Hirdetés

Érdemes kényes témákat feszegetni! A feminizmus, a tolerancia és a férfi-női egyenrangúság pedig nagyon is kényes témák. Baj van a feminizmussal? Vagy csak mi, magyarok nem toleráljuk? Interjúnk Félix Anikóval, a MTA-ELTE Peripato Csoport kutatójával.

Hirdetés

 

Magyarország jelenleg az igenek és nemek országa. Választhatunk a tiltás és az ész nélküli befogadás közül, akár a politikai, akár a civil szféráról beszélünk. Miért alakulhatott ez így? Milyen társadalmi berendezkedés lenne szükséges a középút megtalálásához?

A populista retorika nagyon jellemző a régiónkban. Minél közérthetőbb, minél egyértelműbb üzeneteket adjunk át – ez a cél. Az már egy fejlettebb demokrácia sajátja, hogy ennél komplexebb üzenetek fogalmazódhatnak meg. Nálunk a  politika a civil szférára teljes mértékben ráült. Törekszik a civil szféra a függetlenedésre, ám totálisan át van politizálva. Azt gondolom, a változáshoz sokkal tudatosabb állampolgári magatartásra kéne nevelni a fiatalabb generációt. Németországban, Franciaországban vannak arra jó gyakorlatok arra, hogyan kapjanak az állampolgárok igényesebb, diverzebb képet a társadalom aktuális kérdéseiről. Magyarországon azonban ez még nagyon gyerekcipőben jár.

Nálunk a friss generáció is arra van kondicionálva és szocializálva, hogy az egyszerűbb üzeneteket fogadja be, ne vitatkozzanak a kapott információval. Az alapvető skillek hiányoznak a fiatalokból: hogyan lehet vitába szállni valamivel szemben, hogyan lehet érvelni valami mellett vagy ellen. Általánosságban félnek véleményt nyilvánítani. Így viszont a politikusok is azt észlelik: egyszerűbb üzeneteket kell az embereknek közvetíteni. Ez pedig egy oda-vissza ható folyamat. Tulajdonképpen a demokráciára nevelés hiányzik az országban. Ezt kéne az informális és formális oktatásban pótolni. Több erre irányuló törekvésről is tudunk, ám ezek nem komplex egészként vannak jelen, nem állnak össze egy egységgé.

Elutasítják a feminizmus bélyegét, pedig az egyenrangúságon alapszik
A nők elutasíjták a feminizmus bélyegét, holott az egyenjogúság és egyenrangúság az alapja.

„Az egyenjogúságban hiszek, de nem vagyok feminista” – halljuk sokszor itthon. Magyarországon annyira elcsúszott a feminizmus fogalma, hogy szinte már szitokszónak számít. Aki pedig feministának definiálja magát, az szélsőséges gondolatokat vall, már-már nősoviniszta. Hogyan alakult ez a civil szférában, mennyire radikalizálódtak a nőjogi, nővédő, „feminista” szervezetek?

Ennek háttértörténete lehet az, hogy volt egy elég erőteljes időszak, a szocializmus, amelyben a feminizmust az államhatalom kisajátította magának. Az államszocializmusban megvalósított nőpolitikában voltak olyan törekvések, amelyek segítettek abban, hogy a nők tudjanak dolgozni és gyereket nevelni egyszerre. Ezek alapvetően jó célok, de sok ember fejében már szétválaszthatatlanok az államszocializmustól. A baloldal válságával összekapcsolódik a feminizmus, így tud ez egyfajta stigmaként megjelenni Magyarországon. Mindenki próbálja elutasítani a feminizmus bélyegét, holott olyan célokat és elveket fogalmaz meg, amelyek az egyenjogúságon és egyenrangúságon alapszanak. A „de nem vagyok feminista” végződésű érvelésekből egyértelmű: a szavak szintjén is létezik ez az elutasítás. A megjelenő szélsőséges ellentétek mind annak a tünetei, hogy nem tudott elterjedni az a fajta diskurzus, amely a mainstream feminizmust beilleszti a szélsőséges feminizmussal egy közös narratívába. A feminizmus nem egy elítélendő, szélsőséges irányzat.

Nézzük meg a lengyel példát: rengeteg ember van most az utcán, szólal fel alapvető emberi jogok mellett. Ehhez nem kell feministának lenni. A magyarországi civil szervezetek eszköztelensége is abból táplálkozik, hogy alapvetően félrekommunikálás van. Nincs egy egységes meghatározás, amely kimondaná, hogy

a feminizmus önmagában nem szélsőséges vagy kirekesztő.

Bántalmazás kérdésében elenyésző százalékban beszélünk férfi áldozatokról vagy női elkövetőkről pedig az a szexuális visszaélés nem genderspecifikus. Ez azonban tabutéma, így nagyon nehéz megtalálni a hangot, amellyel megszólíthatjuk az embereket. Jelenleg figyelemfelkeltő szalagcímekkel, hangos utcai protestálásokkal és hangulatkeltő kiállításokkal próbálják elérni civil szervezetek, újságírók és jogvédők, hogy beszéljünk az ilyen bántalmazásokról, de így is sokan homokba dugják a fejüket. Létezik kevésbé radikális, de eredményes mód, ha abúzusról akarunk beszélni?

Úgy látom, az alapgondolat az, hogy legalább női áldozatokról és férfi elkövetőkről beszéljünk első. Való igaz, ha beszélnénk a férfi áldozatokról, mások is bekapcsolódhatnának. Ám egyelőre többen vannak azok, akik azt hiszik, ennek semmi realitása nincs. A társadalmi szerepek mentén gondolkozunk arról, ki az áldozat és ki az elkövető. Ha ezen a dolgon csavarnánk egyet, akkor az emberek összezavarodnának. Bár az összezavarás szükséges lehet ahhoz, hogy lássuk,

bántalmazó-bántalmazott szerepek nem feltétlenül a nemek mentén dőlnek el.

Ettől sokan félnek, azonban az egyéni sérelmek és elfojtott konfliktusok elvakíthatnak. Egyszerű üzenetek vannak itt is, amiket közvetíteni lehet. Veszélyes, ha feministaként női áldozatokról, férfi elkövetőkről beszélünk, mert nagyon könnyen összecsúszik egyfajta uszító ideológiával. Ahhoz, hogy változásokat érhessünk el, nagyon lentről kell építkezni. Első lépcső lenne az oktatás a társadalmi nemek kérdéséről, férfi-női szerepekről. Enélkül nem sok esélyt látok a fordulatra.

Magyarországon a radikális kiállásnak, a tüntetéseknek sajnos nincs hagyománya.  Ráadásul ez a fajta „sokkterápia”, mint figyelemfelhívás nem hozza az elvárt eredményt. Épp ellenkezőleg. Sokakból az abszolút tagadást váltja ki.  Ugyanakkor

a toleranciára nevelés mellett néha provokálni is lehet az embereket, csak a megfelelő módját kell megválasztani.

A médiának hatalmas szerepe ebben az ügyben is. Sajnos azonban ezen kérdések mentén leginkább az elborzasztást alkalmazza, így még jobban elrettenti az embereket. Az elrettentésnél nincs rosszabb, mert lefagyaszt, bűntudatot és félelmet kelt. Fel kell rázni az embereket. A mindennapi beszélgetések részévé kell tenni ezeket a témákat olyan eszközökkel, amelyek  még nem sokkolnak, de kimozdítanak a komfortzónából!

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző pszichopedagógus, politikai kommunikációs szaktanácsadó. Diplomáit az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen és a Századvég Alapítvány Politikai Iskolájában szerezte. A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakának végzős hallgatója.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ