Egy régi társasági játék célja, hogy egy mezőn vagy parkban kijelölünk egy távoli pontot: fát, szobrot, bokrot, amelyhez egyenes úton kell elgyalogolni a résztvevőknek. A végtelenül egyszerű feladatot nehéz kivitelezni. A társaság általában jót derül az éppen sorra kerülő girbe-gurba bukdácsolásán a célig. A gyakorlottabbak tudják, három-négy köztes állomást érdemes kinézni magunknak, mert részcéltól részcélig jóval egyenesebben sikerül majd haladni. De a valóságban mégis milyen úton lehet felismerni, elfogadni, hogy büdösek, bénák, vagy gyűlölködők vagyunk? Dr. Lisznyai Sándor, klinikai szakpszichológus írásából kiderül.

A pszichológus praxisban gyakori történet, amikor eljön valaki hozzánk, problémája pedig nagyon hamar szembetűnővé válik. Egy-egy kiugróan kellemetlen tulajdonság, szokás, identitás-elem, karakter-jellemző komolyan akadályoz valakit az életben. Három esetet mutatunk be erre:

1. Egy negyvenes nő jött el a pszichológushoz. Éppen válófélben van, férje elidegenedett tőle. Magyarázatokat keres, krízisben van. A pszichológus első benyomása ugyanakkor egy nagyon kellemetlen szag. A nő egy áporodott, nehéz szagot áraszt, amely fölött érzik a tusfürdő, parfüm illata. Azaz a jólápoltság ellenére jelenik meg ez a kigőzölgés, lehetséges, összefüggésben egy műtéttel, amely komoly hormonális változásokat okozott a nőnél egy évvel ezelőtt. Persze ez nem biztos, a pszichológus gondban van. A szag nagyon zavaró, irritáló, a rendelőt sokáig szellőzteti a páciens után. Hogyan adjon visszajelzést neki erre vonatkozóan?

2. Egy fiatal nő arról panaszkodik, nem talál magának párt. Egy gyermekkori baleset miatt sántítva jár, illetve testének szimmetriája sem tökéletes, nehezen egyensúlyoz. Kedves, vidám természetű nő, sok baráttal, nagy társasággal. Hosszú idő után elmondja a pszichológusnak, hogy „talán nem fontos, de volt egy gyermekkori balesete” ami után felépült, de „figyelmes szem esetleg észreveheti, hogy kicsit bizonytalan a járása”. A valóságban egyedül nem tud feljönni a lépcsőn. Kérdezi: esetleg lehet ez a rejtett oka a nehézségeinek? Szerinte ez egyáltalán nem látszik. Megkérdezi a pszichológust: „észrevehető esetleg kicsi bizonytalanság rajta?”

3. Egy vezetői beosztásra törekvő fiatal férfi kéri egy munkahelyi coach segítségét. Úgy érzi, megérett felelősebb beosztásra, itt az ideje az előléptetésnek, minden teljesítménymutatója tökéletes, személyiségében is vezetésre érett. Eddig nem sikerült mégsem elérnie az előléptetést. Mi lehet ennek az oka? Nem könnyű a coach dolga, hiszen a munkatárstól rettegnek a munkahelyén. Ha valaki ellentmond neki, félelmetes agresszióval, fojtott dühvel teremti le. Ez persze akkor is zavaró, ha igaza van. Eddig senki sem merte elmondani neki, valahogy nem találták a jó formáját ennek a visszajelzésnek. Végülis nem könnyű kimondani valakinek: „figyelj, zavaró az agressziód”, különösen mikor neki erre semmi rálátása nincs, és a többiek félnek is, milyen reakciót váltana ki egy ilyen visszajelzés.

Konfrontáció vagy pozitív visszajelzés?

A fenti három példára könnyű lenne első javaslatként bevetni egy ma igen divatos konfrontációt. „Hölgyem, maga szörnyen büdös. Nem csoda, ha a férje nem nyúl magához, én is órákig szellőztetek itt maga után!”, vagy „Hogy látszik-e?! Na jó, miért is késett ma? Nem volt jó a lift? Húsz perc kellett két emelethez?!”, vagy „Ember, te beteg vagy, félnek tőled az emberek, eszük ágában sincs maguk fölé engedni téged!”.

A konfrontáció ritkán célravezető
A konfrontáció ritkán célravezető

Célravezető lenne-e ez a durvaság? Noha sokak szerint igen, a szakmai tapasztalatok mégis azt mondják, nagyon ritkán. Még ott sem, ahol nagyon kívánkozik ez a pofon. Gyermeküket veszélyeztető szülők, alkoholisták is inkább bezáródnak az ilyen visszajelzésekre.

Léteznek technikák arra, hogyan csomagoljuk be

pozitív visszajelzések szendvicsébe

kellemetlen mondanivalóinkat. Klienseink sajnos ezt néha vagy meg sem hallják, vagy éppen ellenkezőleg, gyakran jobban fáj nekik, mint a durva konfrontáció. Hiszen átlátnak ők a szitán, mint a páciens az orvos latin szavakkal teletűzdelt beszédén, amikor a félelmetes diagnózist közli.

De ha nem az ilyen visszajelzés, akkor mi segít? A pszichológia sajátos módon nem innen fogja meg a kérdést, hanem onnan, milyen úton lehet egyáltalán befogadni a számunkra befogadhatatlannak tűnő dolgokat. A pszichológus ezt az utat segíti, azaz nem egy-kettőre megoldja valamilyen mágikus visszajelzéssel a helyzetet. Milyen úton lehet felismerni, elfogadni, hogy

büdösek, bénák vagy gyűlölködőek vagyunk?

Több narratív terápiás modell is létezik ennek az útnak a leírására. Egyet bemutatunk most, az állomásokkal együtt. Ennek az útnak a kiindulópontja egy panasz vagy panaszkodás: „Miért hagy el a férjem? Miért nem kellek senkinek? Miért nem engednek vezetőnek lenni?”, a végpontja pedig egy belátás, ahol nem csupán egy információ megy be (például a szagról, állapotról, dühről), de ennek már egy megértése, átkeretezése, átformálása is megvalósul. Ez utóbbit hívják „belátásnak”, a modell neve innen a „belátás áramlata”.

Természetesen ez nem egy szükségszerű leírása annak, hogy mi történik, ha pszichológushoz megyünk (bár többen ráismerhetnek majd a Goodwill Hunting elemeire), csupán egy lehetséges forgatókönyv, narratíva bemutatása.

Cikkünk folytatásában ennek a modellnek hétlépéses útját mutatjuk majd be, a panaszkodástól egészen a belátásig, valamint arra is fény derül, milyen pszichológiai belátások születtek a cikkünk elején tárgyalt személyeknél.  

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ