Hirdetés

„Pszichológus, szexuálpszichológus, HR Manager, Szabolcs megye önjelölt üdvöskéje, megrögzött élménykereső, enyhén nárcisztikus és szociálisan túl kompatibilis személy. A szinti pop, a trash és Phil Collins megrögzött rajongója, a társas interakciók szibillája, illetve a birtokos jelzős szószerkezetek ásza. Általában ő mondja, hogy rabló támadás, mert az ő hangja mélyebb” – olvashatjuk Ráskó Eszter munkahelyi bemutatkozását a Dumaszínház honlapján. Milyen lehet valójában egy humorista élete? Utánajártunk!

Hirdetés

Mikor jött el az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy több lesz „egyszerű” szexuálpszichológusnál és HR-menedzsernél?

Nos, mindig is megvolt hozzá az az alapvető beállítottságom, hogy imádok beszélni. Nagy tehetségem van ugyanis ahhoz, hogy felfedezzem és humorral kompenzáljam a csoport- vagy csapatdinamikában jelentkező hiányosságokat. Ezt már gyerekkoromban is nagyon szerettem. Főleg feszültségoldásra és a jó hangulat megalapozására használtam. Később aztán beállt az életem egy olyan útra, ami szerintem mindenki esetében természetes: egyetem, munka, karrier, satöbbi, satöbbi.

Szóval a szokásos.

Igen. Egy ponton túl viszont már úgy éreztem, hogy mindez nem elég. Kellett még valami plusz, kellett még valaminek történnie. Egyszerűen nem használtam még ki az élet adta lehetőségeket. Ekkor jött az a bizonyos tehetségkutató, amire én azt mondtam: „Na jó, huszonnyolc évesen még hülyét csinálhatok magamból!”. Szóval megpróbáltam.

Fotó: Patterman Renáta

Ez a Magyarország, szereplek! volt, igaz?

Igen, pontosan.

Volt előtte hasonló próbálkozása?

Igen, volt egy! Amikor még egyetemista voltam, elmentem a Godot Dumaszínházba, ahol a Fiatal Félőrültek Fesztiválját tartották. Ez is egy ilyen tehetségkutató volt, amin felléptem… és megnyertem. Egy héttel később fel is hívtak a Comedy Centraltól, hogy szeretnék, ha velük folytatnám. Ennek köszönhetően találkoztam Kormos Anettal, aki nagyon szeretett volna mentorálni engem. Elvégre ő már akkor is híres női humorista volt. Sőt, ő volt az első! Azt mondta nekem, hogy nagyon jó a karakterem, és hogy dolgozzunk össze… csak előbb még írjam meg a szövegem. „Írjam meg a szövegem?” – kérdeztem magamtól – „Úristen, de hát hogy kell poénokat írni!?”

Olyan volt ez, mint egy szövegkönyv?

Igen, olyasmi. Szóval hazamentem, néztem a Word-öt, villogott a kurzor, eltelt egy csomó idő… Aztán végül rájöttem, hogy nem, én ezt így nem tudom. Persze bennem volt a félsz is, hogy akkor hogy leszek én így jó pszichológus, mit fognak gondolni rólam az emberek, hogy maradok hiteles a szemükben? Hasonlók. Mindezek miatt szépen lassan elsikkadt ez a humorista dolog, és elkezdtem inkább egzisztenciát építgetni… De aztán mégiscsak visszatértem! És úgy vélem, hogy a legjobb időben.

Szinte biztos voltam abban, hogy ez most sorsszerű lesz

…mondta az ember, aki aztán soha többé nem lépett fel. Na jó, csak viccelek. Tudni kell rólam, hogy én alapvetően elég hedonista vagyok. Nagyon szeretem élni az életet, nagyon szeretek olyasmiket csinálni, amikkel élményt lehet szerezni. Ennek érdekében pedig nem félek kockázatot vállalni, nem félek kimondani dolgokat, nem félek megragadni pillanatokat.

És mennyiben befolyásolta a szakmai megítélését az, hogy humorista lett?

Hát pszichológusként annyiban, hogy most már nem szívesen járok reggeli műsorokba lélektani témákról szakérteni. Legutóbb például a Digi Sportba mentem Hosszú Katinkáról beszélgetni. Itt azonban civil szakemberként direkt nem mondtam véleményt az ő média által spekulált kríziseiről. Hazaérve mégis az a szalagcím fogadott az egyik újságban, hogy „A szexuálpszichológus megmondta…”, aztán jöttek totál kiforgatva a szavaim. Ezt nagyon rosszul éltem meg.

Igen, ez a szakmabeliek rémálma.

El is döntöttem akkor, hogy ez volt az utolsó, amit én vállaltam. Mások sajnos már nem csak a pszichológust látják bennem. Szakmailag tartozok annyival a pszichológia intézményének, hogy efféle incidensekkel ne vessek rossz fényt a kollégákra.

Szerintem elég sok önismeret kell ehhez.

Elvégre, ha valaki HR-menedzserként és humoristaként is dolgozik, akkor nyilván nem lehet pszichológusként is állandóan naprakész. Nem mondhatom azt egy adott témáról, hogy márpedig mindent tudok róla. Én most másra koncentrálok, más területen próbálok meg jobb lenni. Aztán ha később kicsit jobban is el akarom majd engedni ezt a stand-up vonalat, akkor megint a pszichológiára fog kerülni a fókusz. Fontolgatom például, hogy ledoktorálok. Tanulni mindig jó.

Mindez akkor nem vetette vissza az Ön karrierjét?

Nem. A félelmeim végül is teljesen alaptalannak bizonyultak, hiszen összességében nem lettem más ember a fellépések miatt.

Fotó: Patterman Renáta

Mennyire lehet összeegyeztetni egymással ezeket az igencsak eltérő munkaköröket?

Tökéletesen.

Tényleg?

Igen. A munkaidő nálunk kilenctől hatig tart az irodában, a Dumaszínházban pedig minden este hét után kezdek. Az szokott csak problémás lenni, amikor vidékre megyünk fellépni, mert akkor ugye már négy körül el kell indulnom. Ezek rendszeres esti foglalkozások ugyan, de egyáltalán nem időigényesek. Amit mások otthon a Facebook görgetésével, meg a Szulejmán nézésével töltenek, azt én a backstage-ben, meg a színpadon. De ezáltal nem lesz hosszabb vagy nehezebb egy napom. Sőt, ez engem szó szerint feltölt! Olyan, mintha edzeni mennék. Annyi kalóriát talán még el is égetek a folyamatos szájizom-használattal és az állandó járkálással…

És mennyire egyeztethető össze ezekkel a munkákkal a párkapcsolat, a család vagy a magánélet?

Szerintem szuperül. Először féltem persze, hogy mindez nem igazán fog majd így működni, de a barátommal tökéletesen egy húron pendülünk, és ő szívesen támogat engem a világmegváltó törekvéseimben is – még ha azok időnként kettesben is hagyják őt a macskánkkal. De hát

happy wife, happy life.

Neki is van persze munkája – mérnökként dolgozik –, ami miatt nem sokat találkozunk hétköznap. Sokszor mikor hazaérek, ő már alszik, mikor felébredek, ő már elment. Ettől függetlenül azonban egész jól működünk, ha csak hétvégente is. Türelmesen végighallgatja a próbáim, támogat engem, ötleteket mond nekem. Olyan, mintha a stand-up lenne a közös hobbink.

Ő is szokott segíteni?

Persze. A tévéfelvételek előtt például mindig nagyon izgulok, ezért igyekszem sokat gyakorolni otthon. Ő ilyenkor mindig elmondja nekem a véleményét, hogy ez vagy az a poén szerinte elég vicces volt-e. Mivel teljesen más a humorérzékünk, ezért én tutira előadom később azokat a sztorikat, amik szerinte nem voltak viccesek.

Fotó: Patterman Renáta

Hogy néz ki egy átlagos munkanapja?

A reális úgy, hogy reggel elalszok, aztán meg csúszik az egész. Az ideális pedig úgy, hogy nem alszok el, időben beérek dolgozni, aztán pedig csinálom azokat a dolgokat, amik egy HR-es életének színes kis legóiból tevődnek össze. Szóval hatig meló, aztán felkötöm az útilaput, és megyek fellépni a Dumaszínházba – vagy vidékre. Emellett pedig sorozatokat és cikkeket is írok mostanság. Például az Éva Magazinba, a HVG Nők-be vagy a WMN-re. Ezeket hétvégente szoktam írogatni – a leadási határidő előtti éjjel. Sokszor még hajnal négykor is felkelek, hogy hatra befejezzek egy cikket.

Ilyen az én work-life balanszom.

A humoristáknak is vannak belső képzéseik vagy tréningjeik?

Persze, több is! Általában ezek szokták megenni a szabadnapjaim. Pszichológus is jár hozzánk.

Valóban?

Igen. Mint minden szakmában, ebben is nagyon fontos a mentális jóllét. Különben annál hamarabb válsz egyre kevésbé szórakoztatóvá. Olyan tréningjeink vannak egyébként, mint stresszkezelés, írástechnika, beszédtechnika, színpadi jelenlét, improvizáció…

És mik a legnagyobb kihívások a humorista létben?

Hát, az eleje elég nehéz volt nekem a sok izgalom meg a színpadra lépés előtti pánikolás miatt. Ez utóbbi ugyanis olyan, mint a katonai támadások előtti feszültség. Éveket öregszik ilyenkor az ember! Nem véletlen talán, hogy a humoristák korábban halnak, mint mások. Innen nézve teljesen érhető.

Van más nehézség is?

A tématalálás! Úgy összerakni egy anyagot, hogy az ne csak neked legyen vicces, ne csak klisékből álljon, és ne csak hülyeségeket, hanem érdekességeket is tartalmazzon. Meg persze, hogy kicsit azért fel is emeljen, ne mindig csak lefelé taszigáljon. Szóval témát találni mindig nehéz, azt feldolgozni viszont már nem annyira. Legközelebb például arról fogok beszélni, hogy miként nyelt le a macskám másfél méter fogselymet…

Összességében mi az, amit Ön a legjobban szeret ebben a munkában?

A nevetés! Az nagyon jó. Az a drogom.

Fotó: Patterman Renáta

Kinek a nevetése? A sajátja vagy másoké?

Mindkettő! Az nekem egy és ugyanaz. Arra gondolok, amikor valaki mond valami vicceset, mire az egész közönség felhördül a nevetéstől. Az egy leírhatatlan energiahullám! Persze nem azokra az energiákra gondolok, amiket Soma Mamagésa érzett, mikor orális szex közben meglátta Szűz Máriát. Hanem arra, amit a tömegpszichózis képes adni neked. Na, az az igazi mágia! Az elképesztő egy tapasztalás! Olyan erős flow-élmény, olyan hatalmas endorfin-hullám, hogy mikor hazamegyek egy-egy fellépés után, mindig mondom magamban: ha csak ennyi is volt az egész, már megérte!

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző pszichológus, a Mindset szervezeti tanácsadója, valamint a Kapcsolataink rovat szakújságírója. Pszichológia alapképzését az ELTE-n, mesterképzését pedig a BME-n végzte munka- és szervezetpszichológia szakirányon. A Mindset mellett jelenleg a Magyar Pszichológiai Társaság Ifjúsági Tagozatának HR-tanácsadójaként tevékenykedik. Fő érdeklődési területei: az önismeret, a kreativitás, a vezetés és a mentális egészség.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ