Hirdetés

Az emlékezet ellen elkövetett merényletként is lehet értelmezni az Iszlám Állam (IS) Palmürában véghezvitt műemlék-pusztítását. Ókori templomok felrobbantása, a vezető régész lefejezése – vajon az iszlamisták csupán a Nyugatnak akartak üzenni a rombolással, vagy inkább saját történeti narratívájukból akarták végérvényesen eltörölni a „hitetlen múltat?”

Hirdetés

„Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak égetni” – írja 1820-ban Heine, hogy aztán bő száz évvel később az ő verseskötetei is a „korcs” művészetet eltüntető lángok martalékává váljanak. És mi a helyzet ott, ahol műemlékeket rombolnak? Az ókori Palmüra városa az UNESCO által világörökség részévé nyilvánított, sok egykori civilizáció emlékeit vegyítő időkapszulaként élte túl az évezredeket. Azon kívül persze, hogy az ókorkutatóknak és régészeknek meghasadt a szíve az elpusztított diadalív, az összedőlt Bél-templom, vagy a magasra nyúló oszlopsorok morzsákra robbant romjai láttán, a műemlékek elpusztításának van olyan belső pszichológiai funkciója, mely túlmutat a „nyugatról jött ellenség” megbotránkoztatásának nemes célján.

A kulturális emlékezet egyik legnagyobb kutatója, Jan Assmann szerint a történeti eseményekre való társadalmi emlékezésnek konkrét fizikai helyekre, valamint a jelenben értelmezhető aktualitásra – egyfajta vonatkoztatási keretre – is szüksége van.

Az igazság maga egy személy, esemény vagy helyszín alakját kell, hogy öltse (Assmann, 1999).

Ha a vonatkoztatási keretek és az emlékezés szent helyei megszűnnek, és a történteknek nem tudunk jelenben értelmezhető jelentőséget adni, annak eredménye felejtés, a (kollektív) emlékezetből való kifakulás. Azt azonban még az iszlamistáknak is tudniuk kell, hogy a múltat már nem törölhetik el ilyen egyszerűen, hiszen Palmüra elpusztított templomainak emlékét könyvek ezrei és fotók tízezrei őrzik, tettük ezért Palmüra narratívájának részévé, nem pedig annak eltörlőjévé válik. A műemlékrombolás során azonban mégsem ez, hanem a lélektani jelentőség a lényeg.

A történelmen kívüliség története

Az évezredek során az emberek számos alkalommal akartak a történelmen kívül helyezni eseményeket és személyeket. A múlt kronologikus szemlélete és az emlékhelyek létrehozása egyébként egyáltalán nem minden kultúra sajátja; léteznek ahistorikus kultúrák, melyek nem is érdekeltek az emlékezés helyeinek létrehozásában, még akkor sem, ha technológiájuk vagy erőforrásaik meg is lennének hozzá (Spengler, 1923). A történelem legelső nagy emlékmű-pusztítói sírokat forgattak fel és tettek tönkre annak érdekében, hogy ellenségeik lelke ne találhasson békére az akkor még sötétnek, csöndesnek és hidegnek elképzelt alvilágban (Minois, 1991). A sírok rongálásának ősi gyakorlata csökevényesen ugyan, de a mai napig is fennmaradt. Az ókori Róma imperátorai nemcsak a középületekről vésték le egymás arcát, hanem damnatio memorae-val, átokkal sújtották a név kimondását is (hogy a családi vagyon elkobzásáról már ne is beszéljünk.) A tűz használata a történeti/tudományos iratok és az őket ismerő tanítók megsemmisítésére szintén nem modern találmány, megjelenésének köze lehet a pokolkép kanonizálásához, a tüzes pokol ideáljához. A XX. században a damnatio legnagyobb művelője Sztálin volt. Nemcsak ellenséggé vált egykori szövetségesei, Trockij, Buharin és Jezsov párologtak el a fényképekről, de Sztálin elvtárs maga is elkezdett felbukkanni olyan helyeken, ahol egész biztosan nem járt, például Lenin mellett a a munkásokhoz intézett beszéde alatt. A szerkesztők photoshop helyett festékszóróval dolgoztak – Sztálin himlőhelyes, borostás, marketingszempontból cseppet sem biztató arcából valóságos porcelánbabát csiszoltak. Mai szemmel még mulatságos is összehasonlítani ezeket a nyilvánvalóan retusált képeket eredetijükkel – a tömegekre gyakorolt hatása mégis tanulságos. A történelem megcsonkítása olyannyira jól sikerült, hogy az orosz társadalom egy jelentős része ma sem képes elfogadni a tényeket a kényszermunkatáborokban elhalálozottak számáról. A kézivezérlésű média kiretusálta a kegyvesztetteket a fényképekről, a gyakorlat pedig megmérgezte a magánéletet is: a hozzátartozók félelmükben elégették fényképeiket az elhurcolt családtagokról, az eredeti fotókat tartalmazó könyveket vagy ollóval megnyirbálták, vagy az arcképeket leöntötték tintával. Manapság a múlt eseményeinek nagy alakítói finomabb módszerekhez is folyamodhatnak a történésztársaságok gazdasági ellehetetlenítésétől kezdve a dezinformációs hiteltelenítésig. A múlt megváltoztatásának célja lehet politikai, de szükségessége mögött messzemenőkig pszichológiai ok, a saját múlttal való összeférhetetlenség, a történet birtoklásának képtelensége áll (Erős, 2007).

A muszlim uralkodók által ellenőrzött területeken évezredekig fennmaradtak más kultúrák hírmondói.

Elpusztításuk nem adott hozzá, létezésük nem fenyegette a muszlimok identitását. Az IS múltrombolása mögött nem húzódik meg hideg számítás – nem is tudtak véghezvinni szisztematikus pusztítást. Az agresszió, amivel a dzsihadisták rávetették magukat a romokra, elgondolkodtató. Külön hadosztályt is szerveztek, melyek kiválasztották a célpontokat. Az érdek, elvétve ugyan, de betört a gondolkodásukba, néhány nagyobb értékkel bíró tárgy felbukkant a feketepiacon, hogy az így befolyt összegek a dzsihád zörgő kasszáját gazdagítsák, de Palmüra romjai nyilvánvalóan nem bírtak stratégiai értékkel a kormányalakulatok és a tucatnyi milíciával szemben folytatott küzdelemben, elpusztítására mégis robbanóanyagot és erőforrásokat áldoztak fel. A a vezető régészt lefejezték, a műtárgyakat gondozó múzeumot feldúlták. A túlfűtött érzelmi agresszió nyomai eltéveszthetetlenek. Az IS ahistorikusnak tűnik: saját jelenük és a mitológiai múlt (a régi kalifátus) között minden történés pusztulásra ítéltetett. A történelmet nem elég egyszerűen megváltoztatni – ahogy azt gyakorlatilag minden társadalom megteszi identitásának megalkotása során – hanem el kell törölni. Azt gondolhatnánk, hogy ez a gyakorlat szokványos a térségben, de mindössze egyetlen állam – Szaúd-Arábia – folytat aktív műemlékromboló tevékenységet. Az IS a területét benépesítő csoportot homogénnek akarja látni (hiba lenne eltagadni, hogy tesz is ezért), míg a történelemben új időszámítást, abszolút nulla pontot kívánnak beállítani. A térség és saját maguk soknemzetiségű és vallású múltja veszélyes fenyegetés számukra.

Kultúra-irtás

Az etnocídium fogalma egy népcsoport kultúrájának elpusztítását jelöli.

A genocídium a népek testét gyilkolja le, míg az etnocídium a lelküket” (Clastres, 2015).

Az eltérő nyelvnek, az emlékhelyeknek, a szertartásoknak, szokásoknak és a hiedelemvilágnak pusztulnia kell. Az olyan kutatók, mint az izraeli Yuval N. Harari szerint a történetmesélés, a közös narratíva megalkotása a kulcs ahhoz, hogy tömegeket egy társadalom együtt dolgozó és együtt érző fogaskerekeivé lehessen szervezni (Harari, 2016). Az IS is igyekszik kialakítani egy narratívát az elfoglalt városokban és az erőszakkal megtérített emberek között, és igyekszik ebből bizonyos dolgokat kihagyni. A fekete zászlót lengetők, rajta a felirattal, „Allah az egyetlen Isten” ugyan hogyan is lennének képesek elviselni a Kalifátus szívében Palmüra ezeréves üzenetét, ahol egyszerre volt római színház, görög stílusban emelt oszlopsor és főníciai istennek szentelt templom?

Az idealizált múltat középpontba helyező, populista-nacionalista történelemszemlélet veszélye, ahogyan azt Pataki Ferenc megfogalmazta, abban áll, hogy „a múlt az önigazolás túlsúlyos formájává válva kalodába zárja a jövőre irányuló képzelőerőt” (Pataki, 2006). Az ahistorikus történelemszemlélet veszélye ezzel szemben az iránytű elveszítése, a hibák újraismétlése. Az IS pusztulásához kétségtelenül hozzájárul, hogy a múlt lerombolásával vakká lettek a jövőjükre is.

Felhasznált irodalom:

Assmann, J. (2013). A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz Kiadó.

Clastres, P. (2015). Az erőszak archeológiája. Budapest, Quadmon Kiadó.

Erős, F. (2007). Trauma és történelem. Szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó.

Harari, Y. N. (2017). Homo Deus – A holnap rövid története. Budapest, Animus Kiadó.

Minois, G. (2012). A pokol története. Budapest, Atlantisz Kiadó.

Spengler, O. (2011). A Nyugat alkonya. Budapest, Noran Libro Kiadó.

Pataki, F. (2010). Kollektív emlékezet és emlékezetpolitika. Magyar Tudomány, 171(7), 778-799.

Hirdetés
MEGOSZTÁS
A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő, a Mindset Politikai pszichológia rovatának szakújságírója. 2015 óta az ELTE pszichológia szakán tanul. OTDK különdíjas a nemzetközi tanulmányok szekcióban, hétszeres Magyar Válogatott kendós, csapatban világbajnoki bronzérmes.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ