Terék Anna a vajdasági Topolyán született. Író, költő, pszichológus – tetszőleges sorrendben – aki közvetlenül vall délszláv háborús emlékeiről, és arról, hogyan lett nehéz sorsú gyerekek Anna nénije. A pszichológus, akihez természetes elmenni, mert nem döbben meg, ha elmesélik, mi zajlik otthon. Ugyanakkor a költő, akinek legújabb verseskötete, a 2017-es Ünnepi Könyvhéten megjelent nagysikerű „Halott nők”. Interjúnk.

Terék Annában mennyi az író/költő és mennyi a pszichológus? Az identitásodban ezek milyen mértékben dominálnak?

Ez változó, de talán egyszerre mind a kettő. Régen szakadékot tartottam a kettő között és nem akartam közelíteni. Viszont főleg amióta dolgozom, kezd körvonalazódni, hogy minden pszichológusnak megvan a saját témája, amit egész életén keresztül visz. Nekem a trauma az a téma, ami a két dolgot összeköti. Sokat írtam a traumákról, és traumatizált gyerekekkel dolgozom együtt, ez a kettő tehát a személyiségemen keresztül szövődik össze.

Azt nyilatkoztad egy televíziós interjú során, hogy a pszichológiát nem kapcsolod össze az írással, viszont az ELTE mesterszakán szakdolgozatodban a jugoszláviai események poszttraumatikus hatásáról írtál a párkapcsolatokban. Az új kötetedben szintén központi szerepet kaptak a háborúk és a kapcsolatok. Nekünk ez alapján úgy tűnik, hogy „megágyaztál” a kötetednek azáltal, hogy tudományosan is foglalkoztál ezzel a témával.

Most értem az önismeretnek arra a fokára, hogy meg tudjam engedni magamnak, hogy a kettő összeérjen. A verseim 2011 óta íródnak, 2012-ben diplomáltam, tehát valamennyire összefolyhat, de nem volt tudatos ez a megágyazás.

Terék Anna az Ünnepi Könyvhéten dedikál

A dolgozatodban mit vizsgáltál pontosan?

Azzal foglalkoztam, hogy az 1999-es NATO bombázásoknak van-e még bármilyen poszttraumás nyoma az emberekben, és meglepődésemre lett is erre utaló eredmény. Volt, aki a koszovói háborúban is részt vett, és a mai napig alkoholizmussal küzd, vagyis az akkori események láthatóan rányomták a bélyegét az illető életére. Sokan elmesélték, hogy ők valóban féltek attól, hogy találat fogja érni a házukat. Ők a mai napig megijednek, ha szirénát hallanak. Én azt próbáltam vizsgálni, hogy ez a kötődésre mennyire hatott. Alacsony mértékben, de megjelent a dezorganizált kötődési stílus a kapcsolatokban.

Az olvasók egy része valószínűleg nem tudja, mi is zajlott ekkor Jugoszláviában. Tudnál mesélni arról, hogy nálatok milyen hangulat uralkodott?

Március 24-én elkezdtek bombázni. Ez napra pontosan megmaradt.

Néztük a Columbot a tévében, és alul jött a felirat, hogy bombázni kezdték Belgrádot.

Ez egy vakuemlék?

Igen. Másnap mentünk iskolába, és jó volt azt látni, hogy a tanárok nyugodtak voltak, tartották a rendet, próbálták oldani a feszültséget. Otthon ezek után megkezdődött a hisztéria, a világháborúkat megélt nagymamám a pincébe akart menekülni, míg anyukám ki volt akadva, hogy nem megyünk le, mert akkor ránk dől a ház, és senki nem fog kiásni bennünket. Három nap múlva már ott ültünk a határon, lejött értünk a nagynéném, és felhozott minket Pestre. Néhány hetet töltöttünk különböző rokonoknál, megnéztük a Ryan közlegény megmentését, és rettegtünk utána, hogy anyáékat is biztos így lövik most… de hazamentünk, és rájöttünk, hogy az egész nem annyira szörnyű. Szüleim is lenyugodtak addigra, beállt valamiféle rutin. Volt olyan eset, hogy az akkori barátommal randevúztam Palicson, majd buszra szálltam haza, Topolyára. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, viszont épp jött egy bombariadó, és bombázták Palicsot. Mindkettőnknek a családja őrjöngött, hogy a gyerekek ott haltak meg a tóparton. A ballagásunkon azért bosszankodtunk, mert két bombariadó között sietve kellett megtartani az ünnepséget.

Zavaró volt néha, hogy remegnek az ablakok, de mindenkinek volt egy rutinja, én is beleszoktam.  

A verseidben realisztikusan, közvetlenül és nyersen írsz háborús vagy kórházi élményekről is. Ezt tudatosan teszed így, vagy ilyen a nyelvezeted mondjuk, mert átéltél valami hasonlót? Volt-e ebben hatásvadászat?

Amikor ír az ember vannak persze túlkapások, őrjöngések, de a szerkesztés alatt ezek lejönnek. A kötetben öt nő szerepel és mindannyiuknak más nyelvezetet akartam, és lényegében én mindig egyszerű verseket írtam, olyan trópusokkal, amiket bárki meg tud érteni. Ösztönösen írok, és a szerkesztési folyamat, ami már nagyon tudatos.

Ha jól tudjuk a verseidbe belefűzted a saját élettörténeteid is. Emellett honnan jöttek még az ötletek? Felhasználtad a pszichológusi munkád során hallottakat?

Nem szoktam más emberek életét megírni, pszichológusként ez bizalmi kérdés, ilyet nem tennék. Amikor a nők történetét írtam, nem volt tudatos, hogy melyik része vagyok én, melyiket láttam filmben, melyiket találtam ki, melyik az, amikor három ember történetét összegyúrtam és kifordítva egy másik helyzetbe beletettem, de a feszültséget használtam fel és az megmaradt. Ezek a tudatalattiban összeállnak, leírja az ember, és talán később ébred rá, hogy ez honnan is jött. Például amikor kórházban dolgoztam, volt egy olyan feszültségem, amit így tudtam megjeleníteni.

Épp ez lett volna a kérdésünk, hogy dolgoztál-e már kórházban.

Igen, az egyesített Szent István és Szent László Kórház gyermekhematológiai osztályán voltam önkéntes gyakornok, ahol leukémiás gyerekekkel foglalkoztam. Ez egy nagyon jó tapasztalat volt, sok értékes nővért és orvost ismertem meg, illetve tanultam az ott dolgozó pszichológustól is. Viszont arra is rádöbbentem, hogy ez a pálya nem nekem való, erre születni kell.

Tanácsadást végeztél, és most egy iskolában dolgozol. Eldöntötted, hogy gyerekekkel vagy felnőtekkel foglalkoznál szívesebben?

Annak idején, amikor kézhez kaptam a diplomát, azt mondtam, hogy bármit, csak iskolapszichológiát ne. Rettegtem az iskoláktól, a tanulóktól, nagyon ellene voltam. A jelenlegi munkám végül is az irodalmon keresztül talált meg, amikor az abaújkéri iskolának szerveztek száraz élelmiszer gyűjtést. Művészeket – köztük engem is – kértek fel, hogy írjanak néhány sort, amire licitálni lehetett. Később meglátogattam ezt az iskolát, tartottunk ott egy irodalom órát, majd megkértek, hogy játszak is gyorsan egyet a gyerekekkel, ha már pszichológus vagyok.

Lecsaptak rád gyorsan!

Igen, tartottunk egy rögtönzött játékos foglalkozást, a gyerekek felszabadultak és megnyíltak nekem. Számomra az volt az érdekes, hogy könnyen szót tudtam érteni velük, akik nehéz körülmények közül, mélyszegénységből jönnek. Valószínűleg a kisebbségi létemből, vagy háborús élményekből kifolyólag. A jelenlegi munkahelyemen Budapesten, a tanulók vagy beilleszkedési zavarosak, vagy halmozottan hátrányos helyzetűek, vagy pedig sajátos nevelési igényűek.

Nem lehet egyszerű.

Nagy a kihívás, de nekem ez tényleg testhez álló. A problematikus gyerekekkel jobban szót tudok érteni, mint mondjuk a hétköznapi tanulókkal, ha mondhatjuk így. Már személyesen ismerem őket, és akinél lehet, a szülőket úgyszintén. Nagyobb így a bizalom irántam, könnyebben odajönnek hozzám. Azok a diákok, akik ide járnak, egyszer már találkoztak pszichológussal életük során. Van olyan tanár, aki hív, mert a hiperaktív gyerekeket jól le tudom nyugtatni rövid idő alatt, tudom, hogy mi az, ami foglalkoztatja őket. Az egyikük pl. nagyon szeret sakkozni, és amikor képtelen az impulzusait kontrollálni az udvaron vagy veszélyezteti saját magát vagy a többieket, eljön hozzám és játszunk. Egy pillanat alatt lenyugszik. Vannak ilyen riasztások. Ebből a szempontból jó, hogy ilyen háborús helyzeten estem át, mert nekem máshol húzódik a normalitás, mint a magyarországi magyaroknak. Emiatt valahogy a tolerancia szintem is máshol van,

könnyebben tudok elfogadni abszurd, bizarr dolgokat.

Nem feltétlen normálisnak elfogadni, de kezelhetőnek. Nem botránkozok meg, és nem szaladok el, bár így is vannak olyan történetek, amikor sikítva szeretnék kirohanni a szobából és felmondani útközben.

A vajdasági „létedet” így tudod kamatoztatni, hogy már sok mindent megéltél?

Nem erre gondoltam. Inkább arra, hogy nálunk máshol húzódnak a normalitások, vagy mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem. A háborútól teljesen elvonatkoztatva, nálunk van, ahol teljesen normális dolog a lövöldözés, pl. ha keresztelő vagy esküvő van. Amikor a szomszéd lány ment férjhez, kilógattak egy almát a háztetőre, és a vőlegény, a Mirko dolga az volt, hogy lelőjje. Ez egy szokás kikéréskor. Amikor sikerült, az összes rokon előkapta a fegyverét és elkezdtek lövöldözni örömükben. A magyarországi sógorom azonnal elkezdett minket evakuálni, de megnyugtattuk, hogy csak esküvő van, persze, hogy lövöldöznek! Tehát más az, ami nálunk elfogadottnak számít.

Mesélj még arról, hogy mivel foglalkozol iskolapszichológusként.

Például feszültségoldással, agressziókezeléssel, és személytől függ, hogy kinek mi válik be. Volt egy kisfiú, aki hihetetlenül szorongott, de amint elkezdtünk dolgozni az önismeretén, ez elkezdett csökkeni. A végére tisztában volt azzal, hogy milyen képességei vannak, azokat ő hogyan kamatoztatja, mennyire kreatív, mennyi időt szán a tanulásra, mennyire szorgalmas, mi az, amit nem kedvel, mi az, amit szeret. Ő hogyan látja magát, a barátai és a családja hogyan látják és fordítva – mire ezeket végig vettük, teljesen megnyugodott. Az alsósokkal játékon keresztül dolgozunk, és néha hagyom, hogy ők válasszák az eszközt. Rengeteget bábozunk, amit nagyon szeretnek, vagy a gyurmán, a rajzon keresztül dolgozunk, és közben végig van kommunikáció. Nagyobb változást pedig a szülővel lehet elérni, de a felnőtekkel való konzultáció sajnos nem mindig lehetséges.

Az iskolában mennyi eszköz volt adott? Szupervízióra van lehetőséged?

Társasjátékok adottak voltak, ezeket sűrűn is használjuk. Fejlesztik a gyerekek kudarctűrését és szociális képességeit is. Plüssök, bábok, jógalabdák, képzőművészeti eszközök szintén voltak. Amit megkedveltek tőlem, az a sógyurmázás, ebben is már egész kreatívak. Amikor kijöttem az egyetemről,  nem tudtam mit kell majd csinálnom, de a gyakornoki időm alatt belejöttem, és mentort is kaptunk. Heti egyszer tartunk találkozót az összes kerületi pszichológussal, és találkozunk a többi gyakornokkal is. Ezek rendkívül jó alkalmak esetmegbeszélésre, elakadások megvitatására, tesztbattériák összeállítására, szűrésekre, stb.

Az egyetem ad egyfajta szemléletmódot, elméleti tudást, ami segít tájékozódni. Gyakorlatból sajnos már kevesebbet.

Kellett minimum fél év, hogy az önbizalmam kialakuljon, bár most is vannak dolgok, amikben nem vagyok teljesen magabiztos.

Hogy érzed, az írás mindig ott lesz az életedben?

Egy ideig azt hittem ez elmúlik. Furcsa egy kicsit minden ember, aki művészettel foglalkozik, valami mindig mocorog bennük. De azt hiszem kell, hogy az ember közel menjen a szakadékokhoz, kell, hogy lemenjen ezekbe a szakadékokba, hogy vissza tudjon jönni, és aztán tudjon belőlük alkotni. Most már kezdem megszokni, hogy én így vagyok jól. Most épp drámát írok, és egy új lírai kötet is alakulóban van.

Terék Anna versei ITT és ITT olvashatóak.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ