Minden áldozatnak ugyanarra van szüksége. Biztonságra. Szolidaritásra. Arra, hogy higgyenek neki. Ezzel szemben árad az áldozatokat meghazudtoló, hibáztató, viccelődve bagatellizáló kommentek özöne. Igyekszem érteni, miért nem értik. Talán, mert egy olyan világban nőttek fel, ahol nehezen érthető, hogy minden ember egyenlő, mindenkinek joga van a méltósághoz, a saját teste feletti önrendelkezéshez és a nemet mondáshoz. Ez egy fekete fehér világ. Reményiné Csekeő Borbála pszichológus írása. 

Mi ez a me too? Mit jelent? Régi titkokat? Bejegyzések alatti kommentek özönét? Mire jó ez? Indulatokat gerjeszt. A kampány, a téma, a szexuális zaklatás. Mert személyes ügy, mégis mindenki érintett.

Mindenki volt kihasználható gyerek, tapasztalatlan tizenéves, kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőtt. Mindenkinek van története. Arról, ahogy szégyenlős sietséggel öltözött az uszodában XY bá előtt. XY néni húsvétszagú rúzsos-nyálas puszijáról. Arról, hogy miért utált vetkőzni a doktornéni/doktorbácsi előtt. Egy bizonytalan emlék a péniszét méregető tekintetről. A tapizós srác képe az osztályfotón. A „kardozás”, amiből nem tudott kimaradni. Egy fütty az utcán, egy kéretlenül érkezett fotó vagy éppen egy kizsarolt kép. A buli, amikor megtörtént, bár ő nem akarta. Az állásinterjú, ahonnan kirohant…

Mindenkinek van története, arról, ahogy zaklatták. Arról, ahogy visszaéltek a helyzetével. Vagy ő máséval. Arról, ahogy valaki csak vele osztotta meg a titkát. Vagy arról, ahogy félrenézett, nem segített. Arról, hogy nem akarta elhinni, vagy az áldozatot hibáztatta. Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. Árad az áldozatokat meghazudtoló, hibáztató, viccelődve bagatellizáló kommentek özöne. Igyekszem érteni, miért nem értik…

Talán, mert egy olyan világban nőttek fel, ahol a gyereknek kuss a neve és az asszony helye a konyhában van. Ahol, a hatalomnak nem mondunk nemet. Ahol, az erőszak megengedhető véleménykifejezés és a nő kurva vagy (szűz)anya. Talán nekik se mindig jó ez a világ, de igyekeznek konzerválni, mert a biztos rossz még mindig jobb a bizonytalannál. Ebben a világban nehezen érthető, ködös dolog, hogy minden ember egyenlő, mindenkinek joga van a méltósághoz, a saját teste feletti önrendelkezéshez, a nemet mondáshoz. Ez egy fekete fehér világ. Jogi kategóriákban, bizonyítékokban, büntetésekben gondolkoznak, és nem értik az áldozatokat, nem érti ezt a sok metoo-t. „Mit akarnak? Most éppen kinek a fejét követelik?”

Talán nem akarják hinni, hogy velük – hogy velünk, lányunkkal, fiúnkkal, párunkkal is történhet bármikor visszaélés. Mindenki szeret olyan magyarázatot találni az eseményekre, amiből levezethető, hogy a tragédiák elkerülhetőek. „Csak úgy hirtelen lehúzta a nadrágját? No, olyan biztosan nincs!” Ha csak a könnyűvérű, erkölcstelen, kihívóan öltözködő nőket érheti szexuális bűncselekmény, akkor meg van a recept, hogyan úszhatjuk meg mi. „A én gyerekemmel, unokámmal biztosan nem!” „Nem áldozattípus.” „Olyan jó kislány… A fiúval meg mi történhetne?” Bár a tények makacs dolgok, van, aki nem szeret törődni velük. Ez az igazságos világba vetetett hit. Önvédelmi torzítás.

Aztán lássuk be, nem kellemes olyan világban élni, ahol mindenkiben a potenciális bántalmazót látjuk. Talán ezért igyekszünk szűkíteni a kört. Szeretnénk csak a rossz arcú, alkoholszagú, zavaros tekintetű emberektől félni. Ha már a jól öltözött, tehetséges, jó modorú férfiaktól és nőktől is tartani kell, akkor hogyan érezzük magunkat és szeretteinket biztonságban? „Ő? Hiszen őt ismerem… Láttam a rendezését, bajnok a tanítványa, a lányom iskolájában is tanított… Ő biztosan nem. Ugye nem?! Mondja már valaki, hogy ő nem!”

Talán azért is nehéz az egymás megértése, mert sok a félreértés a fogalmak körül. „Miről beszél? Hiszen hozzá se értem!” „Mi van, már udvarolni se szabad?” „Ó de érzékeny, nem látott még ilyet?” Zaklatásról beszél az áldozat, és megkapja, hogy nem is történt „semmi”. Értsd: fizikai erőszakkal elért behatolás nem volt. A jogismeretben, jogtudatosságban nagyok a hiányok. Nem ugyanazt érti mindenki zaklatás, udvarlás, hódítás, molesztálás, visszaélés, bántalmazás, erőszak alatt. Nem mindenki húz ugyanott – vagy bárhol! – határokat. Sokaknak az erőszak, a nyomásgyakorlás, a szexuális vágyak kifejezésének és kiélésének széles tárháza elfogadott – egészen addig, amíg nem őt éri valamilyen visszaélés. Vagy a gyerekét, az unokáját.

Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. „Miért ment oda, miért szállt be? Mégis, ezek után mit várt?” Talán azt hitte, hogy biztonságban van. Talán nem gondolta a rokonáról, szomszédjáról, tanáráról, főnökéről, hogy visszaél a helyzettel. Vagy igen, bizony talán, tetszeni akart. Hatást gyakorolni, szórakozni, határokat feszegetni, bevállalós lenni, nem olyan kis mimóza… – de aztán történt valami, amit már nem akart. „De akkor miért nem mondott rá nemet?”

Talán azt gondolta, az is elég, ha nem mond igent. Talán arra tanították, hogy idősebbnek, erősebbnek, felettünk állónak nem mondunk nemet. Talán csak szimplán nem jött ki hang a torkán a döbbenettől, ijedtségtől, félelemtől, pániktól, szégyentől. „Ilyesmire nem voltam felkészülve. Egy hang se jött ki a torkomon…” „Azt hittem meg fog ölni…” Vagy igen, bizony mondott nemet, de a másik nem tartotta tiszteletben, vagy mire ki mondta, már eltört valami, már sérült a bizalom, a méltóság, a szemérem. „És miért nem mondta előbb vagy máshogy, vagy hangosabban? Miért nem szólt rögtön, miért nem kért segítséget?”

Talán már volt élménye az áldozathibáztatásról, a meghazudtolásról, a szavai kétségbevonásáról. Talán már négyévesen is megkapta, amikor segítséget kért, hogy ne árulkodjon. „Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást…” Talán nem hitt a szüleiben, a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban – talán nem hitt magában. Nem is tudott szavakat adni annak, ami történt. Vagy nem akart. „Megrontás? Megrontottak?” Talán a belé nevelt szemérem sem engedte volna elmondani, mi történt. Talán akkor még nem tudta, hogy bűncselekmény áldozata. Vagy tudta, de nem akart „cirkuszt”. Hiszen, ha valami rosszabb, mint az árulkodás, no, az a „hiszti”. „Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, mindenki átesik ilyesmin.” Nem akart csalódást okozni. Sokaknak egy életen át utat mutató (fájdalmas és ezerszer megbánt utak felé mutató) kérdése: „hogyan nem okozok csalódást, hogyan nem okozok gondot?” 

A szégyen nagyúr. Az áldozatok talán remélik, hogy túl lesznek rajta egyedül. Ha senki nem tud meg semmit, olyan mintha meg se történt volna. „Órákig mosakodtam, pedig hozzám se ért… Nézegettem magam a tükörben, ugye nem látszik? Ugye a szavak nem hagynak nyomot? Most már romlott vagyok? Bukott nő?” 

„Miért beszélnek most? Mit akarnak?” Talán szabadulni szeretnének az emlékbetörésektől, rémálmoktól. Talán mert most tart ott a gyógyulás, hogy már nem magát érzi bűnösnek, „megrontottnak”. Már tudatosabb, mint tíz, húsz, harminc évesen. Mert már nem csak magáért érez felelősséget. Talán mert gyerekei is vannak, akikért aggódik. Talán mert most nagyobb biztonságban érzi magát. Talán mert akkor tud felébredni a rémálomból, ha valaki végre igazolja: nem, nem álmodik. Ez a valóság. Igazolja azzal, hogy kiírja: „velem is megtörtént”. Vagy azzal, hogy „én is ott voltam”. Vagy azzal, hogy „én voltam – és bánom, és fáj, és nem akartam, sajnálom, és vállalom a következményeket…”

Sok a talán, mert minden történet más. De minden áldozatnak ugyanarra van szüksége. Biztonságra. Fizikai és érzelmi biztonságra. Arra, hogy higgyenek neki. Ne neki kelljen magyarázkodnia vagy tekintettel lennie másokra. Ne neki kelljen megszűrni, hogy mit bír el a környezete a történetéből.

Az áldozatnak szüksége van arra, hogy elismerjék érzelmei jogosságát, ne akarja senki közhelyekkel vigasztalni. Ne bagatellizálják történetét, de mondják ki: nem övé a felelősség az elkövetők bűneiért. Vállaljanak vele szolidaritást. Ne hagyják szó nélkül, ne hagyják egyedül.

A „me too” pont ezt jelenti: velem is megtörtént, nem vagy egyedül!

#metoo

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ