Az individualizmus korában mérhetetlen választási lehetőségekkel és szabadsággal szembesülünk. De vajon minden esetben pozitív hatással van ránk a szabadság? Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című könyvében erre a kérdésre válaszol. Szerinte az ember személyiségét és karakterét szabadsághoz való viszonyulása határozza meg. Hogyan kezelhetjük hát rosszul szabadságunkat? Milyen karaktertípusokat eredményez a szabadság elől való menekülés?

Az első világháború törésének hatására az emberek magyarázatot akartak arra találni, hogyan jöhetett létre világégés, mi az emberi viselkedés irracionális oldala. A pszichológia központi kérdésévé is az vált, hogyan viselkednek az emberek csoportban, hogyan hatnak rájuk nagy ideológiák. Erich Fromm azzal a kérdéssel foglalkozik, mit jelent a modern ember számára a szabadság, és az hogyan hat rá. Alapfelvetése, hogy az individualizmus során az ember nem tesz szert olyan pozitív értelemben vett szabadságra, melyben kiteljesíthetné énjét. A szabadság elősegíti a függetlenséget és a racionalitást, de nem ad lehetőséget értelmi és érzelmi adottságok kifejezésére, szorongóvá teheti az embert.

Amikor az egyén elsődleges kötelékeit (azok a kapcsolatok, melyek összekötik az anyát és a gyereket, nemzetek tagjait stb.) elveszíti, két út áll előtte magányának leküzdésére. Az egyik út a pozitív szabadság: az egyén a szeretet és munka révén kerül kapcsolatba a világgal. Ezáltal kiteljesíti érzelmi, érzéki és szellemi képességeit. A másik lehetőség a szabadságról való lemondással jár, az emberek úgy kísérelnek meg a magányukon úrrá lenni, hogy az énjük és a világ közötti szakadékot megszüntetik. Ezen a módon viszont sosem egyesülnek a világgal, ez nem vezet boldogsághoz és pozitív szabadsághoz. Ugyan enyhíti a szorongást, de gyakran emiatt kényszeres tevékenységekből álló élettel kell érte fizetni. Melyek ezek a szabadságról való lemondással járó mechanizmusok és karaktertípusok?

  1. Tekintélyelvű (autoriter) magatartás

A szabadság előli menekülés egyik formája során az egyén lemond énjének függetlenségéről, és összeolvad valakivel, hogy pótolja a belőle hiányzó erőt. A legfelismerhetőbb formája a mazochizmus és a szadizmus, mely eltérő mértékben, de minden emberben megtalálhatók.

A mazochista késztetések legszembetűnőbb vonása, hogy az egyén kisebbrendűnek, gyengének és jelentéktelennek érzi magát. Nemcsak a mai értelembe vett mazochistákra gondol Fromm, akik élvezetet találnak abban, ha megalázzák őket, fájdalmat okoznak nekik. A mazochista személyeknek alacsony az önértékelésük, nem képesek akaratérvényesítésre, inkább behódolnak külső erő parancsainak. Emiatt gyakran függenek rajtuk kívül álló emberektől, intézményektől, hatalmaktól. Megjelenési formái közé tartozik az önszidás, az önmagát megbetegítés, az önbaleset okozás, mindezek tudatos vagy tudattalan formákban. Ilyen fajta önsorsrontást jelent még, amikor valaki tudja a helyes választ a kérdésre, mégis képtelen arra válaszolni. A mazochista törekvések célja tehát, hogy az egyén megszabaduljon a szabadsága terhétől alárendelve magát egy külső dolognak.

Egy és ugyanazon karaktertípusnál megtalálható ezeknek a jegyeknek a szöges ellentéte, a szadista késztetések is. A szadizmus elterjedt jelentésén túl – vágymások megkínzása vagy szenvedésének látványára – többféle értelemmel bír. Ennek egyik formájában a személy másokat akar függő helyzetbe hozni, keresi a korlátlan hatalom lehetőségét. A második típus szeretné kizsákmányolni embertársait, meglopni őket, belőlük minden értékeset bekebelezni. Ez a megfosztás az egzisztenciális dolgokon túl, vonatkozhat a másik intellektuális és érzelmi képességeire. A szadisztikus késztetések kevésbé tudatosak, az emberek legtöbbször racionalizálják azzal például: „Azért uralkodom feletted, mert én tudom, mi a legjobb neked, és saját érdekedben engedelmesen kell követned engem.”

Fromm egy házastársi példán keresztül mutatja be, hogyan működnek együtt és fonódnak össze szadista és mazochista késztetéssel rendelkező személyek:

„Ha a férj szadista módjára bánik feleségével, és unos-untalan közli vele, hogy bármikor elmehet, amikor csak akar, sőt még örülne is a dolognak, ezzel annyira kétségbe ejti feleségét, hogy az asszony meg sem kísérli, hogy elmenjen. Ezért aztán mindketten azt hiszik, hogy a férj igazat mond. Ám ha az asszony egyszer veszi a bátorságot, és bejelenti, hogy elhagyja férjét, mindkettőjüket meglepetés érheti: a férj kétségbeesik, összeomlik, könyörög feleségének, ne hagyja el őt semmiképpen, mert nem tud nélküle élni, majd bevallja, mennyire szereti. Mivel a feleség amúgy is fél saját akarata érvényesítésétől, rendszerint hajlik arra, hogy higgyen férjének, ezért meggondolja magát, és marad.”

Láthatjuk, hogy a férj képtelen egy olyan személy nélkül élni, aki akiről ne érezné, hogy ki van szolgáltatva neki. Az asszony pedig képtelen saját akaratának érvényesítésére.

2. Destruktív késztetések

Először is különbséget kell tenni a szadomazochista és destruktív késztetés fogalmai között. A destruktív ösztön nem aktív vagy passzív szimbiózisra törekszik, mint a tekintélyelvű karakter, hanem tárgya megsemmisítésére. Emellett a destruktív késztetések is az egyén gyengeségéből és szabadság elől való meneküléséből fakadnak. A személy világgal szembeni tehetetlensége, a sok választási lehetőség szorongást szül, és ennek feloldása lehet a világ szétrombolása, a fenyegetés megszüntetése.

„A világ megsemmisítése szinte az utolsó kétségbeesett próbálkozás

arra, hogy megmentsem magam attól, hogy a világ őröljön fel engem.”

3. Kényszeres azonosulási vágy – konformitás

A szabadság elől való menekülés egyéb mechanizmusaiban az ember megszűnik önmaga lenni, a kulturális minták által felkínált sémákat és modelleket teszi magáévá. Ez a konformitás. Amikor konform módon viselkedünk, pontosan azt tesszük, amit a társadalom, csoport elvár tőlünk. Azáltal hogy az egyén úgy viselkedik, mint a többiek, megszűnik a szorongása, de ezzel együtt az individuális énje is. Kényszeres azonosulási vágyunk testet ölthet akkor, amikor a valahol látott vagy hallott információt a saját véleményünknek tüntetjük fel, mert azt hisszük, az a sajátunk. Például, ha megkérdezünk egy nem meteorológiával foglalkozó embert arról, milyen lesz a holnapi időjárás. A személy kis gondolkodás után szinte szóról-szóra megismétli azt, amit az időjárás-jelentésben hallott, mégis saját véleményeként állítja be. Emberünk nyilvánvalóan hallotta is az előrejelzést, aminek hitet is adott, de mivel kényszert érzett arra, hogy saját véleményt alkosson, megfeledkezett arról, hogy csak a forrást ismételgeti. Ez a jelenség a konformitás egyik alkategóriája, a látszatgondolkodás. Az érzelmek területén is meg kell különböztetniünk a gondolkodáshoz hasonlóan a valódi érzéseket a látszatérzésektől, melyeket ugyan sajátunknak érzünk, mégsem belőlünk fakad.

Felhasznált irodalom:

Fromm, E.(1969). Escape from Freedom. Holt, Rinehart and Winston Inc. In Bíró. D. (2002). Menekülés a Szabadság elől. Napvilág Kiadó.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ