Szexuális zaklatás és erőszak témában számtalan írás született az elmúlt hetekben. Az egyik leggyakoribb kérdés, ami felmerül az emberekben, vajon miért titkolja, majd hirtelen osztja meg valaki azt, hogy mi történt vele. Van összefüggés a szexuális bántalmazás felfedésének időzítése és annak valóságtartama között? Milyen pszichológiai magyarázatai vannak a hallgatásnak? Kovács Orsolya tanácsadó pszichológus írása.

„Miért nem jelentették fel az áldozatok azonnal a bántalmazójukat?”, fogalmazódik meg sokakban a dühvel átitatott kérdés. Innen már csak egy lépés arra a következtetésre jutni, hogy valószínűleg nem is mondanak igazat, hiszen ha annyira rossz lett volna nekik, akkor nem vártak volna ennyi időt a bejelentéssel. Csakhogy az emberi psziché nem így működik. Egy traumatikus élmény feldolgozására különféle stratégiákat működtetnek az emberek. Míg egy részük azonnal segítséghez fordul és kibeszéli a nehézséget környezetével és szakemberekkel, másik részük évekig is elnyomhatja a fájó érzéseket.

A szexuális zaklatást vagy erőszakot átélt embereket több pszichés tényező is befolyásolja, hogy nem osszák meg másokkal vagy a hatóságokkal a velük történteket. Nézzünk néhányat a leggyakoribbakból:

  1. Elkerülés

A feldolgozást nagyban nehezíti, ha valaki elkerülő módon reagál a bántalmazásra. Ide tartozik, ha valaki nem beszél arról, ami történt vele, elnyomja az érzéseit, igyekszik kitörölni az emlékezetéből a történteket. Ez természetes válasz egy elviselhetetlen mértékű stresszre, ugyanakkor nem működik hosszú távon, sőt jóval komolyabb tüneteket eredményezhet. Miért reagálnak mégis így sokan?

Mivel időszakosan azt az érzést adja az áldozat számára, hogy képes önmagát és az őt érő helyzeteket kontrollálni. Tulajdonképpen ez a traumafeldolgozásnak a tagadási fázisa, amelyben a személy önmaga számára próbálja demonstrálni, hogy képes megküzdeni a szörnyű élménnyel. Van, hogy ez az időszak évekig is eltart, és az egyén azt gondolja, hogy átvészelte a dolgot, túl van már rajta. Aztán bizonyos élethelyzet újraaktiválja az emlékeket és a traumát.

Minden átdolgozatlan pszichológiai sérülésünk előbb-utóbb felüti a fejét és komoly stresszt hoz az életünkbe.

A legfrissebb kutatások szerint a szexuális bántalmazás áldozatainak 70 százaléka mérsékelt vagy komoly stresszt él át, ami jóval nagyobb arány, mint más erőszakos cselekmények áldozatai esetében mérhető.

2. Szégyen

Az áldozat intenzív szégyent él meg a vele történtek miatt. A váratlan helyzetek, mint amilyen egy jóhiszemű ember számára egy nem kívánt szexuális felhívás, bénító hatású tud lenni, amiben megszűnik a személy helyzet feletti kontrollja, kiszolgáltatottá válik a másik félnek. Annak az érzése, hogy „velem meg lehetett tenni”, szinte elviselhetetlen terhet ró az áldozatra, már az első néhány másodperc után sokkos állapotot idézhet elő, ami meggátolja, hogy ki tudjon lépni a megalázó helyzetből. A szégyenérzetet utólag is táplálják azok a szocializáció során tanult normák, amelyek arra vonatkoznak, milyennek kell lennie egy jó embernek.

3. Bűntudat

Az egyik legmardosóbb érzés a szexuális bántalmazást elszenvedők számára az önhibáztatás. Mivel az áldozattá válás egy teljes kontrollvesztési állapot, nagyon nehezen illeszthető be az egyén önmagáról alkotott képébe és élettörténetébe. Ezért normális pszichés reakcióként jelenik meg a lelkiismeretfurdalás, hiszen „ha rájövök, hogy hol követtem el a hibát, elkerülhetem, hogy újra megismétlődjön”. Csakhogy egészséges emberi kapcsolatok kialakításához meg kell bíznunk másokban, nem mehetünk bele minden helyzetbe elővigyázatosan, hiszen akkor egész életünket állandó készenléti állapotban élhetnénk le. A szexuális bántalmazást elkövetők ügyesen építik ki ezt a bizalmi légkört, így profi csapdát állítva az áldozatoknak.

A magányossággal leghatékonyabban a trauma és a kapcsolódó érzések megosztásával vehető fel a harc.

4. Kívülállóság érzés és magány

Egy olyan negatív tapasztalat, amely félelemmel, a magunk felett érzett kontroll elvesztésével és sérülékenység megélésével jár, az áldozatok többségében komoly nyomot hagy. Együtt járhat a trauma állandóan betörő újraélésével, negatív és öngyilkossági gondolatokkal, szorongással, depresszióval, irritabilitással. Nagyon erőteljesen jelentkezhet a kiüresedettség, ami egyfajta kívülállóság érzést teremt, amelyben a személy azt éli meg, hogy problémájával egyedül van a világon, nem képes áthidalni a másokhoz vezető utat. A nem kezelt szexuális trauma nemcsak rövid, de hosszú távon is magányossághoz vezethet.

Amennyiben az áldozat azonnal vagy idővel mégis belekezd a trauma feldolgozásába, több lépésen keresztül válik lehetségessé a negatív tapasztalat életútba illesztése. Ehhez használt stratégia, megküzdési mód, ha a személy fokozatosan megosztja másokkal a vele történteket, így szabadítva fel magát a nyomasztó titokkal járó érzések alól.

A velünk történtek nyilvános felvállalása hatalmas pszichés terhet vesz le a vállunkról

és lehetővé teszi annak a veszteségnek az elfogadását, amit a bántalmazás miatt át kellett élnünk.

Ebben az értelmezésben azok az áldozatok, akik a nyilvánosság előtt felvállalják bántalmazásuk történetet, nagy lépést tesznek meg saját gyógyulásuk érdekében. Ez pedig példaértékű azok számára is, akik még a folyamat korábbi szakaszaival küzdenek meg.

Ezt a veszteség-feldolgozási folyamatot szakember segítségével meg lehet és érdemes támogatni.

Hogyan működik egy hatékony pszichológiai kezelés?

  • Segít abban, hogy a személy képes legyen megnyugtatni önmagát.
  • Segít abban, hogy az egyén felismerje belső erőforrásait és azokat a külső személyeket, akikre támaszkodhat.
  • Segít feldolgozni a traumával kapcsolatos specifikus emlékeket.
  • A kliens képes lesz újra kapcsolódni és olyan dolgokat csinálni, amelyeket a trauma óta elkerül félelmében.
  • Képes lesz átalakítani a trauma-alapú gondolkodási irányokat egy egészségesebb mentális működéshez.
  • Csökkenti a depressziós és szorongásos tüneteket.
  • Pozitívabb és stabilabb hangulatot eredményez, magasabb aktivitási szinttel.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ