Az 1990-es évek elején elindult a médiában egy, az addigi formákat, szokásokat alapjaiban felrúgó, robbanásszerű digitális forradalom, amely magába foglalta az információs és kommunikációs eszközök, szolgáltatások hirtelen technológiai fejlődését, és ezen innovációk bevezetésével az átlagos médiafogyasztók szokásai is átalakultak. Ezeket a változó tendenciákat mutatja be cikkünk: miként változtak a média eszközei és termékei – a televízió, rádiózás, sajtó, közösségi kommunikáció és a hirdetések – a hagyományos szerepük óta.

A kilencvenes évekig a médiapiacot meglepő stabilitás jellemezte, jóformán nem történt olyan változás, ami annyira megrengette volna a médiatermékek piacát, mint például a televízió megjelenése a XX. század elején. Mégis, az elmúlt két évtized radikális változásai miatt ma már természetesnek vesszük, hogy ismeretlenekkel vívunk komment-háborút egy cikk alatt vagy a közösségi oldalakon. Perceken belül értesülünk a nap bármelyik időszakában a legfontosabb eseményekről [breaking news], ami a huszadik századi tévénézőknek csupán az esti híradóból derült ki – ha egyáltalán az eljutott hozzá.

Nem elég ráadásul, hogy ezekhez a hírekhez ma már nem csupán televíziós készülékeken vagy újságok, hírlapok cikkein keresztül értesülünk. A legnagyobb változás talán maga az a folyamat, ami azt eredményezte, hogy

az egyén bármelyik infokommunikációs eszközén bármilyen igényét,

szükségletét kielégíthesse; kialakult egy olyan folyamat, amit úgy nevezünk: médiakonvergencia. A világot fenekestül felforgatta az újmédia jellege, olyan eszközök, kommunikációs folyamatok, üzleti piacok nyíltak meg előttünk, amikről 20 évvel ezelőtt még fogalmunk sem volt, hogy elérhetők lesznek, legyen az a korlátlan internet vagy az ezredfordulón gyakorivá váló, mobiltelefonokból avanzsált okostelefon. Azt, hogy hová, merre tart ezen újmediális tartalmak és termékek útja, nem lehet előre megmondani. Lehet, hogy a ma ünnepelt technológiákon a következő húsz év elteltével már csak mosolyogni fogunk és értetlenül állunk majd, hogy miként élhettünk meg a jövő készülékei nélkül. Egy biztos azonban: az újmédia felforgatta a médiafogyasztási szokásokat, sőt, életvitelünket, életstílusunkat is merőben átalakította.

Szép, új világ, amit nem értünk?

Ahhoz, hogy megértsük a mai változó fogyasztási szokásaink hátterét, tisztában kell lennünk azzal a fogalommal, ami magában foglalja a digitális piaci fejlődés okait. Mi tehát az újmédia? Minden olyan eszköz, ami nem analóg, tehát minden, ami digitális? Miért „új″ média, hogy nevezzük az előző korszakok különböző médiumait?

Nehéz ezekre a kérdésekre olyan választ adni, ami elhagyja a homályos definíciókat és konkrét határvonalat húz a szegmensek között. Abban azonban egyetérthetünk, hogy a nyomtatott sajtó, a rádió- és tévéadás a hagyományos médiumok közé sorolhatók, mert „printelésük”, sugárzott formájuk lineáris történeti formában kerül közvetítésre (ugyanígy a könyvek, hang és mozgókép). Ezzel szemben Lev Manovich a The Language of New Media című könyvében (2001)

az újmédiát nonlineáris, véletlenszerű narrációs technikaként interpretálja.

Az újmédia fogalma nem csupán egy korszak (modern, poszt- és késő modern) kronologikusan fejlődő médiakörnyezet (offline, online eszközöket és hálózati alkalmazások) változatait jelenti, hanem az adatbázis-logikán alapuló felhasználói (civil) tartalomszervezés/előállítás egyéni és közösségi lehetőségét is, melyben a narratíva-alkotás sajátos, egyedi változatai jelennek meg (Forgó, 2009). Manovich felfogásában a népszerű multimédiás enciklopédiák és más „egyéb dolgoknak” a gyűjteményei a legkézenfekvőbb elemei az adatbázisformáknak. Az újmédiát a narratívát felváltó egyéni elemek gyűjteményének tekinti. A tartalomszervezés adatbázis-logikán alapuló felfogása alapján kiterjeszthetjük az újmédia fogalom technológiai determináción (eszköz, web2.0-es alkalmazások) alapuló felfogását, a számítógép által szervezett újmédia-környezet adta új módszerre (például: spontán tanórai elbeszélési módokra, a narratíva-alkotás dramaturgiájára), melyekben a kognitív területek mellett/helyett kiemelt szerepet kap az emocionális átélés, az érzelmi töltés is.

Aczél Petra az újmédiát „nem elsősorban a kronologikusan előrajzolódó médiumszaporodás vagy a kivitelező technológiák” sajátosságaként, hanem sokkal inkább a „média identitás-változása” szempontjából fogja fel, fontosnak tartva az „ómédiához” való viszonyában mutatkozó megkülönböztető jellemzők megragadását. A következő kulcsfogalmakat emeli ki Liester listája alapján: digitalizáció, interaktivitás, hipertextualitás, szórtság és virtualitás. Továbbá hangsúlyozza a számítógép által közvetített kommunikációt, a médiafogyasztás és -szórás új funkcióit, illetve a meglévő média átváltozásait. Utóbbira kiváló példa a mobiltelefon: maga az újmédia fogalom az újdonságot hangsúlyozza, annak ellenére, hogy sokak véleménye szerint az újmédia egyik kiemelt eszköze, a mobiltelefon gyakorlatilag

a már működő médiaeszközök új köntösben való megjelenésének tekinthető.

Flew továbbgondolja azonban, és megállapítása szerint az újmédia fogalma tágabban értelmezhető, beleértve olyan elemeket, mint a konvergencia, a globalizáció, a kibertér, a digitális gazdaság, az interaktivitás és a hálózati biztonsággal kapcsolatos kérdések.

Mindegyik szakértő kiemeli tehát a digitális eszközön végzett kreatív munkát, mint fontos meghatározó elemét a médiának, ami interaktív felhasználói visszacsatoláson és részvételen alapuló, bármikor a mindenkori igényeket kielégítő tartalmakhoz való hozzáférést garantáló jelenség.

Nem új, hanem csak összekapcsol – de tényleg mindent

A technológia fejlődésének, szakkifejezéssel az infokommunikációs technológiák (IKT) forradalmának köszönhetően a korábban egymástól elkülönülő iparágak és szolgáltatások egyre inkább közelednek, összecsúsznak, egybeolvadnak. A hagyományos médiában egyértelműen tudta előre az ember, hogy milyen szerkezetű és formájú tartalommal találkozik egy lapban vagy rádiós és televíziós műsorban; ezek között nem, vagy csak minimálisan volt átjárás. Ezzel szemben az újmédiára mindez nem igaz, ma már elvárás a lapok és műsorszolgáltatók esetében, hogy online is elérhetőek legyenek a nagyközönség számára, és fordítva is igaz, hogy a világhálóról is kerülnek át tartalmak a hagyományos médiába, sőt a fogyasztó kontextustól függően maga is tartalomelőállítóvá válhat. Rádiós, televíziós adások ugyanúgy elérhetők az interneten, mint a hírtartalmak az online lapkiadóknál. Továbbá, a kommunikációs szintek határai is elmosódnak, összecsúsznak, így egyes esetekben nem választható el egymástól a személyes, csoport- és tömegkommunikáció. Az előállítási folyamat digitalizálása lehetővé teszi, hogy a médiacsatornák átviteli kapacitása megsokszorozódjon (Szekfű, 1999).

A médiakonvergencia tartalma szerint tehát különböző hálózati platformok azon képessége, hogy lényegét tekintve hasonló szolgáltatásokat továbbítsanak, például telefonálás vezetékes vagy mobil távközlési hálózaton, kábelhálózaton, interneten, mobilapplikációkon keresztül (Viber, WhatsApp). Telefon, televízió, számítógép, játékkonzolok, mobiltelefon – csak egy pár olyan fogyasztói elektronikai készülék, amelyek a médiakonvergencia folyamata alatt összeolvadtak, melynek okait gazdasági szinten kell keresnünk. A hálózati platformok összeolvadása csökkenti a fejlesztések igen nagy piaci kockázatát, megkönnyíti az új, ígéretesebb piacokra való belépést, és lehetővé teszi a piaci szereplők számára az elosztási csatornák feletti ellenőrzés megszerzését.

Következő cikkünkben bemutatjuk, ezek a változások milyen médiafogyasztóvá neveltek bennünket.

Felhasznált irodalom:

Piskolti Barbara: Új fogalmak a Google-galaxisban (2011) (http://e-nyelvmagazin.hu/2011/06/03/uj-fogalmak-a-google-galaxisban/)

Forgó Sándor: Az új média és az elektronikus tanulás (http://epa.oszk.hu/00000/00035/00135/pdf/EPA00035_upsz_200908-09_091-096.pdf)

Aczél Petra: Újmédia, hír, retorika. In: Martin József – Széchenyi Ágnes (szerk.): Klió és a médiagalaxis. Tanulmányok a 70 éves Buzinkay Géza tiszteletére. Budapest: Corvina. 2011: 9–21.

Szakadát István: Új média, hálózati kommunikáció. In: S. Nagy Katalin (szerk.), Szociológia, egyetemi jegyzet, Budapest: Typotex, 2006. 165-178.

Gálik Mihály – Urbán Ágnes: Médiagazdaságtan. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2014.

Szekfű András: A szervezetek kommunikációjáról. In: Társadalmi kommunikáció. Szerk. Béres I.–Horányi Ö. Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ