Kaptad már azon gyermeked, hogy beszélt valakihez, pedig egyedül volt a szobában? Esetleg a vacsoránál biztosítani kellett plusz egy helyet valakinek? Könnyen lehet, hogy csemetédnek képzeletbeli barátja van. Erről a jelenségről korábban a pszichológia azt gondolta, kizárólag a magányosság jele, ma azonban a kreatív gyermeki lélek képződményeként értelmezi. Vajon ez tényleg így van? Mi lehet az oka annak, ha a gyermeknek képzeletbeli barátja lesz? Cikkünkből kiderül.

A bölcsődéskor beköszöntével a társas – így a szülőkkel, testvérekkel kialakított – kapcsolatok egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Az óvodáskorral pedig ezek gyakran képzeletbeli barátokkal is kiegészülhetnek. Vannak olyan gyerekek, akiknek

a kitalált barátaik emberi lények, esetleg állatok, és vannak, akik játékaikat, plüssállataikat személyesítik meg.

A gyermekek úgy élhetik meg, hogy ezek a kapcsolatok helyettesíthetik a valódiakat, ám ez nem feltétlenül egy helyes meglátás.

A képzeletbeli barátok kérdéskörét a kutatók már az 1900-as évektől kezdve vizsgálták. A téma kutatói kezdetben azt gondolták: a képzeletbeli barátok jelenléte a pszichotikus állapot jele azoknál a gyermekeknél, akik nem tudják elhatárolni a valóságot a fantáziától. Később a fejlődéspszichológia kutatói a játék egyik fajtájaként azonosították. Arra mutattak rá, hogy a a mintha vagy szimbolikus játék ezen formája

arra biztosít teret a gyerekek számára, hogy fejlesszék és megélhessék az kontrollal és a kompetenciával kapcsolatos érzéseiket,

amelyeket a való életben nem feltétlenül tudnak kifejezni.

A gyerekek képzeletbeli barátai lehetnek emberhez hasonlító lények, állatok, de olykor kedvenc plüssállataikat keltik „életre”.

A kompetencia érzésének megélése

Egy 1962-es esettanulmányban Murphy azt találta, hogy egy kisfiúnak azért volt szüksége képzeletbeli barátjára, mert nehézségeket okozott neki az óvodába való beilleszkedés. Ám mivel ott volt példaként képzeletbeli barátja, aki bátor, ő is könnyebben betagozódott az ovis életbe. Wiekes (1966) egy olyan gyermekről írt, akinek látási problémái miatt felzárkóztató oktatásra volt szüksége, de a képzeletbeli barátja, akinek nem kellett szemüveget hordania, segített neki a tanulásban. Egy másik esetben egy kisfiúnak képzeletbeli barát „segített” a sportban és a fizikai aktivitásokban elszenvedett hiányosságok leküzdésében.

Ezek a különböző példák is azt mutatják, hogy a képzeletbeli barátok megalkotásának, vagyis a mintha vagy szimbolikus játék ezen fajtájának fő funkciója, hogy  a kisgyermekek megküzdjenek az irányítással és kompetenciával kapcsolatos problémáikkal. Egy kitalált társ pszichológiai értelemben segít ebben a gyermekeknek.

Habár empirikus kutatásokkal kevésbé alátámasztott az álláspont, mégis a megfigyelések alapján két pszichodinamikus mechanizmus dominál. Az egyik esetben a gyerekek azért keltik életre pajtásukat, hogy az rátermettebbek legyenek, mint ők – ahogyan a példákban is láthattuk – vagyis így

projektálhatják, kivetíthetik a vágyott, ideális énjüket.

A másik lehetséges magyarázat szerint a gyerekek azért hozzák létre képzeletbeli barátjukat, hogy az kevésbé legyen talpraesett, mint ő maguk, és ezáltal tudják megélni a kompetencia érzését. Ezek a dinamikák a gyerekek játékában is megjelennek a szerepcsere által, hiszen még az előbbi esetben képzeletbeli barátaik, úgy az utóbbiban ők öltik magukra az erősebb és rátermettebb szerepét, pl. a szülőét vagy egy tanárfiguráét.

A fiúknak vagy a lányoknak vannak gyakrabban kitalált barátaik?

Ha a lányok és fiúk közti különbségekre vagyunk kíváncsiak, megosztó eredményeket találhatunk. Habár a klasszikus retrospektív (önreflexív, visszatekintő) kutatások azt mutatják, hogy a lányoknak nagyobb valószínűséggel vannak képzeletbeli barátaik (Jersild, Markey és Jersild, 1933; Svendson, 1934), egy frissebb kutatás alapján nem beszélhetünk ilyesfajta különbségről (Manosevitz és munkatársai, 1973). A kutatások csak játékmódok közti különbségeket mutattak ki. Sztereotipikus témák jelentek meg a fiúk és a lányok játékában. Még a fiúk inkább szuperhősöknek képzelték barátaikat, és ehhez mérten játszottak velük, a lányok sokkal inkább egy családtagként képzelték el, akivel iskolásat játszottak vagy babáztak.

Kreatívabbak azok a gyerekek, akiknek képzeletbeli barátja van?

A kreativitást elég nehéz definiálni, éppen ezért az ezzel összefüggést mutató jelenségek vizsgálata sem könnyű. Számos tanulmány született a kreativitás és a képzeletbeli barátok kapcsolatáról, ám az eredmények eléggé kettősek. Néhány kutatás szerint azok a gyerekek, akiknek van kitalált barátjuk, tehetségesebbek és kreatívabbak, mint társaik, hiszen sokkal fantáziadúsabb ötletekkel, megoldásokkal és játékokkal állnak elő. Egy 800 fővel végzett kutatás – amelyben olyan serdülők vettek részt, akik arról számoltak be: kiskorukban volt képzeletbeli barátjuk – arra az eredményre jutott, hogy magasabb szintű kreativitást mutatnak ezek a fiatalok, főleg a fogalmazásban, irodalmi kreativitás területén. Ezen kutatás mintájára Manisevitz és munkatársai (1977) azonban arra jutottak: nincs különbség kreativitás szempontjából az ötévesek között aszerint, hogy rendelkeznek-e képzeletbeli baráttal vagy sem.

Miként is kezeljük szülőként a képzeletbeli barátot?

1.Ne éreztessük a gyermekkel, hogy nevetségesnek tartjuk, amiért képzeletbeli barátja van. Menjünk bele inkább a játékba és csatlakozzunk a teadélutánhoz, tegyünk fel eggyel több terítéket, hiszen a közös játékból baj nem lehet.

Nem szabad kinevetnünk gyermekünket, amiért képzeletbeli barátja van. Inkább csatlakozzunk a teadélutánhoz!

2.Ne hagyjuk, hogy gyermekünk képzeletbeli barátjára hárítsa, ha valami rosszat tett!De Anya, hiszen nem én voltam, hanem a barátom!” – hangozhat a mondat. Ennek azonban elejét kell vennünk, és meg kell tanítanunk gyermekünknek, hogy tettei következményeit vállalnia kell. Abból később sokkal több galiba származhat, ha elsumákol valamit, mintha bátran vállalja a felelősséget!

3.Ne hagyjuk, hogy a gyermek egyetlen „szociális” kapcsolata a képzeletbeli barátja legyen. Bár sokkal „könnyebb”, hogy nagyon jól eljátszik a baráttal a szobában, tulajdonképpen egyedül, mint elmenni együtt a játszótérre. Mivel azonban egy gyerek számára nagyon fontos a szociális közeg, ahol megtanulhatja az alapvető társas normákat, jó erre odafigyelnünk!

A kutatási eredményekből az látszik, hogy nincs pontos eredmény arról, miért is lesz a gyermekünknek képzeletbeli barátja. Akár egy picit magányosnak érzi magát, és így próbál megküzdeni ezzel, akár a kreativitásnak nem tud határt szabni, semmiképp se ijedjünk meg. Valószínűleg azt a kontrollélményt szeretné megélni, amelyet a valódi világában valami miatt nem tud. Hasznos lehet megtalálnunk ennek az okát, majd megoldást találnunk rá. Ha ez mégsem segít, az sem kell, hogy okot adjon a félelemre, hiszen hat-hét éves kor körül, valószínűleg úgyis magától „elhagyja” őt képzeletbeli játszótársa.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ