Hirdetés

Idealista tudósok, feltalálók és művészek kis csoportja a kilencvenes évek második felében összefogott, hogy megépítsék Hosszú Most Óráját. A szerkezetet egy sivatag közepére képzelték el, és képes lett volna tízezer évig mutatni a pontos időt külső beavatkozás nélkül. A tudományos műalkotást elsősorban figyelmeztetésnek szánták: szerintük a „civilizáció figyelmének időbeli kiterjedése” veszélyesen megrövidült – mind technológiai, mind társadalmi, mind politikai szinteken.

Hirdetés

Az órák a történelem során nem egyszerűen mutatták az időt, amiben mindennapjaink teltek, hanem fenn is tartották azt. Közös viszonyítási alap nélkül az időfolyamban létrehozott sérülékeny és szubjektív óra, perc és másodpercrendszer napok alatt összeomlott volna, akár egy homokból vagy egyéb képlékeny anyagból készült építmény, amit naponta meg kell szilárdítani. Az időskála, amiben a közvetlen múltunk és a jelenünk foglal helyet, csupán egy a lehetséges „idők” közül.

Idősíkok sokasága

Stewart Brand, a Hosszú Most Órájáért felelős alapítvány egyik alapító tagja szerint a civilizáció hat alrendszere egymástól eltérő léptékben ketyegő időben foglal helyet. Egyre lassuló sorrendben haladva: a divat, az üzlet, az infrastruktúra, a kormányzás, a kultúra és a természet (Brand, 1999). Annak érdekében, hogy a civilizáció stabil maradhasson, az egyes rétegeknek figyelembe kell venniük egymás eltérő ütemét. A modell arról is beszél, ahogyan az ember megváltozik egy élet alatt: feltételezi, hogy az érdeklődésünk a divat hektikusan csapongó idejéről fokozatosan a lassabb, általánosabb idő felé fordul – mintha az elöregedő ember lassan érzékelni kezdené a Föld forgását maga alatt. „A divat és a művészet feladata” – írja Brand – „hogy csapongó legyen: gyors, nem lényegbevágó, önmagával eltelt és kíméletlen.” Az üzleti élet innovációja a divat által megteremtett sokféleségből származik, aminek felpörgetéséhez szükség van a lassabban reagáló infrastruktúra változására is. Nagyobb mértékű változásokhoz kormányzati segítségre és kulturális konszenzusra van szükség, ami vagy ellentmond, vagy megegyezik a természet adta lehetőségekkel. A lényeg, hogy az egyik szinten beálló hirtelen, drámai változás mindenképp hatással lesz a többi réteg működésére és fejlődésére is.

Lótrágya és gőzgép: mikor a technológia bekavar

A lokomotív XIX. századi feltalálásával nem csupán az emberek szokásai változtak meg, hanem maga az idő és a tér bejárhatóságának fogalma is átalakult. Azelőtt két város, mondjuk Miskolc és Budapest közti távolság megtételéhez jól bejáratott, napokban mérhető időegységet használtak, és előreláthatatlan volt, hogy ez valaha megváltozik.

1894 a Nagy Lótrágyaválságnak keresztelt eseményről ismeretes.

A dinamikusan növekvő városok, mint amilyen New York vagy London voltak, elképesztő mennyiségű lótrágyát termeltek ki magukból nap mint nap. A The Times egy újságírója papírt ragadt, és egyszerű számítást végzett arról, hogy a népesség ilyen arányú növekedésével hogyan fog emelkedni a közlekedésért felelős lovak száma – az adatok pedig arra mutattak, hogy ötven év elmúltával Londont kilenc láb magasságban fogja borítani a lócitrom. Számításai helytállóak voltak, egy dologtól eltekintve: nem számolt – nem is számolhatott – a változással, ami 1912-ben, a gépek által hajtott közlekedés megjelenésével következett be.

Az infrastruktúra hirtelen megváltozása a zakatoló, gördülő és süvítve felemelkedő új gépek, vagy éppen az internet feltalálása által megborította az időfogalmat és az idő léptékét is a Brand által leírt összes szinten. A fénysebességű kommunikáció közvetíti a divatot a fejét kapkodó emberiség számára, valamint a követhetetlenségig és az ellenőrizhetetlenségig gyorsítja az üzleti életet, amiben egyfajta schrödingeri teremtményként ugyanazon pillanatban mérhetetlenül szegények és elképesztően gazdagok is lehetnek a játékosok. A társadalmi normák és a jog csak lassan, keservesen tudják követni mellettük nevetve elrobogó változásokat, így új vadnyugatok egész hada marad leszabályozatlanul. Az időnek adott hirtelen gázfröccs végeredményben a természetbe távozik a soha nem látott szennyezés és klímaváltozás formájában. És mi történik ebben a helyzetben a politikával, azaz Brand kormányzati szintjével?

Turner: A Téméraire hadihajó utolsó útja. Az elöregedett technológiát, legyen az bármily gyönyörű, pusztulásra ítéli az új.

Politika a gyorsuló időben

A politikafogalmak legnagyobb része valamilyen érdekartikulációval, közösségszervezéssel, értékteremtéssel vagy az éppen aktuális ellenség kiválasztásával azonosítja a politikai tevékenységet;

manapság gyakran hallani, hogy a politika a pillanat uralásának művészetévé vált.

De a politikának végül mindig is feladata volt kiválasztani és minél gyorsabban reagálni a különböző ügyekre, így ez a megfigyelés némileg rosszindulatú módon a politikai döntések alanyairól, az azokat elszenvedőkről szól. Ugyanis az a tömeg, akit pillanat uralta kommunikációval le lehet vinni a szavazófülkébe, majd lehet leadatni vele egy voksot, mintha nem ugyanaz a tömeg lenne, akit egy demokráciában amúgy látni szeretnénk.

Valami mintha megváltozott volna bennük, bennünk – „elment belőlem, itthagyott, az én jobbik részem”  – halljuk Cseh Tamást. A jelenség, részben legalábbis, de magyarázható egyszerűen a civilizáció idősíkjainak összekuszálódásával is. Nem kell feltétlen az emberi pszichében vagy a fejletlen politikai kultúrában, legrosszabb esetben a lezüllő, új generációban keresni a válaszokat. A politikai pártok egy része már könnyedén működőképes hosszú távú vagy rövid távú, vagy akár bármilyen megragadható ígéret vagy kampányprogram nélkül, sőt még választást is képes nyerni így. A világpiacon megjelentek olyan cégek, mint például a Cambridge Analytica vagy a Renaissance Technologies, amelyek könnyen és legálisan hozzáférhető, valós idejű adatokat gyűjtenek a potenciális választók online aktivitásáról, személyiségprofilt alkotnak ezek segítségével, majd kvázi személyre szabott, érzelmi tartalmú üzenetekkel, álhírekkel, ígéretekkel kezdik bombázni őket. Ha nagyon poétikusan akarnánk fogalmazni, korábban elképzelhetetlen módon

lerövidült a hatalomra törekvők útja a tömegek szívéhez,

amit oly elszántan próbáltak évezredeken keresztül hol madárbéljóslás, hol közvélemény-kutatások segítségével kifürkészni. A választónak effektíve azt mondják, amit hallani akar – vagy éppen kialakítanak benne egy olyan érzelmet, hogy azt akarja hallani, amit mondanak neki. A jelenséget néhányan a „politika halálaként” aposztrofálták (Rév, 2016). Így viszont már tényleg nincs szükség előre kimunkált választási programra. Az algoritmusok felgyorsították a politikai kommunikációt, megnehezítették a felhasználók egyéb információhoz való hozzájutását, és megtanulták befolyásolni a döntéshez vezető érzelmeket. Ilyen eszközzel simán tető alá lehet hozni egy Brexitet vagy egy Trump-kampányt. A politikai-, krízis- és médiakommunikációs szakértők előre kalkulálnak azzal az időintervallummal is, amit egyfajta periodikusan ismétlődő amnéziaként lehetne jellemezni: a botrány példátlanul gyorsan kifakul a tömegek emlékezetéből.

A paradoxont, amit a Brand-féle időskálák összezagyválódása okozott, sokan megragadták már. Yuval N. Harari szerint abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy több időnk lesz majd magunkra és döntéseinkre, ha az olyan egyszerű dolgokat, mint például a levelezés, az e-mail rendszer segítségével pillanatok alatt letudjuk – ehelyett azt érzékeljük, hogy

egyre több és több dologra kell válaszolnunk azonnal, és minden egyre sürgősebbé válik.

Bevett pszichológiai fogalommá vált a FoMO – fear of missing out – „az attól való szorongás, hogy valaki tartalmas élményeket szerez nélkülünk” (Przybylski, 2013). A gyorsabb technológia és az általa felszabadított idő révén elméletileg több időnk kellene legyen politikai vagy társadalmi kérdéseken gondolkodni – a politikai kommunikáció győzelemhez vezető útjai mégis egyre primitívebbnek tűnnek.

A Hosszú Most, ami sohasem jött el

A Hosszú Most Óra tervezőinek még arról sem volt fogalma, mi fog bekövetkezni az ötletük megszületése utáni húsz évben, mégis tízezer évig működő órát akartak építeni. Nem látták előre, hogy az óra nem kezd el megépülni, nem láthatták előre a vallási fanatizmus vagy éppen a populizmus feltámadását sem. Ötletük a legújabb tudományos-információs forradalom lázálmában készült. Nem látták előre az internet kudarcát: hogy a teljesen szabad tájékozódás helyett hogyan fogják egész tömegek saját tájékozatlanságuk fenntartásának eszközéül felhasználni azt.

Több leírást is készítettek az óráról, némelyik egészen grandiózus: „(…) egy lépcsősor, amelynek minden egyes lépcsőfokát különböző, hozzávetőlegesen tíz-tízezer éves geológiai korszakot képviselő kőzetrétegből faragták ki. Miután felkapaszkodott száz ilyen lépcsőn, azaz egymillió évet haladt előre a jövőbe, elkerülhetetlenül lenyűgözi és megrendíti a geológiai idő mérhetetlensége.” Vannak jelek, amik arra mutatnak, hogy tudósaink nem voltak azért teljesen naivak az emberi természetet illetően. Az órát értéktelen, egyszerű anyagok felhasználásával akarták megépíteni, mert feltételezték, hogy az idő mélységén töprengeni akaró, átszellemült ember egyúttal szét is verné az órát, ha az bármilyen eladható anyagból készülne. „Felmegy egy csigalépcsőn, amely egy viszonylag alacsony emelvény alatt elhaladva az óra mechanizmusának első rétegéhez viszi. Ezen a szinten láthatja a naponta egyet kettyenő mechanikus számológépet, az óra leggyorsabb részét. Lépcsőfordulóról lépcsőfordulóra haladtában sorra látogatja a szerkezet egyre lassúbb részeit, melyek közül az utolsónak az előrehaladása a napéjegyenlőségek 25 748 éves ciklusát követi.” A tervezők elképzelése szerint az órával való találkozásnak annyira megdöbbentő élménynek kell lennie a látogató számára, hogy elgondolkodjon az Idő lehetséges dimenzióin, és benne saját és elődeinek szemvillanásnyi életén.

Tervrajz a Hosszú Most Órájához

Ezt az órát tulajdonképpen egyfajta bálványnak is lehetne nevezni: örökkévaló, néma és tiszteletet parancsoló bálványnak. Egy olyan, érthetetlennek tűnő erőt jelenít meg, ami ugyanakkor mindannyiunk életét is jelenti. Az óra leglassabb, ezredéveket számláló részei a szemlélő számára szükségszerűen működésképtelennek tűnnek, az emberi léptékű idő végtelen rövidségéről tanúskodva a mozdulatlanságukkal. Vajon alkalmas lehet-e egy ilyen eszköz arra, hogy a felgyorsult jelenben a tudatosságról, az előrelátásról, a türelemről tanítson a szemlélőknek? „A hagyományos óra az életünk viszonylatában jeleníti meg az Időt. Ez az Óra viszont az Idő viszonylatában jeleníti meg az életünket” – írja a Hosszú Most-projekt egyik résztvevője.

A soha el nem készülő óra hóbortos terve arra tanít minket, hogy bizonyos döntések meghozatalához egyszerűen nincs időnk sietni, mert elkapkodásuk végeredményben azzal jár, hogy később még több időt kell rááldoznunk abból a felfoghatatlanul kevésből, ami a felfoghatatlanul sokból nekünk jutott. A pszichológia által gyakorta csodafegyvernek tekintett tudatosság és szisztematikus feldolgozás hasznára tanít minket a naponta változó politikai üzenetek és az érzelmeinkre történő vadászat közepette.

Felhasznált szakirodalom:

Brand, S. (1999) Amíg világ a világ. Idő és felelősség – A Hosszú Most Órája. Budapest: Vince Kiadó.

Harari, Y. N. (2017) Homo deus – A holnap rövid története. Budapest, Animus Kiadó.

Przybylski, A., Murayama, K., DeHaan, C., Gladwell, V. (2013). Motivational, emotional and behavioural correlates of fear of missing out. Computers in Human Behaviour, 29, 1841-1848.

Rév, I. (2016): A politika halála. HVG.

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő, a Mindset Politikai pszichológia rovatának szakújságírója. 2015 óta az ELTE pszichológia szakán tanul. OTDK különdíjas a nemzetközi tanulmányok szekcióban, hétszeres Magyar Válogatott kendós, csapatban világbajnoki bronzérmes.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ