Miklós 36 éves zenész. A Hajléktalanokkal a Hajléktalanokért Tehetségkutató győzteseként került a Közel Hozzánk programjába 5 évvel ezelőtt, most pedig önkéntesként dolgozik a szervezetnél. Megjárta a gyermekotthonok és a hajléktalanság világát, évekig drogfüggőségtől szenvedett. Most pedig arról beszél, mi mindenen ment már keresztül. Sajnálatból nem kér, azért mesél történetéről, mert úgy érzi: ezzel másoknak is erőt adhat. Az egyes életszakaszokat Kovács Orsolya pszichológus, szociológus előadó, a szervezet szakmai vezetőjének megjegyzései kísérik. 

„Nem is tudom mit jelent az, hogy anya” – a gyermekotthonban töltött évek

Nagyon változik, hogy éppen hogy vagyok és milyennek gondolom magamat. Vannak hullámvölgyeim, depressziósak. De most jól vagyok. Nem szedek gyógyszert, nem iszom, nem anyagozok.

Csak a zene az, ami örömet okoz. A zenének köszönhetem, hogy tiszta vagyok. Amikor feszült voltam régen, rossz hangulataim voltak, arra gondoltam meg kell innom egy sört. De aztán a zenére gondoltam, hogy ez megment, és kiálltam zenélni, és jó kedvem lett. Ebben tudom kiadni az érzéseimet. Nem beszélek róluk, hanem eléneklem. Egy érzelemmel teli ember vagyok, érzelmesen zenélek. A dallam az, ami belőlem szól.

15 éves lehettem, még a vidéki gyermekotthonban laktam, amikor elkezdtem tanulni gitározni. Akkor még nem énekeltem, de mindig félrevonultam és játszottam. Ekkor kezdett érdekelni a zene, addig nem is tudtam, hogy ez tulajdonképpen mi. Oláh Ibolyával egy helyen nőttünk fel, nem róla akarok most beszélni, de ő hallotta meg a hangomat és látott benne valamit. Emlékszem rá, hogy nem engedett ilyenkor magához, nem mertem megzavarni, de ő odajött hozzám, és azt mondta: „Énekeld újra!”. Mondtam „Dehogyis!”, szégyenlős voltam. Egyre sűrűbben jött hozzám, mondta nyissam ki a szám. Ettől kezdett önbizalmam lenni az éneklésben.

Mellém ült, mutatott pár dolgot, még azt sem tudtam mi az a vokál. Iskolába jártam és mindenhova magammal hordtam a gitárt. Ebéd és vacsora közben csak zenéltem. Vacsora után pedig újra. Csak a zenéről szólt az életem. Éreztem, hogy van bennem valami, hogy tehetséges vagyok. És igyekeztem minél több mindent ellesni a körülöttem lévő ügyes fiataloktól. A gond az volt, hogy nehezen beszélek, sokszor nem lehet pontosan érteni, amit mondok. De amint elkezdtem énekelni, mégis megértették mit akarok kifejezni.

A gyerekkoromról nincsenek jó emlékeim. Nagyon nem. Nagyon sokat vertek a nagyok, és a nevelőktől is kaptam. Bántalmaztak. Sokat kaptam. Ez volt a szokás, össze voltunk zárva. Csecsemőotthon után több vidéki intézetben nőttem fel. Egyszer lett volna lehetőségem kitörni. De akkor nagyon rossz voltam, és ezért a nevelőszülők nem vállaltak be.

18 évesen meglátogattam bátyámmal anyámat, egy öregotthonban lakott. Megpuszilt, de letöröltem magamról. Nem is akartam vele szóba állni, nem érdekelt, de a bátyám erőltette. Az anyám fogyatékos volt, írni sem tudott. Még arra sem emlékszik melyikünket szülte meg elsőnek, ikrek vagyunk. Nem kért bocsánatot.

Nem láttam többet. Semmilyen érzést nem váltott ki belőlem. Senkit nem tudtam anyámnak tekinteni. Olyan nehéz ezt egyáltalán kimondani, hogy anya, én ezt ki sem tudom mondani. Nem is tudom mit jelent az, hogy anya. Nem emlékszem sok mindenre kiskoromból, de senkit sem engedtem közel magamhoz, elbújtam a többiek elől, azt mondtam egyedül akarok lenni.

Apámmal sosem találkoztam, állítólag sörgyárban dolgozott, és voltak más gyerekei is. Egyszer jött egy nevelő, hogy itt a húgom. Mondtam, hogy nekem nincs húgom. Végül kimentem hozzá, elmentem hozzájuk, még egy ideig találkoztunk, de aztán megromlott a kapcsolatunk. Van egy öcsém is állítólag, de nem is akarok velük találkozni. 18 évesen találkoztam velük először, így nincsenek érzelmi szálak.

Nincsenek sem óvodából sem kisiskolából emlékeim. Vagyis van mégis, Marcsi nénire emlékszem, hogy másodikos koromban mesét olvasott nekem, és elvitt kirándulni is. Hosszú barna haja volt, vékony, aranyos volt nagyon. Váltunk is néhány szót Facebookon.

Visszahúzódó voltam és néha játszottam a hülyét is. Azt akartam, hogy elfogadjanak. Bohóckodtam, vigyorogtam mindenen, csak hogy fogadjanak el. Ez nagyon fontos volt nekem. Akkor még jól meg is voltam hízva. A matek, irodalom, ének nagyon érdekelt, ezekből jó is voltam. Senki sem foglalkozott velem, de én is mentem a saját fejem után. Bár nem voltak céljaim.

Ahogy 22 lettem, az otthonvezető erőltette, hogy maradjak a tehenészetnél a faluban. De én nem akartam, hogy helyettem döntsenek. Vidéken nincs lehetőség, ott meghaltam volna. Fogtam magam és feljöttem Budapestre.

Balogh Miklós zenész, önkéntes
Balogh Miklós zenész, önkéntes

Kovács Orsolya, tanácsadó pszichológus:

Miklós születésétől kezdve intézményekben szocializálódott, ráadásul abban az időszakban, amikor a modern fejlődéspszichológiai és neveléstudományi elvek nem gyűrűztek be az intézetek falai közé. Nem volt olyan elsődleges gondozó az életében, aki az ő jóllétére fókuszált volna, és elég jó személyes kapcsolatot alakított volna ki vele. Így biztonságos kötődés hiányában nehezen tanulhatta meg, hogyan bízhatna meg másokban, hogyan nyithatna feléjük.

A gyermekotthonok világát a farkastörvények és a bajtársiasság párhuzamosan uralja. Ez azt jelenti, hogy az agresszió megfelelő kezelésének hiányában, a gyerekek egymáson élik ki belső frusztrációjukat, sokszor kegyetlenkedve, bántalmazva a náluk gyengébbet. Emellett viszont a közös sors összeköti őket, így az otthonon kívüliekkel szemben közös identitást definiálnak, megsegítik egymást, ha nagy a baj. Aki a belső hierarchiában alul marad, jobban teszi ha megbújik, és nem ad okot a vele való konfrontációra.

Miklós személyiségéből fakadóan a belső agressziójának jelentős részét befelé fordította, ami szorongásokban és a többiektől való elzárkózásában öltött testet. A kifelé megjelenő agressziója ellenérzéseket váltott ki a környezetéből, gondoljunk csak a nevelőszülőkre, akiknek valószínűleg nem a legkedvesebb oldalát mutatta meg. Mi is történik ilyenkor?

Goffman találó elméletében a deviáns „karriert” két szakaszra osztja. Az első szakaszban a gyermek megkapja a „rossz vagy” címkét, amiben negatív érzelmek kifejezésének kíséretében minősítik. Ez csökkenti a gyermek önértékelését és megküzdési készségeit, s reménytelennek érezve a harcot vagy a bizonygatást, a második szakaszban elfogadja a ráakasztott címkét és annak megfelelően kezd viselkedni. Azaz tényleg rossz lesz, hiszen nem mindegy? A tanácsadás során szerzet tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy csak pozitív tükrön keresztül lehet fejlődni. Ha a személy saját lénye iránt nem él meg elfogadást, akkor nem tud megváltozni. Ez nem azt jelenti, hogy helyeselni kell, ha valaki rosszul viselkedik, hanem azt, hogy a viselkedésre adhatunk kritikus visszajelzést, de nem magára a személy egészére.

A gyermekotthonban felnövő gyerekek családjuk iránt kettős érzelmeket táplálnak. Egyrészt megjelenik bennük a vágy, hogy tudják, honnan származnak, választ kapjanak arra a kérdésre, hogy miért hagyták őket el. Amikor szembesülnek vele, hogy nem fognak igazi válaszokat kapni, mélységes csalódottság és fájdalom lesz rajtuk úrrá. Tehát Miklós egyrészt szeretné, ha fontos lenne édesanyja, édesapja és testvérei számára, másrészt rendkívül távolinak éli meg őket, és a dühe miatt nem képes hozzájuk kapcsolódni.

A veszteségfeldolgozás akkor tud megkezdődni, ha tudatosul ez a fájdalom, és ahogy Miklós édesanyjával való találkozása is mutatja, képes megélni iránta való haragját. Ha a megbocsájtásig (ami nem a trauma tagadását vagy annak bagatelizálását jelenti) sikerül eljutnia, megszabadulhat attól a tehertől, amit cipel a szeretethetetlenségének hite miatt.

Miklós belső erőforrásainak és megküzdési mechanizmusainak erejét jelzi, ahogy rátalált a zenére, mint ön- és érzelemkifejezési csatornára. Mivel a beszéde nehezen érthető gyerekkorától kezdve, ezért a dallam helyettesíti az artikulációt, kipótolja a nehezen érthető részeket. Tulajdonképpen megteremti a kapcsolatot közte és a környezete között. Tehetségének köszönhetően éneklésével pozitív visszajelzéseket kap, amelyek építik személyiségét, és erőt adnak neki a küzdéshez. A zene mellett Miklósnak rengeteg, számára talán rejtett erőforrása van: alázattal áll az élethez, rendkívül kedves és segítőkész, figyelmessége apró részletekre terjed ki. A legváltozóbb körülményekhez is alkalmazkodni tud, erős hangulatteremtő képességgel bír. És rengeteg szeretet tud adni.

Miklós édesanyja ihlette dalát itt lehet meghallgatni:

A magányosságról pedig itt énekel:

A cikk folytatásában Miklós életének következő szakaszát, a hajléktalan létet mutatjuk be.

Szervezetünkről bővebben a kozelhozzank.hu weboldalon olvashat.

MEGOSZTÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ