasági sértettségének elégedetlen hangjait az egyik oldal a nemzeti tőke támogatásával és a nemzetközi tőkeérdekek elleni harccal csitította, míg a másik oldal a valódi demokrácia képviselőjeként utasította el a tömegek hangját. „Előbbi egy érzelemteli, a demokrácia formális követelményeit másodrangúnak tekintő antidemokratikus populizmus, utóbbi az érdekvédelem helyi formáit az alsóbbrendű (múltból feltörő) nacionalizmus megnyilvánulásának tekintő, aszketikus és formális demokratikus antipopulizmus formájában jelentkezett” – írja Gagyi.

Bár az ellentétek egyértelműek és talán nem is orvosolhatóak,

a globális hierarchiát mégis mindkét fél elismeri,

sőt annak technikáit ismétli azáltal, hogy az új világrendszer kínálta különbségeket minőségbeli különbségekké alakítja. A nemzeti oldal is elismeri a nyugati felsőbbrendűséget ám kritikával illeti értékrendszerét illetve hangoztatja a magyarságot ért igazságtalanságokat, miközben a nemzet fogalmából csoportokat zár ki.

A demokratikus oldal mindenkori küzdelmeit pedig a nemzeti oldallal vívva, a nemzeti sérelmeket illegitimnek, míg a kisebbségi sérelmeket legitimnek bélyegzi. Küzdelmének másik eleme – a rasszizmus révén feltárt elmaradottságra hivatkozva – az ország balkáni leírása illetve a fejlett európaiság hiányára való hivatkozás, ezáltal a rasszizmus kiterjesztése csoporttulajdonságok mentén.

Így vált tehát a hidegháború és a rendszerváltások lezárását követően (részben) feldolgozott poszt-kolonialista rasszizmus kritikája ráhúzható a poszt-szocialista integrációt kísérő elismerési gyakorlatokra, és vált újból a társadalmi alá-felé vetettség megteremtőjévé. A történelem jelenidejűsége és működése pedig láthatóan bekebelezte a kisebb és frissen felszabadult országok narratíváit, és azok ezen kényszerpályán mozogva egyelőre nem a globális rend kritikáját hanem csak egymásét tudták megfogalmazni.

Az eltérő motiváción alapuló kibékítetlen ellentét a helyi hatalmi harcok fő elemévé vált, irányt és célokat mutat a résztvevőknek a Nyugat-Kelet lejtőn, rangsorolva és minősítve mind az aktorokat, mind az általuk vélt vagy valós alapon képviselt nézeteket.

Felhasznált irodalom:

ENYEDI, ZS. (2004). A voluntarizmus tere. A pártok szerepe a törésvonalak kialakulásában. Századvég, 9(3), 3-27.

GAGYI, Á. (2014): Az antipopulizmus mint a rendszerváltás szimbolikus eleme. Fordulat, 21, 299-316.

KÖRÖSÉNYI, A., TÓTH, CS., TÖRÖK, G. (2005): A magyar politikai rendszer. Osiris Kiadó, Budapest.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ