Sokszor hallhatjuk, hogy gyermekkori tapasztalataink milyen elemi erővel hatják át későbbi életünket. Talán nem is gondolnánk, hogy még mielőtt kiejtettük volna az első szavunkat, már nagyon fontos behatások értek minket a későbbi párkapcsolatunkkal, házasságunkkal kapcsolatban. Hogyan határozzák meg csecsemőkori tapasztalataink felnőttkorunk intimitását? Borbély Lilla iskolapszichológus írása.

A tárgykapcsolat-elmélet szerint személyiségünk alakulásában az édesanyánkkal megélt tapasztalatok jelentik a legformálóbb erőt. Csecsemőkori kötődési igényünk alapozza meg későbbi identitásérzésünket magában hordozó lelki szerveződésünket, a szelfünket. Csecsemőként elsődleges szükségletünk, hogy kapcsolódhassunk, kötődhessünk egy gondoskodó személyhez. Bowlby szerint a személyiség fejlődésében, illetve az esetleges patológia kialakulásában is az a döntő, hogy a kötődés és a veszteség folyamatait hogyan oldjuk meg ebben az érzékeny időszakban.

Bár az elmélet az anyára mint elsődleges gondozóra helyezi a hangsúlyt, napjaink pszichológiai kutatásai egyre inkább rávilágítanak arra, hogy az apa, illetve a tágabb környezet is nagy jelentőséggel bír a kötődés kialakulásának szempontjából.

Mennyi frusztráló és mennyi tápláló, kielégítő találkozásunk volt gondozónkkal? Mennyire elégítették ki igényeinket, mennyire volt gondozónk elérhető? Fairbairn szerint ezekből a különböző találkozásokból gyermekként fantáziavilágot alakítunk ki, mivel a helyzetből nem tudunk kilépni. A gondoskodó anya idealizált képpé válik, mely a „szeretve lenni” érzéssel párosul. Az elérhetetlen, frusztráló anya elutasító képe pedig haragot, az „engem nem szeretnek” érzését és a szeretet visszanyerésének vágyát váltja ki belőlünk.

Legtöbben kétéves korunkra képesek vagyunk integrálni ezt a két képet, mely később alapja lesz kapcsolataink kialakításának. Ám amennyiben a konfliktus nem oldódik meg simán, ez a hasított állapot később labilis érzésekhez vezethet.

Egyazon személyt egyes alkalmakkor imádattal idealizálhatunk, máskor pedig haraggal utasíthatunk el.

Ezeket a szülőkről és más fontos személyekről alkotott képzeteket később is magunkban hordozzuk, személyiségünk részeivé lesznek: jó képeink kellemes érzetet hagynak, míg a rosszak szorongást válthatnak ki belőlünk. Aktuális élményeink belső világunk jó és rossz képzetein szűrődve jutnak el hozzánk, melyek tudattalanul befolyásolják, hogyan éljük meg a kapcsolataink történéseit. Így könnyen előfordulhat, hogy torzult kapcsolati elvárásokkal növünk fel, és tudattalanul előhívjuk partnerünkből a mintáinknak megfelelő viselkedést. A korai hasítás valószínűsíti, hogy sóvárogjunk a párunkkal való összeolvadás iránt, már-már a részévé váljunk.

Elveszített énünk hajszolása

A hosszú távú párkapcsolatokat elkerülhetetlenül meghatározzák a pár tagjainak gyermekkori élményei. Párválasztásunkat a tudatos kritériumok mellett nagyban befolyásolják tudattalan motívumok is: kedvesünk személyisége meg kell feleljen a saját, tudattalanul lehasított személyiségrészeinknek. Reménykedünk, hogy magunkba fogadhatjuk elvesztett részeinket azzal, hogy másban megtaláljuk. Olyasvalakihez vonzódunk, aki egyszerre teremti meg a feltétel nélküli szeretet gyermekkori illúzióját, és megfelelően hasonlít a rossz képzeteinkre, hogy céltáblája lehessen haragunknak.

Dicks szerint párkapcsolati problémáink eredője, hogy tudattalan szükségleteink határozzák meg a másikhoz való viszonyunkat, bizonyos mértékig mindketten a saját énrészünknek tekintjük a másikat, és párként egyesült személyiségként működünk. Egymáson keresztül próbálunk újra kapcsolódni hiányzó vagy megtagadott részeinkkel. Ezt a projektív identifikáció elhárítómechanizmusára támaszkodva érjük el: tudattalanul a lehasított vagy nem kívánt részeinket a párunkra vetítjük, ezzel pedig éppen arra vesszük rá, hogy a projekciónknak megfelelő viselkedést produkálja. így közeledhetünk, hadakozhatunk hiányzó énrészeinkkel, de mindenképpen kapcsolatba kerülünk vele.

A saját hiányzó részeink pótlásaként észlelhetjük a másikat, és a múltból hozott és ható képzetek átjárhatják párkapcsolati működésünket.

Korai kapcsolatainkban létrejövő érzelemteli belső képzeteink tehát torzíthatják a későbbi élményeink értékelését: félreérthetjük, túlreagálhatjuk a párunk állításait, cselekedeteit. Mindketten egyedi és önálló pszichológiai örökséget viszünk a közös életünkbe, mely egyértelműen hordoz a szülő-gyermek kapcsolatéhoz hasonló jegyeket. Megoldatlan elakadásaink nemcsak a saját kapcsolatunk felvirágoztatását gátolják: továbbadhatjuk gyermekeinknek is.

Letenni a láncokat

A származási családból hozott megoldatlan problémáink újra megjelennek, megismétlődnek az aktuális családunk viszonyrendszerében. A későbbi változás legnagyobb akadálya a szülői képzeteinkhez való kötődés lehet. Minél több szenvedéssel jártak korai élményeink, annál nagyobb energiát fektetünk a képzetek belső kontrolljára, és tudattalanul annál hajlamosabbak leszünk meghitt kapcsolatainkban előhívni a lehasított részeknek megfelelő szerepviselkedést.

Kapcsolatunk sikerét nagyban az határozza meg, hogy mennyire tudjuk kívül helyezni a múltbeli negatív béklyókat, függetleníteni magunkat ezektől a kötelékektől. A felnőtt, egészséges párkapcsolat kialakításához elengedhetetlen felismerni és módosítani ezeket a megterheléseket.

Érdemes átgondolnunk, milyen a viszonyunk a származási családunkhoz? Jelenlegi kapcsolatainkban átélt sérelmeink hasonlítanak-e a gyermekkorban átélt rossz érzéseinkhez? A terhek tudatosítása a segítségünkre lehet, hogy legközelebb rálássunk, ha nem a másik valódi szándékára, hanem egy kivetített béklyóra reagálunk. Sokszor felszabadítóan hathat egy szülőkkel vagy testvérekkel átélt korrektív élmény kötődésünk újrarendezéséhez.

A szerző Borbély Lilla iskolapszichológus, a Lisznyai Pszicho-Műhely tagja.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ