Norman Doidge A változó agy c. könyvében több fejezeten keresztül mutatja be az agykutatás fantasztikus eredményeit. Rávilágít arra, miért vessük el azt az idejétmúlt gondolkodást, miszerint csak fiatalon vagyunk képesek változni. Mit is jelent a plasztikusság? Hogyan használhatjuk ki agyunknak ezt az alapvető tulajdonságát? Cikkünkből kiderül. 

Doidge könyvének középpontjában az agyi plaszticitás áll. Nevezhetjük más szóval neuroplaszticitásnak is, mely tulajdonképpen egy ernyőfogalom, és agyunk egész életünkön át tartó, hosszú távú fejlődési képességét írja le. A „neuro” szó idegrendszerünk idegsejtjeire (neuronok) utal, míg a „plasztikus” a képlékenységre, változtathatóságra. Ez a normál agyműködés alapja – gondoljunk csak a tanulásra, vagy viselkedésünk megváltoztatására. Tudjuk, hogy a plasztikusság gyermekkorban a „legerősebb” – ez magyarázza a gyerekek gyors tanulási képességeit –, ám fontos kiemelnünk, hogy ez agyunk egész életünkön át tartó alapvető és szignifikáns tulajdonsága!

A modern kutatásoknak köszönhetően kezeljük tényként, hogy agyunk képes változni egész életünkön át.
A modern kutatásoknak köszönhetően tényként kezeljük, hogy agyunk képes változni egész életünkön át.

A felnőtt agy plaszticitása legfőképp valamilyen (perifériás vagy agyi) sérülés helyreállításának eszközeként jelenik meg. A sérült agy képes önmagát átszervezni, méghozzá oly módon, hogy a sérülésben érintett rész funkcióját egy másik rész veszi át. Emellett szerepet játszik még krónikus fájdalmak enyhítésében, protézisek, pl. robotkar vagy mesterséges halló- és látókészülékek használatának esetében is. A neuroplaszticitás bekövetkezhet teljesen spontán módon, illetve különféle mozgásos gyakorlatok által. Egy agyi stroke után attól függően melyik agyterület sérült, lehetséges, hogy az érintett egyénre komoly rehabilitációs folyamat vár. Ezalatt meghatározott gyakorlatokat kell végrehajtania annak érdekében, hogy újra elsajátítson egy mozdulatot.

Doidge könyvében azonban arra hoz példát, hogy ma már akár pszichiátriai betegségek esetében is alkalmazható plaszticitáson alapuló terápia. Az általa elmondott eset egy OCD-vel (obszesszív-kompulzív zavar) küzdő személyről szól. Tény, hogy mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb aggodalmai, ám vannak, akiknél ez már kényszerbetegségbe torkollik. Az ilyen személyeket Doidge szavaival élve szinte állandóan „traumatizálja a saját agyuk”. A mániákus gondolatok és kényszercselekvések rendkívül megterhelőek és kétségbeejtőek lehetnek a mindennapokban.

A Dr. Jeffrey M. Schwartz által kifejlesztett módszer nemcsak nekik, hanem azoknak is segíthet, akik hétköznapibb aggodalmakkal küzdenek, rágódnak valamin, „leragadnak” egy-egy gondolatnál. Schwartz felvételeket készített a betegek agyáról, melyekben nemcsak azt látta meg, hogy milyen eltérések mutatkoznak, hanem azt is, hogyan változott a személyek agya pszichoterápia után! Az összehasonlítás azt mutatta, hogy a terápiában résztvevők agya „normalizálódott”.

Vázoljuk fel kicsit távolabbról miről is lesz szó. Ha hibázunk, általában három dolog történik. Elsőként elönt bennünket a „hibaérzés”, vagyis egyfajta nyugtalanság, hogy a dolgok nem a megszokott rendben történtek. Ezután idegesek leszünk, és szeretnénk valamit tenni a hiba javításának érdekében. Végül, ha sikeres volt a hiba javítása, agyunk képes váltani, tovább tud lépni a következő gondolatra, és idegességünk is megszűnik. A kényszerbetegek agya azonban nem képes továbblépni, és mind a hibaérzés, mind pedig az aggodalom fokozódhat. Az OCD-páciensek esetén három agyterület hiperaktív. Az orbitofrontális kéreg, az övtekervény (gyrus cinguli) és a nucleus caudatus – ez utóbbi teszi lehetővé, hogy a következő gondolatra váltsunk, és ez az, ami esetükben „beragad” (Schwartz a jelenséget „agyblokknak” nevezi).

Schwartz kognitív-viselkedésterápiás kezelésének lényege, hogy az orbitofrontális kéreg és az övtekervény közti kapcsolat erősségét csökkentve megváltozzon az idegrendszeri hálózat, és ezzel normalizálódjon a nucleus caudatus működése. (A terápia folyamatának rövid leírását közöljük.)

Első lépés – átcímkézés

Ha OCD-s rohamot észlel az egyén, át kell címkéznie ami vele történik, vagyis tudatosítania kell, hogy nem támadták meg kórokozók vagy baktériumok, csupán egy OCD-s epizódon esik át. Fel kell idéznie, amit a terapeutától tanult, hogy az agyának három részét most egy „agyblokk” érinti. A lényeg, hogy kissé távolabbról megfigyelje magát, és felismerje, tudatosítsa, amit éppen átél. Itt azonban nem hétköznapi figyelemről van szó, hanem egy tudatosabb, mélyebb figyelemről. Az átcímkézés valahogy így néz ki: „nem hiszem vagy érzem, hogy a kezem piszkos, hanem egy kényszergondolatom van arról, hogy a kezem piszkos”.

Második lépés – másnak tulajdonítás

A páciensnek be kell látnia, hogy aggodalma az OCD tünete, azaz nem ő az oka, hanem az OCD-je. A gondolatok és kényszercselekvések tehát agyának hibás üzenetei. Ennél a lépésnél tudatosítani kell, hogy ez egyfajta egészségügyi rendellenesség, amiért az agy biokémiája felelős.

Harmadik lépés – figyelem átirányítás

Szintén kulcsfontosságú lépés az „átfókuszálás egy pozitív, egészséges, ideális esetben élvezetes tevékenységre”, azonnal, mikor felismeri a személy, hogy OCD-s rohama van. Bármilyen tevékenységre gondolhat, vagy tehet valamit, pl. zenehallgatás. Az a fontos, hogy határozottan váltani tudjon. Ha ezt a lépést gyakorolja, akkor lassan megtanulja, hogy egy-egy roham ne szippantsa be magával, inkább igyekezzen azt elkerülni. A tünetek megjelenésekor 15-30 percig kellene valamilyen más tevékenységre váltania.

„A küzdelem célja nem az érzés megszüntetése, hanem az, hogy ne adjuk át magunkat az érzésnek.”

Negyedik lépés – átértékelés

Az első három lépés kombinált gyakorlása után az egyén elkezdi átértékelni azokat a gondolatokat, késztetéseket, amik a terápia előtt állandóan követték. Lassan elkezd kisebb értéket tulajdonítani ezeknek.

Schwartz és munkatársai megvizsgálták a kezelésen átesett páciensek agyát, és azt találták, hogy az agyblokk enyhült, a korábban hiperaktív területek elkezdtek a normálishoz hasonló módon működni! Doidge kiemeli, hogy a módszer nem hoz azonnali javulást, természetesen a neuroplasztikus változáshoz idő kell. Ez egy folyamat, mely során agyunkat újfajta módon dolgoztatjuk. Az új tevékenység jutalomértékű lesz, elősegíti új idegi kapcsolatok kialakulását, és versenyre kelhet a régivel. Láthatjuk tehát, miért is érdemes kihasználnunk agyunk plaszticitását. Bízzunk benne és magunkban, hogy képesek vagyunk változtatni a mindennapokban, ha ennek szükségét érezzük.

Norman Doidge könyvéről olvashatsz még ITT.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ