„Nekem a magyar kultúra a csajom, vele foglalkozom, őt formálom” – fejtegeti lapunknak Puzsér Róbert, aki szerint a magyarság szinte nem is létezik, a bulvár pedig elkezdte leváltani a kultúránkat önmagára. Magyarország egyik legismertebb újságírójával, kritikusával a magyar néplélekről, közgondolkodásról, valamint a puzsérság mibenlétéről beszélgettünk. Ebben az országban kulturális helyiértéknek és keserű belső ügyésznek tartja magát, akit már nem lehet kirekeszteni. A maga eszközeivel azt próbálja képviselni, amit száz éve Ady. Puzsér Róbert a Mindset Politikai pszichológiának mondja el: neki nem is lenne szabad léteznie. Interjúnk. 

Mocsoknak érzi magát?

Miért?

A honlapján írta, hogy aki harcol, maga is mocsokká válik. Aki nem harcol, azt pedig a mocsok falja föl. Úgy tűnik, ön elég sokat harcol. Hogy áll most ezzel a mocsokká válással?

Ez egy nagyon bonyolult kérdés, nehéz volna részeredményt mondanom. A takarítástól nyilván nem lesz tisztább az ember, de hát nem is ez a célja. Úgy érzem, jó pár mémet, amit képviseltem, mára sikerült átütnöm a közgondolkodásba.

„Puzsér Róbert magyar–történelem szakos tanár; műsorvezető, szerkesztő, kritikus.”

Mondjon egy példát!

Karácsony Gergely durván három évvel ezelőtt felvetette, hogy miként kéne az arányos képviselet érdekében módosítani a választási törvényt, mégpedig teljes ellenzéki összefogással. A balliberális véleményelit természetesen azonnal elkezdte lekaraktermészárolni Karácsonyt, mert ugye a Jobbikkal akár csak egyetlen, mégoly demokratikus ügyben is együttműködni: nettó fasizmus. Karácsony persze rögtön dobta is a témát, én viszont továbbra is kulcsfontosságú gondolatnak éreztem, ezért két évvel később bedobtam, mert nekem aztán semmi veszítenivalóm nincs. Én már minden mocsoknak meg szarnak el lettem hordva a balliberális oldalon.

Nem csak ott.

Ez mondjuk igaz.

Engem az összes nőismerősöm le akart beszélni arról, hogy ma idejöjjek. Ki voltak borulva, hogy miért csinálok interjút egy ilyen pszichopata, macskagyilkos állattal.

Ezt elhiszem.

„A takarítástól nyilván nem lesz tisztább az ember.”

Szóval, mi lett azzal a mémmel?

Elkezdtem mondani, hogy teljes ellenzéki együttműködés kell a választási törvény módosításának érdekében, hogy Magyarországon megnyílhasson a politikai küzdőtér, és váltsák le Polt Pétert. Legyen új, korrekt választási törvény, és új, korrekt legfőbb ügyész, majd a köztársasági elnök azonnal írja ki az új választást, a parlament pedig oszlassa fel magát! Ezúttal az történt, hogy Gulyás Mártonnak is megtetszett az ötlet, úgyhogy át is vette, és a mém elkezdett terjedni.

Abból még nem lesz új választási törvény, hogy a Gulyás ezt elkezdte tolni.

2018-ban valóban aligha lesz ebből új választási törvény vagy akár kormányváltás, a mém mindenesetre életre kelt, és hasít. Ha nem most, akkor majd 2022-ben, vagy 2026-ban átüt. Ilyen ügyből pedig van egy csomó. Amikor Kiss Ramóna az RTL Reggeli stúdiójában nem engedi, hogy beszélgetőtársai a családon belüli bántalmazást genderproblémának tüntessék fel, hanem szót emel azokért a férfi áldozatokért, akiknek a jajgatását még a bántalmazott nők sikolyainál is kevésbé hajlandó meghallani a társadalom, úgy érzem, van értelme a közszereplésnek.

„Jó pár mémet, amit képviseltem, mára sikerült átütnöm a közgondolkodásba.”

Egy éve elkezdtem Hard Talk-rendezvényeket tartani, amelyekre meghívok egy-egy vendéget, hogy nyilvánosan vitatkozzunk a halálbüntetésről, az eutanáziáról, a könnyűdrog-liberalizációról, az abortuszról, a fegyvertartásról, az iszlámról, a monogámiáról, a női kvótáról – szóval olyan súlyos kérdésekről, amelyekről nincs diskurzus, pedig nagyon fontos volna. Mert miről zajlik a beszéd két évtizede? Hogy Fidesz vagy MSZP. Ez a megválaszolhatatlanul hitvány kérdés a nagy társadalmi párbeszéd tárgya: hogy a két rablóbanda közül melyiket válasszuk. Ezek volnának a mi nemzedékünk nagy dilemmái? Én ezt visszautasítom.

Az interjú előtt végigpörgettük a Facebook-oldalát, és azt láttuk, hogy az elmúlt hetekben ön sem épp a legmagasabb röptű témákkal foglalkozott. Alföldi és az eltűnt kiskutyája, kiscicák, macskapörkölt. Ilyen jellegű dolgokról mégis mi értelme van írni?

Engem elkezdtek az Alföldi kutyája miatt mocskolni. Erre nyilván reagálni fogok. Ha azt látom, hogy a zendülő tömeg a kommentmezőben épp a májamat meg a zsigereimet zabálja ki, én visszaütök. Ez természetes.

Nem ön kezdett el foglalkozni Alföldivel és az eltűnt kutyájával?

De, igen. Az ügyre először én reagáltam, csak aztán ebből az jött le nyomasztóan sokaknak, hogy gyűlölöm a kisállatokat. Nyilván csak az lehet a bajom azzal, hogy az Index, a 444 meg a 24.hu vezető hírként keresi Alföldi eltűnt kutyáját, hogy utálom a kutyákat. Hát mi más bajom lenne? Ez is jellemző a bulvár által kilúgozott tudatú hazai olvasóközönségre: ha valaki nem egy hatalmas kulturális eseményként tekint egy macskás gifre, az nyilván gyűlöli a kisállatokat. Értelemszerűen meg akarja őket kínozni, sütni és enni.

„Úgy érzem, van értelme a közszereplésnek.”

Mi alapján mérlegel mielőtt egy ilyen jellegű ügyben megszólal? Mikor jön el az a pont, amikor azt érzi: most már meg kell szólalnia?

Ha kapok egy nagy erejű támadást, akkor van a kezemben egy felület, ahonnan vissza tudok ütni. Ezzel én 2012-ig nem rendelkeztem. A XXI. századra a média demokratizálódott, így már nekem is van egy százezres felületem, amit egyelőre nem tudnak kicsavarni a kezemből. Azért mondom, hogy egyelőre, mert Tomcat kezéből, mint tudjuk, ki tudták csavarni a Tolvajkergetők facebook-oldalát. Ha ér egy támadás, arra rendszerint egy bejegyzés formájában válaszolok.

De mi alapján dönti el, hogy egy támadásra megéri-e reagálni, vagy sem?

Ha egy kritikus mennyiségnél több egy irányba mutató hozzászólást kapok, akkor reagálok. Ha például harmincnál többen anyáznak kommentben, én nem kezdek el egyesével válaszolgatni mindenkinek, hanem írok egy posztot a témában, mert már elég impulzussal töltődtem fel. Ezután persze továbbra is jönnek az anyázások, de már picit másképp. Páran megértik a mondanivalómat, mert sikerült átütnöm valamit az agyukon.

„Én már minden mocsoknak el lettem hordva a balliberális oldalon.”

Ön háborút indított a bulvár térnyerése ellen, de eközben Ön is bulvárelemeket használ. Meg lehet változtatni a bulvárt olyan kritikával, ami maga is bulvárelemeket tartalmaz?

Nem gondolom, hogy bulvárelemeket tolnék.

Akkor ezek a trágár, hatásvadász posztjai mik?

A hatásvadászat nem bulvár. A trágárság még kevésbé. Lehet, hogy a bulvár sokszor hatásvadász, de a bulvár nem attól bulvár, hogy hatásvadász. A hatásvadászatot a szépirodalom is használja, a bulvár ezzel szemben a közlés nélküli kommunikációt jelenti. A bulvár úgy viszonyul a kultúrához, mint az anyaghoz a vákuum. Lehet, hogy a szervezett bulvár és én időről időre egyaránt hatásra vadászunk, de én nem közvetítek bulvárt, mert a bulvár egyenlő az el nem követett tartalommal, a fecsegés során el nem hangzó beszéddel. Én ezzel állok szemben.

És a témaválasztása? Az sem bulváros? Mi érzünk itt egy kis aránytalanságot. Mi értelme van annyit foglalkozni szegény Demcsák Zsuzsával, amikor ezzel egyidőben zajlik az ukrán nyelvtörvény körüli vita is. Ezzel kapcsolatban is írhatott volna, de nem tette meg.

Úgy gondolom, igenis fontos volt leírni a véleményemet, amely szerint az a nő kifejezetten a kinézete miatt került a képernyőre. Vagy fölösleges volna leírni azt, hogy a mai Magyarországon szakmailag totálisan alkalmatlan nők egymás után kerülnek a képernyőre, csak azért mert jól néznek ki? Amiből az is következik, hogy szakmailag totálisan alkalmas nők százai nem kerülhetnek a képernyőre, csak mert ők meg nem néznek ki jól. Ebben mi a bulvár? Ez épp az ellenbulvár. Ha én narrálom a bulvárt, és ennek keretében rásütöm, hogy tűzzel-vassal írtja a kultúránkat, az máris bulvár? A hazai nyilvánosságban

engem következetesen bulvárnak hazudnak, csak mert arról beszélek.

A bulvár épp erre alapozza a maga nyilvános státuszát, hogy egyetlen értelmiségi sem mer ütni rajta, mert még összebulvározza a kezét. És mert senki nem mer vele szembeszállni, végül eljutottunk oda, hogy a bulvár a maga különböző orgánumain keresztül elkezdte leváltani a kultúránkat önmagára. Az érvénytelent megtette érvényessé. Ennél súlyosabb probléma pedig nincs. Ehhez képest az ukrán nyelvtörvény is picsa.

„Ha kapok egy nagy erejű támadást, akkor van a kezemben egy felület, ahonnan vissza tudok ütni.”

Mi értjük, hogy ez egy fontos probléma, de az előbb említette, hogy önnek van egy százezres tábora, ami szerintünk nem csak arra való, hogy visszavágjon a támadóinak. Önnek nagy felelőssége van abban, hogy milyen témákkal foglalkozik. Hogy történhetett az, hogy míg Alföldi kiskutyájának és a cicarajongók hergelésének több posztot is szentelt, addig a több ezer magyar sorsáról szóló ukrán nyelvtörvénynek egyet sem?

Én már nem is tudom megmondani, miért nem írtam az ukrán nyelvtörvényről. Azt hiszem, azért nem, mert nem tudok a témáról újat mondani, körülbelül ugyanazt gondolom róla, mint tíz hazai publicistából kilenc. Álljak be bégetni a nyájba? Általában olyankor szoktam megszólalni, ha újat mondhatok egy témában. Azt hiszem, úgy voltam, hogy a Szabadfogás című Hír TV-s műsorban úgyis téma lesz, és majd akkor elmondom, amit mondani tudok.

És nem volt?

Azt hiszem, hogy az elmúlt hetekben nem volt. Azt a műsort is úgy szerkesztik, hogy minden adásban legyen minél több orbánozás, rogánozás, és valahogy azt nem értik meg, hogy egy negyven perces műsorban tíz perc orbánozás hatékonyabb és hitelesebb Orbán-kritika lenne, mint negyven perc orbánozás. A hazai közéleti nyilvánosságban súlyos nehézséget okoz annak a megértése, hogy

etetni kell a jószágot ahhoz, hogy fejni lehessen.

A balos és a liberális sajtóban folyamatosan megy az összefüggő orbánozás, és a szerkesztők nem értik meg, hogy a közvélemény meggyőzése nem így működik. Még egy órán keresztül tartó orbánozástól nem fog további száz ember Orbán helyett valaki másra szavazni. Sőt, egy bizonyos szinten túl ez már vissza is üt.

Akkor miről szól a Hír TV Szabadfogás című műsora?

Az biztos, hogy a szórakoztató műsorok evolúciós skáláján a Szabadfogás egy fejlettebb típus, mint a Heti Hetes. Ott az egész műsor egyetlen véleménybuborékon belül zajlott, itt műsoronként felképződik legalább három, de nem ritkán akár négy véleménybuborék. Ez tagadhatatlan előrelépés, a baj csak az, hogy a Szabadfogás sem szól semmi másról, mint Orbánról. A műsorban megjelenő véleménybuborékok az adásokban alig-alig érnek össze, és szinte egyáltalán nem kommunikálnak egymással. Nem beszélünk közös nyelvet.

Az aktuálpolitika nem elég: világlátások kommunikációjára volna szükség,

csakhogy a véleménybuborékok egyetlen közös felülete az orbánfóbia, így aztán mindig Orbánról van szó. Ha harminc percen keresztül beszélhetnénk a világ összes érdekes és fontos dolgáról, az nagy mértékben hitelesítené a műsort és annak szereplőit. És aztán jöhetne tíz perc orbánozás, aminek akkorra már be lenne fizetve a fedezete. Magyarországon sajnos mindenki bolsevik attitűddel működik: vannak vörösbolsevikok és narancsbolsevikok. Másnak itt nincs piaca. Az én nagy félelmem az, hogy a Hír TV is ugyanarra a sorsra jut, mint az összes ellenzéki sajtótermék: miután kizuhant a narancsbolsevik maffiából, el kell tanulnia a vörösbolsevik világ nyelvét és elvárásait. Ennek a kapcsolónak sajnos csak két állása van. Sokszor azt hiszem, egyedül az én illúzióm, hogy van tér egy harmadik kurzusnak.

„A bulvár elkezdte leváltani a kultúránkat önmagára.”

A Momentum is valami ilyesmit mond magáról.

A Momentum is ezt mondja, és jelenleg ez hány százalékot ér? Hármat? A Momentum hinni akar ebben, mert azt látja, hogy a teljes politikai osztály átesett egy súlyos hitelvesztésen. A ’98-as Fidesz vajon mennyire hitt a polgári Magyarországban, ha Orbán Viktornak elég volt csak egy hajszállal elveszítenie a 2002-es választást, és az egészet rögtön szemétre is hányta? Mennyire volt komolyan vehető ez a hit? Még ha politikai termék is volt, szerintem nem volt rossz politikai termék, nem kellett volna eldobni. 2010-ben Orbán újra hatalomra juttathatta volna a polgári Magyarországot, de nem tette meg, inkább megalkotott magából egy legyőzhetetlen politikai terminátort, egy közéleti-népmesei reality-hőst, aki nagy biztonsággal uralja a pillanatot. Az az érzésem, hogy

Orbán Viktor kirakta a politikai Rubik-kockát:

a marketing és a bulvár sötét mágiája révén bejáratos lett a magyar emberek lelkébe.

„Magyarországon sajnos mindenki bolsevik attitűddel működik.”

Azért ön sem manőverezget gyengén. Egymagában akkora véleményformáló ereje van, mint egy komplett médiumnak vagy kisebb pártnak. Hogyan viszonyul ehhez a hatalomhoz?

Nekem nem a hatalommal van randim – nekem a magyar kultúrával és közgondolkodással van randim. Nem a lájkokhoz igazítom a véleményemet, nem a kereslethez igazítom a kínálatot. Nekem a magyar kultúra a csajom, vele foglalkozom, őt formálom. Amit képviselek, az most még talán csak három százalékra jó, vagy annyira se, ebből 2050-re remélem, lesz majd harminc százalék – vagy ha nem lesz, hát majd lesz húsz.

Szállítom a puzsérságot, aztán majd elválik, hogy ez mennyit ér.

Szarok én a lájkokra. Egyébként meg egyáltalán nem hiszem, hogy pártokéval vagy médiumokéval volna mérhető a hatalmam. Még annyi hatalmam sincs, hogy a Hamvas Béla-életművet lefordíttassam angolra, franciára és németre, aztán kiadassam külföldön, hiába próbálok lobbizni ezért. Nyomorúságos, hogy ez az ország adta a huszadik század egyik nagy európai gondolkodóját, csakhogy ezt sehol a világon nem tudja senki, mert annyira nem tartjuk ezt a páratlan életművet, hogy lefordítsuk, és megmutassuk a világnak, hogy lám, van egy saját Arthur Schopenhauerünk. Vajon mekkora tétel lehet a költségvetésnek a Hamvas-életmű lefordítása és nemzetközi kiadása? Fagyipénz, mégsem telik rá. Fásy Ádám és Kis Grófo beelőzték Hamvas Bélát a kultúra asztalánál.

„Nekem a magyar kultúra a csajom, vele foglalkozom, őt formálom.”

Ha ön nem lájkokban, akkor miben méri a sikerét?

A puzsérság sikerének nem az a mércéje, hogy a Puzsér viszi-e valamire, vagy sem, állást kap-e, vagy sem, képernyőre kerül-e, vagy sem. Én abban mérem a sikeremet, hogy azok a gondolatok, szempontok és ügyek, amelyeket viszek, gyökeret tudnak-e verni a hazai közgondolkodásban, vagy sem. Az én sikerem nem az én sikerem,

az én sikerem az ügyeim sikere.

Az ügyeké, amelyekről beszélek. Fontos ugyanakkor, hogy az a szerep, amit a nyilvánosságban viszek, nem pusztán az én szerepem. Ezt a szerepet bárki eljátszhatja, és nem kell hozzá még csak hangosnak vagy agresszívnak sem lennie. Itt egy attitűd átadásáról van szó, és ha van ilyen, akkor ez az én fő ügyem az ügyek felett: mindig ragaszkodni a bírálat jogához, és ragaszkodni ahhoz, hogy mindig bírálható legyek. Ez a felelősségre vonás és a felelősségvállalás kulturális kötelezettsége. Ha ezt az attitűdöt át tudom adni, számomra az a legnagyobb siker. A közszereplés engedhetetlenül fontos feltétele és minimuma, hogy az illető közszereplő önmagánál nagyobb és fontosabb célt találjon. Nekem például az kurva nagy siker volt, amikor a Gulyás Márton átvette tőlem az arányos választási rendszer megalkotásának ötletét, az pedig kurva nagy kudarc volt, amikor emellé átvette a feministáktól a női kvótát, és ezt a kettőt összecsomagolta. De hát nem lehet minden meccset megnyerni.

Egyébként nem azért ilyen sikeres a puzsérság, mert ön olyan egyrészt-másrésztezést tol, mint Török Gábor, csak bazmegolásokkal teletűzdelve?

Ezt most komolyan kérdezi? Én nem szoktam finomkodni, sosem tompítok, mindig élezek. Minden jelzőmet, minden megszólalásomat pengeélesre köszörülöm.

„Nem lehet minden meccset megnyerni.”

Igen, ezért kajálják az emberek.

Igen, de könyörgöm: az egyrésztezés-másrésztezés épp a kulturált polgári működés jele. Ne írjuk már le úgy, hogy ez egy korrupt semmitmondás!

De sokszor épp az egyrészt-másrésztezés miatt nem lesz éle egy megmondásnak.

Ez igaz, csakhogy az egyrészt-másrészt azért fontos, mert a nácizmusnak nem a bolsevizmus az ellentéte, és a bolsevizmusnak sem a nácizmus az ellentéte, hanem mindkettőnek a polgári-liberális demokrácia. Ha elmarad az egyrészt-másrészt, akkor a nemzetiszocializmus csődjéből a bolsevizmus fog következni, a bolsevizmus csődjéből pedig a nemzetiszocializmus. Az egyrészt-másrészt pont azért kell, hogy egyidejűleg el tudjuk utasítani a bolsevizmust és a nemzetiszocializmust.

„A közszereplés engedhetetlenül fontos feltétele, hogy az illető közszereplő önmagánál nagyobb célt találjon.”

Egyrészt-másrészttel vagy anélkül, ha mindent egybevetve megnézzük az elmúlt tizenöt évet, hogyan érzi, tudott hatni a magyar közgondolkodásra?

Én úgy gondolom, hogy tudtam, de ennek a mértékét sosem szabad eltúlozni. Nem szabad azt hinni, hogy egy ember egy közösséget meg tud váltani.

De ugye nem ez a gulyásos volt a legnagyobb eredménye?

Nem.

Akkor mi?

2012-ben beszélgettem egy rendezvényen Dancsó Péterrel, ahol a legszarabb tévéműsorokat listáztuk. Dancsó akkor azt mondta a Való Világról, hogy az egy nagyon magas szakmai nívón elkészített műsor, ami egymilliárd forintba került. Én erre azt mondtam, hogy a holokauszt is nagy infrastruktúrát igényelt, rengeteg pénzt, elképesztően sok tervezést, és hihetetlen mértékű logisztikát. Minden értelmes ember számára egyértelmű lehetett, hogy én itt az erkölcsi relativizmussal helyezkedem szembe: attól még, hogy valami sokba kerül és nagy precizitást igényel, lehet alávaló és gonosz, a holokauszt pedig kiváló példa erre. Ezt természetesen a Blikktől kezdve az ATV-n keresztül a comment:comig az összes médiaügyi szennyfelület elkezdte kiforgatni, éppúgy, mint a tejeszacskót: „Puzsér a holokauszttal viccelődött”. A legfájdalmasabb az volt, hogy még az IZsDb alkotója, a balliberális szalonnal szemben mindig példás kiállást tanúsító Bede Márton is csatlakozott a karaktergyilkossághoz. A Blikk felhívta telefonon Zoltai Gusztávot, aki kijelentette, hogy a Mazsihisz ügyvédei már vizsgálják az anyagot, és lépéseket fognak tenni. Már a cikkből kiderült, hogy Zoltai anélkül kezdett el antiszemitázni és karatergyilkolni, hogy látta volna a felvételt.

Most már más a helyzet?

Most 2017-et írunk, és két napja kaptam egy levelet a Szombat című folyóirattól, amelyben Puzsér urat keresték, és a véleményére voltak kíváncsiak. Nos, ez például úgy érzem, nagy eredmény. Úgy tűnik, kiderült, hogy a Puzsért már nem lehet kirekeszteni, és ha nem lehet, hát magukhoz ölelik. Valójában nem az derült ki öt év után, hogy a Puzsér nem antiszemita, azt ők már 2012-ben is jól tudhatták. Mostanra az derült ki, hogy mégsem tudnak kirekeszteni, mert vagy túl mélyen ágyazódtam be, vagy csak már nincs meg hozzá a kellő hatalmuk. Végtére is mindegy, a lényeg, hogy a kilencvenes években még bárkit ki tudtak rekeszteni, az ezredforduló óta azonban már akadozik a kirekesztés gépezete.

„Ha azt látom, hogy a zendülő tömeg a kommentmezőben épp a májamat meg a zsigereimet zabálja ki, én visszaütök.”

Pontosan kik rekesztenek ki állandóan? A zsidók?

Nos, nem a zsidók, hanem a Magyar Narancs, a 168 Óra, a Klubrádió, az Élet és Irodalom, a Szeretlek Magyarország Klub. Úristen, ez egy komplett network! A legfájdalmasabb, hogy a fő kirekesztők közé tartozik maga a Mazshisz is, aminek pedig az volna a feladata, hogy a magyarországi zsidóság egészét képviselje. Aztán ott az Index, a 444, a hvg, a 24.hu vagy maga a Bitó-szalon. Csak fel kell idézni egy kirekesztést az elmúlt harminc évből, és azok tuti ők voltak. Mindig ők. Ami pedig igazán elborzasztó, hogy a Fidesz propagandagépezete egy az egyben átvette a kirekesztésnek ezt a kultúráját.

Ha már a múltnál járunk, érdekelne, hogy történelemszakos tanérként mit gondol a múltunk negatív torzításáról. Miért van az, hogy Magyarországon például a mohácsi csatával kapcsolatban a legtöbben képben vannak, míg a pozsonyi csatáról szinte senki nem tud semmit?

A magyar néplélek nem egészséges. Létezik egy betegség, a disszociatív személyiségzavar, vagy másik nevén multiplex személyiség. Nos, ebben a nagyon súlyos pszichotikus állapotban mindig ugyanazok a személyiségtípusok hasadnak le: a depressziós, az önsorsrontó, a szuicid, az erős és agresszív védelmező, a segítő, a kimerült házigazda, a halálra rémült gyermek, és egy keserű belső ügyész, aki egy vagy több alszemélyiséget vádol az elszenvedett abúzusokért.

Nos, ezek a személyiségszilánkok népesítik be Magyarországot.

A hazai hétköznapok minden archetípusa itt van ezek között. A magyar társadalom egy kollektív disszociatív zavarban, egy kollektív tudathasadásban él. Mindenki itt van velünk. Orbán Viktor például maga az erős és agresszív védelmező, de még önmagamra is ráismerek a keserű belső ügyész képében.

Honnan veszi ezeket?

A Wikipédiáról.

Az alszemélyiségek számának variabilitása elég nagy. Nem mindig ugyanazok hasadnak le.

Én a disszociatív zavar kapcsán szilárd meggyőződéssel hagyatkozom a Wikipédiára.

„Puzsért már nem lehet kirekeszteni, és ha nem lehet, hát magukhoz ölelik.”

És akkor ön szerint nincsenek egészséges lelkületű magyarok?

Én nem ezt mondom. Nyilván vannak egészséges lelkű magyarok, de a magyarság nemcsak sok különálló beteg vagy egészséges személy csoportjaként értelmezhető, hanem úgy is, mint egyetlen kollektív szellem. Ez a kollektív szellem beteg. Meghasadt.

Mikor?

Az első súlyos, visszafordíthatatlan törés Mohács után következett be: a magyarság Szapolyai-pártra és Ferdinánd-pártra hasadt. Az Orbán-Gyurcsány dilemmát egészen Szapolyaiig és Ferdinándig vissza lehet vezetni. A magyar nemzet azóta hordozza ezt a két pólust.

Mit kellene ez ellen tenni? Az ön közéleti szerepvállalása segít ezen a helyzeten?

Szerintem mindenképp segít, hiszen nekem nem is lenne szabad léteznem. Én Gyurcsány Ferencnek ugyanolyan harcos, megátalkodott ellenzéke voltam és vagyok, mint Orbán Viktornak. Én a puszta létemmel tagadom ezt a kétpólusú működést: egy olyan kulturális helyiérték vagyok, ami úgy hiszem, nagyon ráfér erre az országra.

Szinte nem is létezik magyarság,

mert a magyar nyelven kívül nincsenek közös kulturális minimumaink. Ha nagyon mélyen belegondolunk abba, hogy kik is vagyunk, azt találjuk, hogy mi vagyunk azok, akik gyűlöljük egymást. Ez a legtöbb, amit tudunk magunkról.

„Önmagamra is ráismerek a keserű belső ügyész képében.”

Szerintem ez nincs így. A foci-Eb alatt például nem ezt jelentette magyarnak lenni. A vizes vb-n nem ezt jelentette magyarnak lenni. Ott nem gyűlöltük egymást, büszkék voltunk egymásra. Szerintem a magyarság létezik.

Valóban: ezek kegyelmi pillanatok.

Látja, ezekre kell ráerősíteni. Nem szabad túltolni a keserű belső ügyész biciklijét sem.

Igaz, de megmondom én, hogy mire kéne még jobban ráerősíteni: más időben, de ugyanaz a Móricz Zsigmond a Nyugatnak és a Kelet Népének egyaránt a főszerkesztője volt, miközben a Kelet Népe épp az ellenkezőjét állította annak, amit a Nyugat képviselt. Hogyan lehet ez?

Móricz is egyrészt-másrésztezett?

Pontosan. Móriczban ez a két irányzat jól megfért, ezért ő lehetne akár egy közös kulturális alap. Egy olyan közös origó, amiből kiindulhatnánk, mint egyetlen nemzet. Vagy vegyük például Ady Endrét. A kilencvenes években egy jóbarátommal sokat vitatkoztunk azon, hogy ha Ady ma élne, SZDSZ-es vagy MIÉP-es volna-e. Én az egyiket állítottam, ő a másikat, de a lelkünk mélyén mindketten éreztük, hogy rossz a kérdés, mert Ady az egész identitását arra tette fel, hogy e közül a kettő közül nem választ. Ő mindkettő, és ha megpróbálják bármelyikből is kirekeszteni, akkor majd ő rekeszt ki mindenkit, mert igenis nyugatos, és ugyanakkor magyarabb, mint bármelyik söpredék itt a Kárpát-medencében.

Ő azt mondta, hogy európai és magyar.

Nincs prioritás. Nincs olyan, hogy inkább európai vagy inkább magyar. Ha Kosztolányitól vagy Máraitól megkérdezték volna, hogy inkább melyikhez tartoznak, valószínűleg azt mondták volna, hogy inkább európaiak. Ha Németh Lászlótól vagy Szabó Dezsőtől kérdezik meg ugyanezt, mindkettő rávágta volna, hogy természetesen magyar. Ady nem volt hajlandó választani.

„Az Orbán-Gyurcsány dilemmát egészen Szapolyaiig és Ferdinándig vissza lehet vezetni.”

Úgy érzi, ön korunk Adyja?

Egyáltalán nem gondolok ilyesmit. Mindössze a magam eszközeivel azt próbálom képviselni, amit száz éve Ady, ez az egyrészt-másrészt lényege. A jobboldal és a baloldal közti elátkozott választást nem vagyok hajlandó meghozni. Inkább elutasítom mindkettőt, mint hogy válasszak közülük, ugyanis mindkét választás rossz. A Szapolyai vagy Ferdinánd egy rossz dilemma, ami ennek a népnek ötszáz elátkozott évet okozott. Nem kéne újra rosszul feltenni a kérdést, ha ötszáz jobbat akarunk. A jobboldal nélkül a baloldal nem magyar, a baloldal nélkül a jobboldal nem európai – ezt kéne végre tudomásul venni. A magyarság ereje csakis az egymással való együttműködésben rejlik, vagy sehol. Együtt kell működnünk, hogy a polgárháborúnál valami többet, jobbat hozzunk ki magunkból és egymásból, ahogy azt Szörényi és Bródy tette – náluk jobb példát erre nem tudok mondani.

Fotó: Földházi Árpád

***

A Mindset Pszichológia szerkesztősége sokszínű. Közösségünkben számos vélemény, értékrend és látásmód fér meg egymás mellett. Jelen cikk kizárólag az interjúalany álláspontját tükrözi. 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ